Amikor jön hozzám egy új kliens, gyakran megesik, hogy elmeséli röviden a problémáját, aztán néz rám. Vár. Átpasszolja a labdát, hogy az elmondottak alapján csináljak vagy mondjak valamit. Kérdést szoktam feltenni, hogy jobban megismerjem a történetét és visszairányítsam a figyelmét magára. Van, hogy ezután is rövid választ kapok és egy újabb várakozó tekintetet. A szemeiben ilyesmit vélek felfedezni: “Én eljöttem. Kezdj velem valamit! Mondd meg, hogy miért történik mindez velem és mit csináljak!” Mintha egy orvosi vizsgálatra jött volna, ahol diagnózist állítanak fel és receptet írnak. Kétségbeesésében szeretné átadni a felelősséget másnak.
A rossz hír: ez így nem működik. A jó hír: azért nem, mert a lelkünkhöz csak magunknak van teljes hozzáférése. S még egy jó hír: lelki kérdésekben a válasz és a megoldás mindig bennünk van. Ki más tudhatná, hogy mit is akarunk és mi tesz minket igazán boldoggá?

Érthető a hozzáállás, hogy a segítséget kívülről várjuk. Ezt szoktuk meg. Amikor elmegyünk orvoshoz, miután megvizsgál és kikérdez, gyógyszert ír fel és megmondja, hogy mit csináljunk. Az orvosnak adjuk a gyógyulásunkért a felelősséget és az érdemet: “Meggyógyít.”
De gondoljunk csak bele. Tényleg ő gyógyít meg minket?
Lehet, hogy követjük az orvos tanácsait és az is lehet, hogy nem. Lehet, hogy teszünk valamit a gyógyulásért és lehet, hogy csak időt adunk magunknak és várunk. Bárhogyan is teszünk, a gyógyulási folyamaton valójában mi megyünk végig. Mi adjuk meg magunkat vagy állunk ellen a kellemetlen tüneteknek, mi éljük át a szokatlan állapotot, a levertséget, az esetleges fájdalmat és aztán mi könnyebbülünk meg, mikor jobban érezzük magunkat. Ezt a folyamatot mi éljük át, egyedül.

Lelki problémák esetén is gyakran azt várjuk, hogy valaki segítsen nekünk. Elmondjuk egy hozzánk közelállónak, hogy mi nyomja a szívünket, jó esetben végighallgat és aztán tanácsokkal lát el. Aztán lehet, hogy egy másik ember felé is megnyílunk, aki egy más ötletet ad, más érvek mentén. Gyűjtjük a tanácsokat. S valószínű, hogy már mi is átgondoltuk ezerszer, s a fejünkben lehetőségek tárháza van, hogy mi miért van, mi mit jelent és mit lehetne tenni.

Vajon ebben a helyzetben segít, ha a lelki segítő is elmondja, hogy ő hogyan látja a helyzetet? Segít, ha tanácsot ad, hogy mit csináljunk? Ez is csak egy opció lesz a többi mellett és a kérdés továbbra is megmarad: “Most mit csináljak? Ez ezt mondta, az azt mondta, …”

A lehetőségek a fejünkben mind pusztán gondolatok. Gondolatok az elménkben. Mint a sakkban, végigvesszük az ötleteinket, s elgondoljuk, hogy milyen következménnyel fognak járni. Tiszta matek: egy meg egy az kettő, kettő meg kettő az négy, stb. Ebbe bele is tudunk egy kicsit őrülni. Kétségbeesünk. “Melyiket válasszam? Valaki segítsen! Én már semmit sem tudok!”

Valahol pedig tudjuk, a lelkünk legmélyén érezzük, hogy mit akarunk, mi tesz boldoggá minket. És mégis, elakadunk az elménknél, ahol egy soktényezős egyenletet próbálunk megoldani.

Az elme csupán a felszínünk, tulajdonképpen egy szűrő. A külső impulzusok hatására gondolatok, érzelmek és képek jelennek meg bennünk, amik a valóságot elferdítik, emészthetővé teszik. Például egy beszélgetés alatt véleményt alkotunk, megítéljük a hallottakat, továbbgondoljuk azokat, megjelenhet érzelem a témával kapcsolatban vagy akár elképzelhetjük a leírt jelenetet. S van, hogy a kívülről érkező hatások mélyebbre jutva felkavarnak bennünk valamit.

Forrás: Integrál Akadémia jegyzet, IP3

Ekkor megintcsak gondolatok, érzelmek, képek jelenhetnek meg bennünk a belsőnk hatására és az elménkkel ismét csak megpróbáljuk értelmezni a történteket. Aztán az értelmezés alapján reagálunk a karakterünknek, a szokásainknak megfelelően. Így valójában sosem az objektív valóságra reagálunk, hanem mindig az általunk értelmezett valóságra, a mi szubjektív valóságunkra.

Az integrált tudatszerkezeti modell bemutatja a tudatunk részeit és működését. Jól ábrázolja, hogy az elme csupán egy részünk. Az a részünk, amivel a külvilághoz kapcsolódunk. Mögötte vagy alatta további tudati tartalmak vannak, amik úgyszintén a lényünkhöz tartoznak. Az elme a felszín, túl kell jutnunk rajta ahhoz, hogy a mélyebb rétegeinket is elérjük; ahhoz, hogy a teljes lényünknek tudjuk feltenni a kérdéseinket, a teljes lényünket figyeljük és így találjuk meg magunkban a válaszokat.

A válaszok mindig bennünk vannak. Ki más tudná megmondani, hogy kik vagyunk, honnan jövünk, mit éltünk meg eddig és ezek hogyan formáltak bennünket? Ki tudná megmondani, hogy mi az, ami örömet okoz vagy mi az, amit lelkileg még éppen elbírunk? Ki tudná megmondani, hogy hogyan gyászolunk és mi ad erőt ahhoz, hogy továbbmenjünk egy veszteség esetén? Ki tudná megmondani, hogy mit is akarunk az élettől és mi tesz minket igazán boldoggá?
Csak mi férünk hozzá a lelkünkhöz, az emlékeinkhez, a tapasztalatainkhoz. S ha kérdések merülnek fel, hogy hogyan tovább, akkor magunkban kell keresnünk a válaszokat. Magunk fogunk találni is. Másképpen a pszichológia és semmilyen más belső út sem működik. Ezért felesleges bárkit is terápiára küldeni. Még ha el is megy, miközben nem akarja az egészet, a lelkét vagy annak egy fontos részét zárva tartja, így lelki értelemben semmi sem fog történni.

A lelki segítő feladata tehát nem az, hogy ellásson bennünket tanácsokkal vagy hogy erőszakkal megnyisson bennünket. Egy lelki segítő akkor segít igazán, ha lehetőséget ad nekünk arra, hogy felfedezzük magunkat:

– teret ad – magunkkal tudunk foglalkozni, a figyelmünket befelé tudjuk fordítani. Át tudjuk gondolni, érezni azokat a témákat, amik foglalkoztatnak.
– a megfelelő időben kérdéseket tesz fel, hogy kizökkentsen minket a megszokott gondolkodási körökből és ezzel segítsen új nézőpontból ránézni egy-egy témára.
– különböző módszerekkel, játékokkal, vezetett belső utazással segít nekünk felismerni az adott helyzetben megélt mélyebb tudati tartalmainkat, berögződéseinket, segít felfedezni elfeledett én-részeinket.
– s mindeközben a figyelmét, támogatását adja, kísér bennünket.

Egy lelki problémával szembenézni olyan, mint nekiállni egy puzzle játékot kitenni. Amíg csak az elménkben a gondolatokat hajkúrásszuk, addig a kirakós játékból csak egy-egy különálló kockát tudunk a helyére tenni. Amikor emellett más nézőpontból is ránézünk a témánkra és közben leporolunk egy-egy elfeledett emléket vagy én-részünket, akkor egyre több kocka a helyére kerül.

Egyre nagyobb részek tisztulnak ki és a végén összeáll a kép, megértjük a helyzetet. Teljes lesz a rálátás és így a keresett válaszokat is megtaláljuk.

Az igazi válasz és megoldás összecseng a lelkünkkel, érezzük, mikor rátalálunk: kellemes izgatottság, mély öröm, jóleső bizonyosság érzet jelenik meg bennünk: “Igen, ez az! Érzem. Tudom, hogy ezt akarom!”
Erő van ebben. Nyugodt erő, ami segít, bármi is lesz a következő lépés.