Embertani ismereteim bővítése és színezése

A szombati előadásnak olyan hosszú volt a címe, hogy nem is bírtam megjegyezni. “A világ spirituális földrajza és kulturális antropológiája: a föld népeinek elhelyezkedése és spiritualitásuk”. Ezt most ügyesen bemásoltam ide az INTA oldaláról. Szerintem nekem ott akadt be a lemez, hogy nem tudtam mit jelent az “antropológia” szó. A hallatán nem jelent meg semmilyen kép a fejemben. Most viszont már tudom, hogy az antropológia “embertant” jelent, az emberi faj tanulmányozását. Így mindjárt más a helyzet, így már szeretem!
embertanBarta Géza annyi oldalról mutatta meg nekünk az emberi fajt, amennyi oldalról még azt hiszem az életemben nem láttam. Mindjárt az elején egy videóval indított. Nem voltak benne szavak, csak zene és képsorozatok emberekről. Szinte mindegyik kép nagyon közeli volt és bár változtak a bőrszínek, az arcvonások, a viseletek, egy idő után azt vettem észre, hogy van bennük valami közös. A szemekben megjelenő egyetemes lélek.

Ezt az ember általában nem veszi észre, ha bele van ragadva a saját kultúrájába és megszokja “a hasonló” arcokat maga körül, mert azokról elég könnyű elhinni, hogy van bennünk valami közös. De egy ausztrál bennszülött és én? Az már egy fokkal nehezebb… Ez a rövid videó körberepített engem a világ körül és megmutatta, hogy minden emberhez a földön van közöm, mindegyikkel van egy bizonyos kapcsolatom még akkor is, ha soha az életben nem találkoztunk és talán nem is fogunk.
Géza egész nap a térképre volt tapadva. Minden népet, kultúrát, vallást, nyelvet, amiről mesélt, megmutatott a térképen, hogy konkrét helyhez tudjuk kapcsolni. Nagy utazót fedeztem fel benne, ugyanis rengeteg fotót mutatott olyan helyekről, amikről eddig nem is tudtam, hogy léteznek, ő viszont már személyesen is meglátogatta őket. Készített egy interjút a kayan törzs néhány lakójával is. Ők az a törzs, amelyikben a nők nehéz fém karikákat hordanak a nyakukon, minél idősebbek, annál többet, így egy idő után jócskán megnyúlik a nyakuk. Teljesen más élmény volt egy személyes hangvételű videó felvételt megnézni, mint egy dokumentum filmet róluk. A lány, aki a videóban szerepelt, például elmondta, hogy egyáltalán nem igaz, hogy miután leszedik a karikákat, a nyakuk eltörik. A nyakuk teljesen épp annak ellenére, hogy sokkalta hosszabb, mint egy átlag emberé és megtartja a fejüket akkor is, ha nincsenek rajtuk a karikák. Jó volt egy pillanatra belecsöppenni ennek a lánynak az életébe, aki oly messze él tőlem, Thaiföld északi részén, és mégis egy pillanatra az életem része lett.
Gézától megtudtam azt is, hogy a sámán egy vallási specialista. Ez marha jól hangzott ilyen megvilágításban. A sámánok titokzatos világát egy film hozta nekünk közelebb, amit a nap végén vetített le nekünk. Még mindig bennem van a pillanat hangulata, ahogy szemléltem, hogy az ablakok mögött már megy le a nap, messze ellátok a háztetők felett, közben a helységben félhomály honol és mi egy törzsként szemléljük a kivetítőt, amelyiken egy bátor angliai férfi kalandos útja veszi kezdetét Dél-Amerika őserdőibe.
Egy olyan embernek, aki még soha nem kísérletezett tudatmódosító szerekkel Ayahuasca_and_chacruna_cocinando(mint mondjuk én), annak elég meghökkentő látvány volt szemlélni, milyen erős és elsöprő hatásuk van a pszichoaktív főzeteknek az emberi tudatra. Nem kaptam kedvet ahhoz, hogy főzzek magamnak otthon egy adag ayahuascát, de maga a film tágította a tudatomat, az már biztos….
Jó érzés volt, hogy napközben körülöttünk voltak a mentorok is. Beszélgettek velünk, csatlakoztak az ebédhez, nyitottak voltak a kérdésekre. Nekem nagyon sokat ad ez a testközelben lévő biztonsági és segítő háló.
És már csak egyet kell aludni és csoportozunk!!!  Ezzel az érzésekkel mentem haza aznap.

A csoportozós napon a Magnet Közösségi Házban voltunk. Imádom annak a helynek a kisugárzását, főleg az ebédlő részt azzal a kis darabka őserdővel. Aznap reggel is ott várakoztunk, mert sikerült kicsit korán érkeznünk. “Szerintetek mi lesz ma?” Sírni fogunk? Nevetni? Vagy mindkettő? Esetleg egyik sem? Senki sem tudta.
“A mi emberünk” Parádi Jóska volt. Ezt az évet vele fogja tölteni a körülbelül 25 fős kis csoportunk. Mindjárt érkezése után sikerült beledobnia engem a mélyvízbe. parádiLeült és megkérdezte, hogy “Ti hányadikosok vagytok?” Azonnal belsőleg kifeküdtem ettől a kérdéstől. Nem tudja, hogy kicsodák vagyunk? Nem tudja hová jött? Magamnak el tudom nézni, ha csak úgy beesek egy csoportba, mert bízok abban, hogy majd a csoportvezető tesz róla, hogy megérkezzek. De hogy a csoportvezető “esik be”, azt nagyon nem tudtam feldolgozni.
Megint elkezdődött egy bemutatkozó kör. Azért írom, hogy megint, mert ilyet már csináltunk az első csoportozós napon is, csak akkor Parádi Jóska nem volt jelen. Akkor Bencének mutatkoztunk be és a többieknek. Most Parádi Jóskának és ugyanazoknak a többieknek. Engem kiborított, hogy nem volt időkeret. Mindenki annyit beszélt magáról, amennyit akart. Ez azt az érzetet keltette bennem, hogy ennek sohasem lesz vége. Az egész napot ezzel fogjuk ismét tölteni, hogy egymást hallgatjuk. Jó dolog ez…. kellenek a szavak…. de nekem kevesebb szó is elég lett volna és több együttlét kellett volna. Mikorra rám került a sor, már teljesen szét voltam esve. Nem találtam egy épkézláb gondolatot sem a fejemben. Nem jutottak eszembe tények a saját életemről és nem is akartam elmondani semmit sem magamról, mert azt éreztem, hogy azzal, ha közlöm, hogy én amúgy közgazdásznak készültem és azt tanultam, azzal nem osztok meg semmi fontosat magamról, az csak egy tény, amihez nem fognak tudni kapcsolódni a többiek. Legalábbis én így éreztem… Sőt a nevemet is nehezemre esett elmondani, mert az sem fejezett ki semmit sem abból az állapotból, amiben voltam. Talán valami helyzethez illő indián nevet kellett volna gyorsan adnom magamnak. “Sziasztok. Az én nevem “A Helyzettől Szorongó”. Tök jó lett volna. Végül egy dolog mentett meg engem. Hogy kiraktam a térbe mindent, ami bennem volt. Az érzéseimet, azt hogy szétestem, hogy nem tudok kapcsolódni a többiekhez, hogy elbizonytalanodtam…. mindent, ami éppen aktuálisan, ott helyben bennem volt. Nagyon megkönnyebbültem és mire a mondandóm végére értem, már teljesen rendben voltam. Szerintem óriási terápiás hatása van annak, ha az ember kimondja azt, ami VAN. Megosztottam azt is, hogy elbizonytalanít maga Parádi Jóska személye (tök jól fogadta ezt a megosztást, szerintem még örült is az őszinteségemnek).
Szerencsére a szóbeli bemutatkozáson kívül azért játszottunk is. Először párban dolgoztunk és egymás számára kerestünk egy jelzőt, ami kifejezte a másik személyét. Én lettem az “Elillanó leánylélek”. Ekkora már úgy látszik az új helyzet egy új indián nevet hozott nekem. Ezekkel a jelzőkkel hármas csoportokba tömörültünk, majd még nagyobb csoportokba, majd még annál is nagyobb csoportokba, míg végül csak egy közös jelző maradt, ami körülírta az egész csoportunkat. Ez lett “Az Út”. A kis rögtönzött mini előadásban, mindegyikünk a saját kis járművén közlekedve (hajóval, gyalog, autóval, biciklin) elérkezett végül a megvilágosodáshoz, ami a helység közepén volt megtalálható Buddha személyében. E nemes feladatra a raszta hajú Zsoltit választottuk egyhangúan, mert a haja ékes koronaként jelezte a külvilágnak, hogy ő már megvilágosodott.
El tudtam volna képzelni egy ennél intenzívebb csoport élményt is, de végül beláttam, hogy jó kezdet volt ez. Lazán, lágyan, összehangolódósan indítottunk. 🙂

Adri

A képek forrása:
-első: http://www.nunavuttourism.com
– második: http://www.deviantart.com
– harmadik: www.wikipedia.com
– negyedik: www.integralakademia.hu

Hozzászólások