Bár sokáig nem tudtam róla, de mindig is két világban éltem. Amikor megszületett bennem a döntés, hogy beiratkozok az Integrál Akadémiára, már nagyon erősen jelen volt ez a kettősség az életemben. A fizikai testem egyre inkább felmondta a szolgálatot, a spirituális dimenzió pedig állandó részévé vált a mindennapjaimnak. Nem voltak azonban még megfelelő eszközeim hidat képezni a kettő között. Tulajdonképpen nem is tudtam arról, hogy ez lehetséges, arról pedig végképp nem, hogy az emberi fejlődés kulcsa a bennünk levő világok integrálásában rejlik.

Nem volt könnyű egyensúlyozni a két világ határvonalán elmosódott áttetsző mindennapokban. Eljött az a pont, amikor el kellett ismernem magam előtt, hogy nem tudom tovább egyedül vinni az életemet, segítségre van szükségem. Ehhez egy olyan elfogadó, támogató és megtartó közegbe kerültem az Akadémián, ahol szabadon megoszthattam mindazt, ami bennem zajlik. Lassan, de biztosan kialakult egy mély bizalom a tanárok és az osztálytársak felé. A legerősebb kapaszkodót az jelentette, hogy tudtam, olyan biztonsági háló vesz körül, amely egyben megfelelő szakszerű segítséget is tud nyújtani bármikor. Az iskolának köszönhetően megtudtam, hogy egy olyan válságos lelkiállapotban vagyok, amit spirituális krízisnek hívnak. Sajnos ma Magyarországon erről a jelenségről még csak kevés szó esik, annak ellenére, hogy az érintettek száma napról napra növekszik. Sokan élik és szenvedik meg mindennapjaikat úgy, hogy nem tudják, ez az állapot áll problémáik hátterében. Egy olyan intenzív folyamat zajlik le ekkor az emberben, ami a teljes szétesés felé sodorhatja a testet és a lelket. Benne van a pusztulás és az új élet lehetősége is. Ma nem lehetnék itt és nem írhatnám le ezeket a sorokat, ha nem kezdem el az Akadémiát. Akkor szembesültem azzal, hogy mennyire szükségem volt már a segítségre, amikor az iskola útbaigazítása révén elkezdtem saját önfeltáró utamat egy, az Akadémián végzett spirituális krízisre szakosodott integrál tanácsadónál.

Mindenre, de az önismeretre úgy hiszem, fokozottan igaz az, hogy annyit tudsz kivenni belőle, amennyit beleraksz. Azt gondolom, hogy alapvetően a legtöbb érzelmünk ellen erőteljesen küzdünk. Egyrészt erre lettünk szocializálva, másrészt pedig ezzel védjük azt az identitást, amit egy élet alatt építettünk fel magunknak. Azonban, ha soha nem nézünk és állunk bele abba a lelki szemetesládába, ami felmenőinktől ránk hagyományozódott, akkor mi is csak konzerváljuk, majd továbbörökítjük a problémákat gyermekeinknek. Én is ugyanezt tettem. Szó szerint a mozdulatlanságig és megmerevedésig konzerválódtam. Az Integrál Akadémián és az önismereti üléseken hallottam először azt a kifejezést, hogy „beleállni abba, ami van”. Sokáig nem értettem, hogy mit akarnak ezzel mondani. Azt gondoltam, hogy hülye lennék beleállni abba, ami van, mivel az egy nagy rakás gőzölgő kupac! Pont azért kezdtem el az iskolát és az egyéni önismeretet, hogy ne ez legyen! Mi az, hogy álljak bele?!

Keserves leckékkel tanított meg az élet arra, hogy az „azt akarom, hogy ne ez legyen” alapállásom az, ami a legtávolabbra sodort önmagamtól és az élettől. Elfedni azt, ami van és valami mást mutatni, ami nincs, egyenlő a legnagyobb ön- és élettagadással. Szépen lassan rájöttem, hogy az „állj bele” szemlélet nem jelent mást, mint vállalni azt, ahogy vagyok, ahogy itt és most érzem magam. Vállalni a pozitív és negatív érzelmeimet, vállalni a hibáimat és értékeimet, vállalni azt, ahogy másokkal kapcsolatban érzek, vagy épp nem érzek. Azt jelenti: megengedem magamnak, hogy úgy legyek, ahogy vagyok. Az Akadémián rendszeresen nyílt lehetőség ennek gyakorlására az önismereti csoportokon, ahol a nap kezdetén mindig egy „itt és most check-in”-nel, egy „mi van most benned, mivel érkeztél ma” kérdéssel indítottunk. Ekkor mindenki szabadon választhatott, hogy mennyire nyílik meg a többiek előtt, mennyire vállalja magát. Ha valaki épp semmit sem akart mondani, az is teljesen oké volt. Ez a szabad, nyomásmentes, ugyanakkor megtartó és támogató hozzáállás nagyon sokat segített nekem abban, hogy ki merjem mondani azokat a dolgokat, amikről féltem, hogy még egy ilyen elfogadó, spirituálisan és minden szempontból nyitott közegben is kiverhetik a biztosítékot. Nem verték…

Én is, mint a legtöbben a nyugati társadalmakban igyekeztem mindig az élet napsütötte oldalára állni. Az igazság azonban az, hogy gyakran hiába igyekszünk, a felhők mindenhová követnek minket. Az Akadémián és az egyéni önismereti folyamataim során elkezdett kialakulni bennem egyfajta bizalom az élet iránt, hogy pontosan arrafelé visz, amerre mennem kell. Először csak egyre kevésbé bújtam el a felhők elől, olykor-olykor megengedtem magamnak, hogy elismerjem létezésüket és szembenézzek velük. Ez persze sosem volt kellemes érzés, de minél többet gyakoroltam, annál könnyebben ment. Ahogy így haladtam, egyre zordabb és sötétebb felhőkkel is találkoztam, minek következtében erős dühöt, félelmet és szomorúságot éltem át. Meglepődve tapasztaltam, hogy minden ilyen érzelmi vihar után egy kicsit kisütött bennem a Nap. Ezen felbátorodva egy idő után már a villámokat és a mennydörgést is megengedtem. Azon túl, hogy ez félelmetes és ijesztő volt, el kellett ismernem, hogy mégis mindig megmaradok, sőt egy kicsit több is leszek a végére. Annyira megedződtem, hogy nekiindultam egy szál csónakban a háborgó tengernek. Egy évbe telt, mire be mertem ülni abba a csónakba. Életem egyik legjobb döntése volt.

Amikor elindultam mindenféle mentőöv nélkül, azt tapasztaltam magamon, hogy azzal az áramlattal megyek, ami éppen felkap. Közvetlen közelről találkoztam az élet misztériumával és erejével, miközben valamiféle ősbizalom kezdett úrrá lenni bennem arról, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Többször kerültem szembe a halállal ezen az úton és rá kellett jönnöm, hogy nem ez az, amitől igazán félek. Az élet tengere az, ami folyton változó, hol háborgó, hol kristálytisztán csillogó nyugodt víztükör és ez az, ami a leginkább megrémít. Sose tudom, hogy mi fog következni, ezért igyekszem mindig biztonságra játszani, partközelben maradni. Ezzel azonban nem jutok előrébb. Rá kellett ébrednem, hogy ha élni akarok, el kell engednem a part közelségét és fel kell hagynom azzal az illúzióval, miszerint én irányítok. Tudtam, ha továbbra is kapaszkodok a kontroll képzetébe, hamarosan a pusztulásba sodrom magam. Megértettem, hogy azok a szabályok, amelyeket az életről a szüleimtől, a szűkebb és tágabb társadalmi környezetemtől megtanultam, mind-mind arról szólnak, hogyan legyek én a legjobb kormányos. Az élet azonban nem ezt akarja tanítani nekem. Az élet azt akarja tanítani, hogy merjem elengedni a kormánykereket és merjek menni az áramlattal. Merjem megélni, hogy mi van akkor, ha egyszerűen csak hagyom, hogy hasson rám a vihar és hasson rám a napfény is?

Olyan volt ez, mint egy keringő az Élettel. Hol közelebb, hol távolabb sodródtunk egymástól, hol a másik lábára léptünk, hol húztuk-vontuk egymást, mert mindvégig két különböző irányba akartunk haladni. Amikor már kellően elfáradtunk, kezdtünk megpihenni egymás karjaiban. Egyszer csak elkezdtünk egy ritmusra lépni, egy dallamra pördülni, egyet akarni. Ekkor felsejlett bennem minden gyerekkori vágy és képzelet, amivel akkoriban önmagamat azonosítottam. Mintha valahol gyerekkoromban egy hosszú álomra szenderültem volna, amiből csak most kezdek felébredni. Újra emlékezni kezdtem arra az önmagamra, akiről gyerekkoromban még tudtam, kicsoda és, mit akar. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy ez az akarat megegyezik azzal, amit az élet mindig is súgott felém csak nem volt elég bátorságom elhinni és vállalni.

Megdőltek bennem azok a bálványok, amiket a sikeres élet receptjeként addig megkérdőjelezhetetlenül fetisizáltam. Azt éreztem, hogy fejest ugrok a tátongó ismeretlenbe, a kapaszkodók nélküli ürességbe. Igen, ez nehéz volt, mert ezzel együtt nagyon egyedül maradtam azok között, akik még mindig csak a felírt receptek szerint látták kivitelezhetőnek az életet. És nagyon nehéz volt, mert nem volt már semmi sem a kezemben. Egyetlen, a legkevésbé sem racionális társ maradt meg bennem: a hitem, hogy értelme van mindannak, ami velem történik. Ezt a lángot hétvégéről hétvégére valahogy táplálni és támogatni tudta az Integrál Akadémia. Minden tanítási hétvégén kaptam valami pluszt, valami megerősítő tudást, tapasztalatot, ami továbbgördített a saját kételyeim buktatóin és még inkább elmélyítette az önmagamba vetett hitemet. Ekkor ez az egy volt már csak bennem, amibe kapaszkodni tudtam, minden mást az üresség töltött ki.

Vége az első résznek, folytatása hamarosan következik…

SZEPTEMBERBEN INDUL A KÖVETKEZŐ ÉVFOLYAM!

IZGALMAS KÖZÖSSÉG: A fejlődés kulcsa
ÖNISMERET: A hitelesség kulcsa
PSZICHOLÓGIA ÉS SPIRITUALITÁS: A megértés kulcsa  
TANÁCSADÁSI GYAKORLAT: A szakmai készség kulcsa

Bővebb információ és regisztráció ITT.