Az Élet, amit már élhetek: utam az Integrál Akadémián

Bár sokáig nem tudtam róla, de mindig is két világban éltem. Amikor megszületett bennem a döntés, hogy beiratkozok az Integrál Akadémiára, már nagyon erősen jelen volt ez a kettősség az életemben. A fizikai testem egyre inkább felmondta a szolgálatot, a spirituális dimenzió pedig állandó részévé vált a mindennapjaimnak. Nem voltak azonban még megfelelő eszközeim hidat képezni a kettő között. Tulajdonképpen nem is tudtam arról, hogy ez lehetséges, arról pedig végképp nem, hogy az emberi fejlődés kulcsa a bennünk levő világok integrálásában rejlik.

Nem volt könnyű egyensúlyozni a két világ határvonalán elmosdódott áttetsző mindennapokban. Eljött az a pont, amikor el kellett ismernem magam előtt, hogy nem tudom tovább egyedül vinni az életemet, segítségre van szükségem. Ehhez egy olyan elfogadó, támogató és megtartó közegbe kerültem az Akadémián, ahol szabadon megoszthattam mindazt, ami bennem zajlik. Lassan, de biztosan kialakult egy mély bizalom a tanárok és az osztálytársak felé. A legerősebb kapaszkodót az jelentette, hogy tudtam, olyan biztonsági háló vesz körül, amely egyben megfelelő szakszerű segítséget is tud nyújtani bármikor. Az iskolának köszönhetően megtudtam, hogy egy olyan válságos lelkiállapotban vagyok, amit spirituális krízisnek hívnak. Sajnos ma Magyarországon erről a jelenségről még csak kevés szó esik, annak ellenére, hogy az érintettek száma napról napra növekszik. Sokan élik és szenvedik meg mindennapjaikat úgy, hogy nem tudják, ez az állapot áll problémáik hátterében. Egy olyan intenzív folyamat zajlik le ekkor az emberben, ami a teljes szétesés felé sodorhatja a testet és a lelket. Benne van a pusztulás és az új élet lehetősége is. Ma nem lehetnék itt és nem írhatnám le ezeket a sorokat, ha nem kezdem el az Akadémiát. Akkor szembesültem azzal, hogy mennyire szükségem volt már a segítségre, amikor az iskola útbaigazítása révén elkezdtem saját önfeltáró utamat egy, az Akadémián végzett spirituális krízisre szakosodott integrál tanácsadónál.

Mindenre, de az önismeretre úgy hiszem, fokozottan igaz az, hogy annyit tudsz kivenni belőle, amennyit beleraksz. Azt gondolom, hogy alapvetően a legtöbb érzelmünk ellen erőteljesen küzdünk. Egyrészt erre lettünk szocializálva, másrészt pedig ezzel védjük azt az identitást, amit egy élet alatt építettünk fel magunknak. Azonban, ha soha nem nézünk és állunk bele abba a lelki szemetesládába, ami felmenőinktől ránk hagyományozódott, akkor mi is csak konzerváljuk, majd továbbörökítjük a problémákat gyermekeinknek. Én is ugyanezt tettem. Szó szerint a mozdulatlanságig és megmerevedésig konzerválódtam. Az Integrál Akadémián és az önismereti üléseken hallottam először azt a kifejezést, hogy „beleállni abba, ami van”. Sokáig nem értettem, hogy mit akarnak ezzel mondani. Azt gondoltam, hogy hülye lennék beleállni abba, ami van, mivel az egy nagy rakás gőzölgő kupac! Pont azért kezdtem el az iskolát és az egyéni önismeretet, hogy ne ez legyen! Mi az, hogy álljak bele?!

Keserves leckékkel tanított meg az élet arra, hogy az „azt akarom, hogy ne ez legyen” alapállásom az, ami a legtávolabbra sodort önmagamtól és az élettől. Elfedni azt, ami van és valami mást mutatni, ami nincs, egyenlő a legnagyobb ön- és élettagadással. Szépen lassan rájöttem, hogy az „állj bele” szemlélet nem jelent mást, mint vállalni azt, ahogy vagyok, ahogy itt és most érzem magam. Vállalni a pozitív és negatív érzelmeimet, vállalni a hibáimat és értékeimet, vállalni azt, ahogy másokkal kapcsolatban érzek, vagy épp nem érzek. Azt jelenti: megengedem magamnak, hogy úgy legyek, ahogy vagyok. Az Akadémián rendszeresen nyílt lehetőség ennek gyakorlására az önismereti csoportokon, ahol a nap kezdetén mindig egy „itt és most check-in”-nel, egy „mi van most benned, mivel érkeztél ma” kérdéssel indítottunk. Ekkor mindenki szabadon választhatott, hogy mennyire nyílik meg a többiek előtt, mennyire vállalja magát. Ha valaki épp semmit sem akart mondani, az is teljesen oké volt. Ez a szabad, nyomásmentes, ugyanakkor megtartó és támogató hozzáállás nagyon sokat segített nekem abban, hogy ki merjem mondani azokat a dolgokat, amikről féltem, hogy még egy ilyen elfogadó, spirituálisan és minden szempontból nyitott közegben is kiverhetik a biztosítékot. Nem verték…

Én is, mint a legtöbben a nyugati társadalmakban igyekeztem mindig az élet napsütötte oldalára állni. Az igazság azonban az, hogy gyakran hiába igyekszünk, a felhők mindenhová követnek minket. Az Akadémián és az egyéni önismereti folyamataim során elkezdett kialakulni bennem egyfajta bizalom az élet iránt, hogy pontosan arrafelé visz, amerre mennem kell. Először csak egyre kevésbé bújtam el a felhők elől, olykor-olykor megengedtem magamnak, hogy elismerjem létezésüket és szembenézzek velük. Ez persze sosem volt kellemes érzés, de minél többet gyakoroltam, annál könnyebben ment. Ahogy így haladtam, egyre zordabb és sötétebb felhőkkel is találkoztam, minek következtében erős dühöt, félelmet és szomorúságot éltem át. Meglepődve tapasztaltam, hogy minden ilyen érzelmi vihar után egy kicsit kisütött bennem a Nap. Ezen felbátorodva egy idő után már a villámokat és a mennydörgést is megengedtem. Azon túl, hogy ez félelmetes és ijesztő volt, el kellett ismernem, hogy mégis mindig megmaradok, sőt egy kicsit több is leszek a végére. Annyira megedződtem, hogy nekiindultam egy szál csónakban a háborgó tengernek. Egy évbe telt, mire be mertem ülni abba a csónakba. Életem egyik legjobb döntése volt.

Amikor elindultam mindenféle mentőöv nélkül, azt tapasztaltam magamon, hogy azzal az áramlattal megyek, ami éppen felkap. Közvetlen közelről találkoztam az élet misztériumával és erejével, miközben valamiféle ősbizalom kezdett úrrá lenni bennem arról, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Többször kerültem szembe a halállal ezen az úton és rá kellett jönnöm, hogy nem ez az, amitől igazán félek. Az élet tengere az, ami folyton változó, hol háborgó, hol kristálytisztán csillogó nyugodt víztükör és ez az, ami a leginkább megrémít. Sose tudom, hogy mi fog következni, ezért igyekszem mindig biztonságra játszani, partközelben maradni. Ezzel azonban nem jutok előrébb. Rá kellett ébrednem, hogy ha élni akarok, el kell engednem a part közelségét és fel kell hagynom azzal az illúzióval, miszerint én irányítok. Tudtam, ha továbbra is kapaszkodok a kontroll képzetébe, hamarosan a pusztulásba sodrom magam. Megértettem, hogy azok a szabályok, amelyeket az életről a szüleimtől, a szűkebb és tágabb társadalmi környezetemtől megtanultam, mind-mind arról szólnak, hogyan legyek én a legjobb kormányos. Az élet azonban nem ezt akarja tanítani nekem. Az élet azt akarja tanítani, hogy merjem elengedni a kormánykereket és merjek menni az áramlattal. Merjem megélni, hogy mi van akkor, ha egyszerűen csak hagyom, hogy hasson rám a vihar és hasson rám a napfény is?

Olyan volt ez, mint egy keringő az Élettel. Hol közelebb, hol távolabb sodródtunk egymástól, hol a másik lábára léptünk, hol húztuk-vontuk egymást, mert mindvégig két különböző irányba akartunk haladni. Amikor már kellően elfáradtunk, kezdtünk megpihenni egymás karjaiban. Egyszer csak elkezdtünk egy ritmusra lépni, egy dallamra pördülni, egyet akarni. Ekkor felsejlett bennem minden gyerekkori vágy és képzelet, amivel akkoriban önmagamat azonosítottam. Mintha valahol gyerekkoromban egy hosszú álomra szenderültem volna, amiből csak most kezdek felébredni. Újra emlékezni kezdtem arra az önmagamra, akiről gyerekkoromban még tudtam, kicsoda és, mit akar. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy ez az akarat megegyezik azzal, amit az élet mindig is súgott felém csak nem volt elég bátorságom elhinni és vállalni.

Megdőltek bennem azok a bálványok, amiket a sikeres élet receptjeként addig megkérdőjelezhetetlenül fetisizáltam. Azt éreztem, hogy fejest ugrok a tátongó ismeretlenbe, a kapaszkodók nélküli ürességbe. Igen, ez nehéz volt, mert ezzel együtt nagyon egyedül maradtam azok között, akik még mindig csak a felírt receptek szerint látták kivitelezhetőnek az életet. És nagyon nehéz volt, mert nem volt már semmi sem a kezemben. Egyetlen, a legkevésbé sem racionális társ maradt meg bennem: a hitem, hogy értelme van mindannak, ami velem történik. Ezt a lángot hétvégéről hétvégére valahogy táplálni és támogatni tudta az Integrál Akadémia. Minden tanítási hétvégén kaptam valami pluszt, valami megerősítő tudást, tapasztalatot, ami továbbgördített a saját kételyeim buktatóin és még inkább elmélyítette az önmagamba vetett hitemet. Ekkor ez az egy volt már csak bennem, amibe kapaszkodni tudtam, minden mást az üresség töltött ki.

Vége az első résznek, folytatása hamarosan következik…


Nézz bele ingyenes nyílt napunkon az Integrál Pszichológia képzésbe és tapasztald meg sajátélményben a közösség gyógyító erejét!

Részletek: http://integralakademia.hu/aktualis/aktualis-programok-az-integral-akademian/543-szeptemberben-indul-a-kovetkezo-evfolyam-ingyenes-interaktiv-nyilt-nap-2017-szeptember-8-an

Sírni kell, ennyi az egész

wallpapersxl_tear_drop_let_the_blue_cornea_dropping_eye_lashes_987127_1680x1050Istenem, azt hittem sosem fogy el a könnyem a bodywork foglalkozásaink során! A 3 éves integrál pszichológiai képzés, amin részt vettem, komoly hangsúlyt fektet a sajátélmény megszerzésére, azaz a személyiségünk megdolgozására, hiszen minden segítő addig tudja elvinni kliensét a fejlődésben, ameddig ő maga eljutott. Ezt a részét szerettem a legjobban a sulinak, bár a mély érzelmi munka nem mindig volt könnyű. Szerencsés vagyok, hogy életem legnehezebb időszakában épp egy ilyen segítő közeg vett körül. Évekkel korábban ezt egészen máshogy éltem volna meg, talán beleroppanok, de így épültem és gazdagodtam belőle. Történt ugyanis, hogy a fiam születése előtt közvetlenül édesanyám alzheimere súlyosra fordult és egy hónapon belül el is vitte őt. A gyászfolyamatot nyilván nem tudtam megélni egy babával a hasamban, sem a gyermekágy csodálatos (nem az) hetei alatt. Pördült velem egy hatalmasat a világ, nem nagyon tudtam, merre van az előre, és néha úgy éreztem beleőrülök a sok változásba. Aki próbálta a gyermekágy, azaz a szülés utáni első hat hét hormon-hullámvasútját, az tudja, hogy önmagában is jó móka, pláne egy ekkora veszteséggel megfejelve. Folytatás

Interjú a Némó kapitányával

Megérkezem a Lövőház utcában lévő Nemo Fish&Chips bárba, ahol Horváth Örssel, az Integrál Akadémia egyik vezetőjével beszéltem meg egy találkozót. Azonnal feltűnik az ismerős testalkata. Az egyik asztalnál ül és valakivel tárgyal. Látom sűrűn osztotta be a mai időpontokat. Leülök nem messze tőle, és egy lány kisvártatva odajön hozzám megkérdezni, hogy mit hozhat nekem. Limonádét. Ebben a melegben ez az egyetlen, ami eszembe jut. Nemsokára Örs is elbúcsúzik a beszélgető partnerétől és átül az én asztalomhoz, kezében hozza a keményborítós mappáját és tollát. Imádom, hogy mindig ilyen felkészülten ül le az üzleti beszélgetésekhez, bár én most nem üzletelni jöttem vele, hanem interjút készíteni. Arról akarom kifaggatni őt, hogy hogyan került az Integrál Akadémia közelébe, mit adott vagy vett el tőle az iskola, honnan hová jutott általa, és hogy jött össze az, hogy tanulóból az Integrál Akadémia mögött álló szervező csapat tagja lett? Folytatás

Spirituális vagy és úgy érzed szétesel?

Ebben a cikkben bemutatom két normál önkereső személy szétesés élményét, amelyet spirituális Samsaragyakorlataik során éltek meg. Leírom, hogy hogyan történt az élmény feldolgozása és mit tehetünk, ha valaki ebben a folyamatban elakad:

1. Hogyan lehet a személyt támogatni?
2. 
Lelkileg mi történik ilyenkor benne?
3. M
it tehet, ha nem sikerül túljutnia ezen az állapoton?

Folytatás

Töltekezés és énerő

Önismereti utamon hajlamos vagyok a hangsúlyt a problémák feltárására tenni. Arra figyelek, ami gondot jelent az életemben: analizálom, gondolkodom rajta, belemegyek a kapcsolódó érzelmekbe figyelve, hogy hova visznek engem. Lost in the woodsAddig nem nyugszom, míg meg nem értem az egészet és azt, hogy miből fakad. Egy belső feszültség hajt, ami miatt, bevallom, kemény vagyok magammal.
Legtöbbször van eredménye ennek a munkának, azonban néha kiderül, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet. Ilyenkor könnyen beleveszek. Csak vágom, vágom és vágom… s egy idő után már azt sem tudom, hogy mit vágok, hol van az, amit vágok, hol tartok és egyáltalán, én hol vagyok. Elveszítem a támpontokat és a küzdelemmé vált munka az erőmet teljesen felemészti. Muszáj megállnom, hogy hátrébb lépjek és pihenjek. Azt hiszem, hogy nem is tudnék mást csinálni.

Folytatás

Spirituális lakberendezés? A tér programoz!

renkus-heinz-provides-serene-sound-for-st-benedicts-monastery-2Zsuzsa: Sok szerzetessel vagy kapcsolatban, és sok elvonuló helyen jártál a világban. Mesélnél arról, hogy milyen belülről, környezetpszichológiai szemszögből egy igazi, működő kolostor, ahol transzperszonális célok vannak?

Bence: A kolostorok teljesen egyszerűek, ami funkcionálisan kell, az van, ami nem kell, az nincs. A bútorzat minimális, és nincs különbség ifjú és nagy öreg híres szerzetesek “lakberendezése” között. Ezzel együtt harmonikus és esztétikus a tér, a dharmából (tanból) levezetett díszítő elemek vannak. Hiszen a tér, és annak berendezése, dekorációja egy hipnózis világ. A kolostor tereiben azt a valóságot “hipnotizálják”, ezért is segít erősen megvalósítani a tant és a meditációt, azt támogatja.   Folytatás

“Nem vagyok elég jó” és a tiszta kommunikáció

szorongásEnneagram 6-os típus vagyok, félelem-motivált személyiség. Ezt a mindennapokban megélt, gyakran ok nélküli szorongásom jól mutatja. Van, hogy menekülőre fogom emiatt, és van, hogy elegem van belőle és belemegyek egy-egy helyzetbe. Régóta figyelem, hogy ez a szorongás mikor jön elő, mire késztet vagy éppen miben gátol, vajon miből fakad és mitől tűnik el. Amikor tisztán megengedem magamban és megélem az érzést, ezt mondatja velem: “Nem vagyok elég jó.”
Tiszta kommunikációs szemmel látszik, hogy ez a mondat nem tiszta, játszmát takar. Folytatás

Fejlődésvonalak

fejlodA fejlődésvonalak témakörét még szeptemberben érintettük, de annyira izgalmas dolgokat tudtam meg a jegyzetből és az óráról, hogy úgy éreztem muszáj megosztanom őket így megkésve is.

A fejlődésvonal szó pontosan azt jelenti, aminek kinéz. Egy bizonyos területen való fejlődést ábrázol. Például ha az autóvezetésben elért fejlődésünket szeretnénk ábrázolni egy függőleges vonallal, akkor a tanulás elején a vonal 3 cm magas lenne, az első vezetés után már 4 cm magas, és mondjuk a vizsga letétele után 12 cm. Ezzel jeleznénk, hogy fejlődtünk ebben a témakörben. Folytatás

Élő gondolkodás

szivcsakraIdén nyáron átválogattam a könyveimet, külön polcra tettem azokat, amiket még nem olvastam. Így került kezembe Váradi Tibortól a ‘Szellemtudomány, az ember és a létezés titkai’ című könyv. Régen, kb 8 éve vettem, megfogott a címe, mégis még váratott magára az olvasása. Ahogyan újra a kezembe akadt, beleolvastam… és nem tudtam letenni. Több téma is megfogott a könyvből, most az egyiket szeretném kiemelni, az élő gondolkodást. Ezt írja: “Élő, organikus gondolkodásra van szükség, amely nem eltávolít, hanem közelebb visz a szellemhez.” Folytatás

A válasz bennünk van

Forrás: moricka.net

Forrás: moricka.net

Amikor jön hozzám egy új kliens, gyakran megesik, hogy elmeséli röviden a problémáját, aztán néz rám. Vár. Átpasszolja a labdát, hogy az elmondottak alapján csináljak vagy mondjak valamit. Kérdést szoktam feltenni, hogy jobban megismerjem a történetét és visszairányítsam a figyelmét magára. Van, hogy ezután is rövid választ kapok és egy újabb várakozó tekintetet. A szemeiben ilyesmit vélek felfedezni: “Én eljöttem. Kezdj velem valamit! Mondd meg, hogy miért történik mindez velem és mit csináljak!” Mintha egy orvosi vizsgálatra jött volna, ahol diagnózist állítanak fel és receptet írnak. Kétségbeesésében szeretné átadni a felelősséget másnak.
A rossz hír: ez így nem működik. A jó hír: azért nem, mert a lelkünkhöz csak magunknak van teljes hozzáférése. S még egy jó hír: lelki kérdésekben a válasz és a megoldás mindig bennünk van. Ki más tudhatná, hogy mit is akarunk és mi tesz minket igazán boldoggá?

Folytatás