Ebben a cikkben bemutatom két normál önkereső személy szétesés élményét, amelyet spirituális gyakorlataik során éltek meg. Leírom, hogy hogyan történt az élmény feldolgozása és mit tehetünk, ha valaki ebben a folyamatban elakad:
1. Hogyan lehet a személyt támogatni?
2. Lelkileg mi történik ilyenkor benne?
3. Mit tehet, ha nem sikerül túljutnia ezen az állapoton?
Önismereti utamon hajlamos vagyok a hangsúlyt a problémák feltárására tenni. Arra figyelek, ami gondot jelent az életemben: analizálom, gondolkodom rajta, belemegyek a kapcsolódó érzelmekbe figyelve, hogy hova visznek engem. Addig nem nyugszom, míg meg nem értem az egészet és azt, hogy miből fakad. Egy belső feszültség hajt, ami miatt, bevallom, kemény vagyok magammal.
Legtöbbször van eredménye ennek a munkának, azonban néha kiderül, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet. Ilyenkor könnyen beleveszek. Csak vágom, vágom és vágom… s egy idő után már azt sem tudom, hogy mit vágok, hol van az, amit vágok, hol tartok és egyáltalán, én hol vagyok. Elveszítem a támpontokat és a küzdelemmé vált munka az erőmet teljesen felemészti. Muszáj megállnom, hogy hátrébb lépjek és pihenjek. Azt hiszem, hogy nem is tudnék mást csinálni.
Enneagram 6-os típus vagyok, félelem-motivált személyiség. Ezt a mindennapokban megélt, gyakran ok nélküli szorongásom jól mutatja. Van, hogy menekülőre fogom emiatt, és van, hogy elegem van belőle és belemegyek egy-egy helyzetbe. Régóta figyelem, hogy ez a szorongás mikor jön elő, mire késztet vagy éppen miben gátol, vajon miből fakad és mitől tűnik el. Amikor tisztán megengedem magamban és megélem az érzést, ezt mondatja velem: “Nem vagyok elég jó.”
Tiszta kommunikációs szemmel látszik, hogy ez a mondat nem tiszta, játszmát takar. Folytatás
Idén nyáron átválogattam a könyveimet, külön polcra tettem azokat, amiket még nem olvastam. Így került kezembe Váradi Tibortól a ‘Szellemtudomány, az ember és a létezés titkai’ című könyv. Régen, kb 8 éve vettem, megfogott a címe, mégis még váratott magára az olvasása. Ahogyan újra a kezembe akadt, beleolvastam… és nem tudtam letenni. Több téma is megfogott a könyvből, most az egyiket szeretném kiemelni, az élő gondolkodást. Ezt írja: “Élő, organikus gondolkodásra van szükség, amely nem eltávolít, hanem közelebb visz a szellemhez.” Folytatás
Amikor jön hozzám egy új kliens, gyakran megesik, hogy elmeséli röviden a problémáját, aztán néz rám. Vár. Átpasszolja a labdát, hogy az elmondottak alapján csináljak vagy mondjak valamit. Kérdést szoktam feltenni, hogy jobban megismerjem a történetét és visszairányítsam a figyelmét magára. Van, hogy ezután is rövid választ kapok és egy újabb várakozó tekintetet. A szemeiben ilyesmit vélek felfedezni: “Én eljöttem. Kezdj velem valamit! Mondd meg, hogy miért történik mindez velem és mit csináljak!” Mintha egy orvosi vizsgálatra jött volna, ahol diagnózist állítanak fel és receptet írnak. Kétségbeesésében szeretné átadni a felelősséget másnak.
A rossz hír: ez így nem működik. A jó hír: azért nem, mert a lelkünkhöz csak magunknak van teljes hozzáférése. S még egy jó hír: lelki kérdésekben a válasz és a megoldás mindig bennünk van. Ki más tudhatná, hogy mit is akarunk és mi tesz minket igazán boldoggá?
– Mi az alázat? – kérdezte egyik ülésen egy kliensem. Elmélyülten megismételte a kérdést – Mi az alázat? … Nem értem ezt a szót, nem tudom értelmezni.
– Mi nem alázat? – kérdeztem – Hátha innen könnyebb megfogni.
– Hát… beképzeltnek lenni, az önhittség, a gőg, ezeknek ez lehet a mondata: “Ezt én is tudom” vagy “Én jobban tudom”.
– Igen. – helyeseltem. Kicsit vártam, időt adva a gondolkodásra. Csend maradt, így folytattam – vagy a másik oldalon ott van a megalázkodás, amikor valaki szolgaszerűen, önmagát feladva, mindent megtesz valakinek vagy valamiért.
– Hm… – gondolkodott tovább a kliensem – olyan, mintha fel kellene nőnöm ahhoz, hogy megértsem az alázatot. Most nem megy. Azt hiszem, hogy még a tanítóm felé sem érzek teljes alázatot.
Szellemi tanítóm azt mondja, hogy ne foglalkozzak az érzelmeimmel, a félelmemmel, a fájdalmammal. Az érzelmek állandóan változnak, múlandóak, s ha sok figyelmet szentelek nekik, akkor azok csak erősödnek, és maguk alá gyűrnek. Igen, ismerem azt, mikor nagyon belemerülök pl. a szomorúságomba. Akkor semmi mást nem látok meg, csak a szomorú dolgokat.
Ezt érzékelteti a tanmese is a jó és a gonosz farkasról, amelyek bennünk küzdenek. Az nyer, amelyiket tápláljuk.
A másik oldalon viszont azt is megtapasztaltam, hogy az érzelmek megélésével gyógyul a lelkem. Például egy jó síráskor, nyom valami, s mikor elindulnak a könnyek és átadom magam a sírásnak, akkor utána valahogy könnyebb. Terápiában is az érzelmekre figyelünk és tapasztaltam, hogy egy-egy erőteljes élmény újbóli átélése után megkönnyebbül a lelkem. Szerintem igenis fontosak az érzelmek, hozzánk tartoznak, nem lehet letagadni őket.
Most akkor mit csináljak? Megéljem az érzelmeimet vagy ne? Ha megélem, akkor ragaszkodom hozzájuk és ezáltal csak erősítem őket? És ha nem élem meg őket, akkor nem csak letagadom őket? Folytatás
Kezdő vagyok a segítői szakmában. 2013-ban végeztem az Akadémián és abban az évben kezdtem segítőként munkálkodni. Ha őszinte vagyok, az első kliensemnél még fölényes hozzáállásom volt, persze nem mutattam nyíltan, de valami ilyesmiket gondoltam: “Tanultam pszichológiát, fogom tudni, hogy mi segít neki. Biztosan azt várja tőlem, hogy megmondjam, hogy mit csináljon.”
Pár ülés után kezdtem sejteni, hogy ez nem teljesen így megy. A megoldandó problémahalmaz mögött kezdtem meglátni az embert és megértettem, hogy ebben a szakmában a legfontosabb az, hogy nyitott legyek a másik emberre és úgy fogadjam el őt, ahogyan van. Ne akarjam megváltoztatni. Folytatás
Böjtölök. A tervezett 3 hétből a 8. napon tartok. Túl vagyok a tervem szerinti legnehezebb részen: 5 nap léböjtön a belek tisztításával és a híres nevezetes drasztikus májtisztításon. Megkönnyebbültem és mély öröm jár át. Örülök, hogy nekivágtam. Örülök, hogy megcsináltam ezt a hetet, örülök a tisztulásomnak, az új életerőmnek, magamnak, örülök az életnek. Most pozitívan nézek a jövőmbe, tele bizalommal és erős hittel, hogy képes vagyok egy olyan életet élni, amiben boldog vagyok. Folytatás
Azt mondják, hogy a sötétség a fény hiánya – hallottam ezt fizikusoktól, állítják, hogy a sötétséget nem tudják mérni, a fényt viszont igen. Ezt el is tudom képzelni, pl különböző izzók különböző erősségű fényt adnak. Ezzel szemben a sötétség megfoghatatlan, és amint egy sötét szobában fényt gyújtunk, a sötétség eltűnik.
‘A sötétség a fény hiánya’ állítást hallottam lelki vontakozásban is, ahol előszőr nem teljesen tudtam, hogy ezt hogyan lehet értelmezni. Folytatás
