A mini-szatori élménye

A gestalt terápiát Fritz Perls alkotta meg a hatvanas-hetvenes években, a humanisztikus pszichológia és mozgalom légkörében és helyszínén (USA), miután a náci Németországban felnőve, és onnan az Amerikai Egyesült Államokba emigrálva pszichoanalitikusan képzett pszichoterapeuta lett, s jó néhány évtizedig így dolgozott.

Perls gestalt módszerének a lényege, hogy az ember figyelmét erősen, tisztán, kontúrosan az itt- és-mostba hozza. Például miközben egy csoporttag elkezd mesélni egy nem-itt-és-most témájú problémájáról “a férjemmel való konfliktusom először akkor mutatkozott meg, amikor…”, akkor Perls hirtelen belekérdez: “Miközben ezt mondod, észre tudod venni a hangod minőségét? Hallod, hogy félelem van benne?”… és “A jobb lábad, ami csábítóan ringatja magát, közben az mit mond? Mit mondana, ha tudna beszélni?” Mindez arra kényszeríti az embereket, hogy kiessenek abból a megszokott üzemmódból, ahogy panaszkodnak a múltjukról, és ahogy próbálják elvarázsolni és kontroll alá vonni azt, akinek éppen panaszkodnak. Folytatás

Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának …

„ Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek.”
– William Blake: Menny és Pokol házassága, Szenczi Miklós fordítása

Az 1940-es években Albert Hofmann, svájci biokémikus, laboráns, a Sandoz gyógyszercég munkatársa, becsületes polgár, a munkájából hazafelé biciklizve erős transzállapotot élt át. Nem tudta, hogy mi történik, s miért, csak azt érezte, hogy szétolvad a tér, és hullámzik minden, elveszett az időérzéke, s megszűnt az identitásérzéke, az egoja, s valamiféle egységbe kerül a világgal. Úgy hat óra múlva, mikor a hatás leszállóba ment át, rájött, hogy valami kémiai szer miatt lehetett mindez, valamit beszippanthatott a laborban. Másnap visszament, s megtalálta azt az anyagot, melyet az anyarozs növényből szintetizált ki. Elnevezte kémiai szerkezetéről „lizergsav-dietilamid”-nak, rövidítve LSD-nek. Folytatás

Alapvető jóság és egészség lakik mindannyiunkban

A humanisztikus pszichológia 1961-ben jött létre formálisan. Az irányzat kialakulása Abraham Maslow és Carl Rogers nevéhez kötődik, akik e terület ősatyjai. Rogers volt a gyakorlat embere, Maslow volt a tudós. Maslow több könyvet írt arról, hogy milyen is a kiteljesedett ember, pontokba szedte az önmegvalósított ember jellemzőit. Rogers pedig a gyakorlatban valósította meg a humanisztikus hozzáállást. A humanisztikus pszichológia a magasabb emberi jelenségekkel foglalkozik, mint az öntudat, önmegvalósítás, egészséges lét, remény, szeretet, kreativitás, létezés, a valamivé válás, az egyéniség, a dolgokban értelmet látni, s annak megértése, mit jelent embernek lenni.

Folytatás

Az analitikus pszichológia

„Az analitikus pszichológia Carl Gustav Jung (1875-1961), svájci pszichiáter és pszichoterapeuta nevéhez kötődő mélylélektani pszichoterápiás irányzat, amely hangsúlyozza a tudattalan pszichés folyamatok meghatározó szerepét a pszichés egyensúly megőrzésében, illetve helyreállításában. Eredetét tekintve a freudi pszichoanalízis talaján fejlődött ki, de Jung Freuddal való szakítása után azonban hamarosan önálló pszichoterápiás iskolává vált.” Személyiségmodelljében a személyes tudattalan freudi értelmezését és alkalmazott szimbólumrendszerét kiszélesítette. Bevezetette a kollektív tudattalan, és az archetípusok fogalmát, kidolgozta komplexuselméletét. Folytatás

Az anyag és a szellem kapcsolata: A TEREMTÉS

Az anyag

Az új fizikai elképzelések szerint az anyag a vákuum terméke. Ez olyan látványként képzelhető el, mint egy hatalmas tengerfelszín, amelyen az apró fodrozódások még nem tudnak hullámtarajokat kiemelni, de a nagyobbak már igen. Ezek a hullámkúpok a valódi részecskék, amelyek a létezésük csúcsán meggörbítik a teret, majd visszazuhannak a kvantumvákuumba. Ekkor leadják többletenergiájukat, amellyel a kiemelkedésre képesek voltak, ám éppen ez az energia gerjeszt egy újabb valódi részecskét. A valódi részecskék viszonylag állandó, hosszú életű gerjesztései a vákuumnak. Ez nem azt jelenti, hogy ezeken a helyeken a vákuumhullám tovább fennmarad, inkább azt, hogy itt gyakrabban történik gerjesztés, a térgörbület nagyjából állandósul, és a fluktuációk csomóit a visszahulláskor keletkező energia nem veri szét. Folytatás

Srí Ramana Maharsi

Hol helyezkedik el Srí Ramana Maharsi az egyetemes spiritualitásban? Ken Wilber szerint ő a XX. század szentje. A Talks with Sri Ramana Maharshi (Beszélgetések Srí Ramana Maharsival) című könyv amerikai kiadásához írt bevezetőjében így vélekedik:
„Gyakran megkérdezik tőlem: ha egy lakatlan szigetre kerülnél, és csak egy könyvet vihetnél magaddal, melyik lenne az? A könyv, amit a kezedben tartasz – Beszélgetések Srí Ramana
Maharsival –, az egyik abból a kettő-háromból, amit mindig említek. Ráadásul a Beszélgetések a következő tekintetben élen jár a listán: ez a huszadik század legnagyobb bölcsének élő hangja, és vélhetőleg korunknak, de talán minden időknek legnagyobb spirituális megvalósítása. […] Ő egyszerűen az abszolútumból és az abszolútumként, az Önvalóként, a legtisztább Ürességként beszél, ami az egész megnyilvánult világ célja és alapja, amely mégsem más, mint ez a világ. Ramana, Sankarát idézve, gyakran szokta mondani: A világ illuzórikus, egyedül Brahman valós, Brahman a világ.” Folytatás

A szex és spiritualitás közti kapcsolat

A férfi és a nő szexuális egyesülése megjelenik a világ szinte összes spirituális rendszerében, konkrét, vagy metaforikus formában. Megjelenik ez a törzsi vallásokban, a nemek kölcsönös játékaként, vagy a teremtésmítoszokban szerte a világon, mint például Shiva és Shakti története; vagy a férfi és női energiaminőségek formájában, mint például a yin és a yang. A judaizmusban és kereszténységben megtaláljuk Shekinah és Sophia alakjait, akik a júdeo-keresztény férfi istenek női ellentétpárjai, végül az eksztatikus tradíciók, mint például a szúfizmus misztikusainak szerelmes versei is jó példák erre. De foglakozik a szexualitás isteni aspektusával a tantra-jóga és a taoizmus hagyománya is. Mindezek a hagyományok technikákat dolgoztak ki, melyek célja a szexualitás alatti módosult tudatállapotok szándékos elérése. Emellett az derül ki a kutatásokból, hogy meglehetősen sok, spirituális szexuális gyakorlatot nem végző, s gyakran ezekről nem is tudó ember (Scantling és Browder szerint minden huszadik) tapasztal meg spontán, önkéntelen, nem szokványos szexuális élményeket a nemi aktus alatt, függetlenül korábbi hiedelmeiktől, és a társadalmuk nézeteitől. Mi történik velük és milyen jelentést adnak az élményeiknek? Folytatás

Mit védünk, és mi ellen védekezünk?

„A fenséges elfojtása éppolyan jelentős bennünk, mint az ösztön-énünk elfojtása. Az Istennel szembeni védekezésünk csak egy kicsit tér el attól, ahogy az Ördög ellen védekezünk. De ami közös Istenben és az Ördögben, az az, hogy mindketten az egót veszélyeztetik.”
(Ken Wilber)

A klasszikus felfogás: a szorongató belső tartalmak ellen védekezünk

Mindannyiunknak vannak öntudatlan, automatikussá vált önvédő fogásaink, melyet a lélektanban elhárító mechanizmusoknak hívunk. Az elhárítási mechanizmusainkkal az énünk integritását, az identitásunkat védjük, azt, aminek érezzük magunkat, és az ellen védekezünk, ami ezt megingatná, veszélyeztetné. Az ilyen dolgokat igyekszünk elhárítani. Az elhárító mechanizmusokra rögvest a pszichoterápia történetének elején felfigyeltek már, nevezetesen Freud és lánya Anna Freud, így a klasszikus felfogása és leírása az elhárító mechanizmusoknak tőlük és a pszichoanalízisből ered, mely szerint a tudatalattiból feláramló, a tudat számára túl erős, vagy elfogadhatatlan impulzusokat a tudatos én szűri. A tudatalattiban mind ösztönös törekvések, és érzelmek vannak, mind felettes-én tartalmak, azaz erkölcsi, morális, emberi-társas szabályozó elvek. Ezek közül sok, ha teljes valójában bukkanna fel, az túl sok lenne a tudatos én számára, ezért az határokat tart fent, védi önmaga integritását, szűr, védekezik. Az elsődleges védekezés tehát, noha látszólag más emberek felé irányul, igazából az általuk saját magunkban kiváltott és felbukkanni akaró tartalmak ellen irányul. Folytatás

Pszichoaktív szerek

A pszichoaktív (tudatmódosító) vagy pszichotrop szerek a viselkedést, hangulatot és az érzelmi reakciót befolyásoló vegyületek. Ezek olyan természetes vagy mesterséges anyagok, amelyek a szervezetbe jutva a központi idegrendszerre hatva megváltoztatják annak működését, funkcióját, hiányuk pedig elvonási tünetekkel jár. A pszichoaktív szereket hívják drogoknak vagy kábítószereknek, de a köznyelvben a két elnevezést keverve használják. A kábítószer egy jogi fogalom. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) definíciója szerint: „Kábítószer minden olyan anyag, amely a fogékony biológiai struktúrák ingerléséhez vezet, amelynek fogyasztása tiltott, vagy a nem tiltott anyagok közül, amelyek fogyasztása veszélyes, visszaélésre alkalmas vagy deviáns”.

Folytatás

Test páncél és annak feloldása

A pszichoanalízis történetének talán legbotrányosabb személyisége, Wilhelm Reich, 1897-ben,
Ausztriában született. Ifjúságát tragikus események árnyékolták be. Tizenkét évesen anyja
öngyilkos lett, miután viszonyt folytatott egy férfival, amit az ifjú Reich elmondott apjának.
Öt évvel később, önmagát szándékosan megbetegítve meghalt az apja is. Reichnek kellett
átvennie szülei birtokának vezetését, emellett leérettségizett, majd három és fél évig katona
volt. A háború után Bécsbe ment és orvosnak tanult. Már tanulmányai alatt kapcsolatba lépett
Sigmund Freuddal és 1920-ban tagja lett a Bécsi Pszichoanalitikus Egyesületnek. Élete legnagyobb részében elismert analitikus volt, munkáinak középpontjában főleg
a karakterstruktúra állt. Zsidó származása és szexualitással kapcsolatos nézetei miatt
emigrálni kényszerült, előbb 1934-től Norvégiában, majd 1939-től Amerikában élt. Folytatás