Mit adjak? Örül majd neki? – az ajándékozás pszichológiájának megértése

open-gift-boy-300x300Elmesélem nektek, hogy éreztem magam gyerekkoromban és kamaszkoromban, amikor jó cuccokat kaptam ajándékba. Merthogy öröm is volt, meg nem sokkal utána szomorúság is. Az örömöt mindig kifejeztem, a szomorúságot nem, de szerintem látszott rajtam kicsit. Talán olykor próbáltam ilyenkor is örömöt mutatni. Azt hittem, a szomorúságom annak a jele, hogy nem szeretem az anyámat, vagy hogy valami baj van velem. Húsz évvel később, sok önismeret után jöttem rá, hogy ez nem volt baj, csak bekaptam egy olyan horgot, amely túlmegy önmagamon és a jó szándékú szerető anyámon is. Egy horgot, amely részben a félrement társadalom hülyesége.

A szomorúság és olykor a bűntudat a lélek épségének a kifejeződése, nem pedig a bajának.

Idővel észrevettem, hogy egy sereg rossz érzés nem azért van bennem és a klienseimben, mert baj van velünk, hanem mert éppen hogy jól működünk, igazak vagyunk. Az emberek egy része nem azért jár hozzám, mert baj van vele (bár azzal indul, hogy azt hiszi), hanem mert kell neki egy tér, ahol önmaga és szabad lehet, ahol kiderülhet, hogy éppen, hogy jól reagál a belseje, tanul barátkozni a lelkével, és elengedni a környezete által rádiktált műséget, ami miatt megkérdőjelezte önmagát is. Nos vajon hogy lehet egy klassz ajándék során örömöt és szomorúságot is megélni, és vajon miért történik mindez? És más mit él meg, mi megy az ajándékozások során, mint például a szülinapkor vagy karácsonykor? Az ajándékozás ugyanis: lelki és kapcsolatdinamikai kommunikáció akkor is, ha szülők, gyerek, rokonok, szeretők, barátok, munkatársak stb. között jön létre, és a társadalom értékrendje feszül benne neki a belső léleknek, amely viszont nem téved.

Lehet, hogy más is így van ezzel, lehet, hogy nem. Megosztom. A családunkban gyermekkoromban, majd később, amikor én már ifjú felnőtt voltam, és további gyerekek születtek rokoni ágakon, akkor a családban kérdés volt, hogy érdemes-e és szabad-e sok cuccot venni a gyerekeknek szülinapra, karácsonyra, vagy inkább keveset kellene. A (spiráldinamika narancs, wilberi ötös tudatszintből fakadó)

modern értékrend szerint a több az jobb, a sok az jó, az érték a tárgyakban és érdekes-izgalmas használati eszközökben van, és a világ csodája a technológia!

Tehát, ha sok érdekes és drága cuccot, illetve sokat tudó kütyüt veszünk, akkor leszünk teljesek és boldogok, és ezek vásárlása egymásnak a szeretetünk kifejeződése, hiszen ezek a legértékesebb dolgok a társadalmunkban, szinte ezért élünk, hogy ilyenünk legyen. Akkor érzed majd, hogy szeretlek, ha elképesztő tárgyakat veszek neked.

corporate-gifts-oneEz minden bizonnyal több örömet okoz, mint az egy tudatfejlődési szinttel korábbi (wilberi négyes, spiráldinamika kék) ún. tradicionalista ajándékozás, ahol azt kell adni ajándékba, amit illik. Mert akkor vagyunk jók, ha azt adjuk. Ha mást adunk, renitensek vagyunk. Ez az ajándékozót és az ajándékozottat személytelen viszonyba helyezi, amely viszonyok a középkorban voltak jellemezőek Európában, vagy a keleti társadalmakban ilyenek most is sok helyen, illetve a bürokratikus intézményekben is ilyen a modern társadalmunkban. Ilyenkor, amikor a protokoll szerinti ajándékot adunk, az ajándékkal azt mondjuk: nem érdekelsz mint valós, élő egyéniség, lélek, személy, így te nem létezel a számomra mint személy. Te mint szerep létezel a számomra, a többit hagyjuk ki a kapcsolódásból, belőled és belőlem.

Ezek az ajándékozások tehát ezt mondják.

Ilyenek a karácsonyi vagy más sztenderd céges ajándékok, amikor tollat, határidőnaplót stb. ajándékozunk, vagy amikor a láncolatban vagy a belső érzetben távolabbi rokonoknak szülinapra vagy karácsonykor dezodort, borotvahabot, készen vett desszert csomagot stb. adunk. Ne becsüljük le ezt, értékeljük, amikor jókor jó helyen van, és más esetben pedig nyugodtan fájjon a lelkünk, ha többet szeretnénk, és csak ezt kapjuk. Fontos értékelni ezt ahhoz képest, amikor teljes érdektelenség van (nem ajándékozás), vagy haragtartás (neked nem adok, mert haragszom rád). Ehhez képest ez egy jelzése, hogy eggyel közelebb engedett a másik, elismeri a létezésem. Létezem, vagyok a térben valahol, tud rólam, viszont személyes és közelebbi kapcsolatot nem akar, vagy nem tud létesíteni velünk.

Ugyanakkor azt is értsük meg, hogy abban az esetben, ha nem ad nekünk a másik (vagy mi neki) ajándékot, az egy harmadik lehetőség jele is lehet: éppen egy mélyebb kapcsolat vágyának a kifejezése azáltal, hogy el akarjuk kerülni a formális kapcsolódást, mert őszinte kapcsolódást szeretnénk, csak nem tudjuk hogyan. Ilyenkor azt érezhetjük “úgy adnék, csak nem tudom mit”. Erről még lejjebb írok.

Az ajándékozások alkalmainak az a lényege – akár adunk, akár nem -, hogy elmondjuk a másiknak, vagy ő nekünk, hogyan vagyunk egymással, és hogy szeretnénk lenni a továbbiakban.

Minden ajándékozási alkalom tehát: egy kapcsolatdinamikai kommunikáció rituálé.

Ilyenkor megerősítjük vagy átdefiniáljuk a lelki közelség-távolsági zónákat egymás között, és azt, hogy melyik tudatszinten óhajtjuk folytatni a kapcsolatot egymással.

Ezt mindenki érti, és utána aszerint viselkedik – egy belénk épített zsenialitás van erre-, csak mivel általában senki nem beszél róla, ezért önmagunknak sem jut eszébe belegondolni, hogy mi is történik pontosan. Legfőképpen azért nem, mert a normál életben nincs kultúra arra, hogy erről beszéljünk, illetve hogyan beszéljünk erről. Arra van kultúra, hogy egymás háta mögött beszéljünk egymásról. Ez a modernitás kapcsolat-pszichológiai kultúrája. A premodern formális tradicionalizmusban pedig arra van kultúra (azaz közösségi mentális hipnózis), hogy folyton azt tettessük, hogy nincs egyéni lelkünk, csak az vagyunk, amit a közösség előír, hogy lenni kell. Ilyen az, amikor a buddhisták folyton csak kis buddha szobrot adnak egymásnak, a keresztények csak újabb keresztet, majd keresztet, és mindenki nagyon megköszöni, nagyon hálás, és nagyon ismétli, amit ilyenkor mondani kell. Hiszen ő nem más, mint maga az előírt tan szimbólumainak és szövegrészletinek az ismétlése.

smile_by_abandoned_essenceEggyel később, a modernitásban ez másképp van. Itt érezzük, hogy van egy álarc és egy belső lélek, és átszerződünk magunkkal arra, hogy “oké, most már a belső énemet hiszem, hogy én vagyok, de tartom a maszkot kifelé”. Innentől egy kettős életet élünk. Szóba állni ijesztő ezen a szinten, azt hisszük, nem biztonságos kiadni magunkat.

Ezért itt, a modern, racionális, független életben a tettetés jelenti a biztonságot.

Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretjük egymást, hanem azt, hogy nem bízunk egymásban teljesen. Egy adag bizalmatlanságot tartunk fenn egymásnak az idő nagy részében,  miközben szavakban kifejezzük,  mennyire szeretjük egymást. Mi magunk azt hisszük, hogy amit kimondunk, az van, és hogy ezt a másik is annak hiszi, hiszen úgy tesz előttünk. A kritikát többnyire a hátunk mögött mondja, és félelemmel övezett gondossággal igyekszik elkerülni, hogy megmondja nekünk, amit gondol rólunk. Ez a “normál” modern emberi kapcsolati mód. Ami még ehhez hozzátartozik, hogy azt hisszük: “a többiek ilyenek, de én nem”. Amikor beállítjuk a hiteles belső megosztás tereit, és megtanuljuk átbeszélni a dolgokat empatikus, ámde a feszültségeket is átbeszélni tudó módon, akkor jutunk túl ezen az ördögi körön egy mélyebb tisztább kapcsolódásba (lásd Terápiás kommunikáció, tiszta kommunikáció). A modernitás közösen osztott kollektív hipnózisvilágnak a lényege, hogy azt mondjuk: “én a gondolataim vagyok, és teljesen kontrollban vagyok”. Amit mondok, olyan és az vagyok, és tudom, hogy ki vagyok és milyen vagyok. Ezen a szinten a biztonságot a bizalmatlanság jelenti, azt érezzük, “legalább én egyedül biztonságban vagyok, mert magamra számíthatok csak igazán, és majd én kisakkozom mi hogy legyen; azt mondom, és ezzel úgy irányítom az életem, ahogy akarom. A többiektől elkülönült, független, ésszerű szelf vagyok”. A modern szelf individualista, és azt így lehet fenntartani. Nincsen ugyanis szelf kapcsolatok nélkül. Azt, hogy kik vagyunk, az definiálja, hogy milyen kapcsolatokat állítunk elő és tartunk fent (integrál nyelven a bal felső kvadránst – az egyéni szubjektív belső élményvilágot a bal alsó, azaz a közösen osztott – vagyis kapcsolati – valóság határozza meg).

Van tehát a premodern tradicionális ajándékozás (“a formális”), mely személytelen, és van a modern ajándék, mely eggyel személyesebb és közelebbi: itt a cél azt kommunikálni, hogy “igen, mi a “géphasználók” és “menők” világába tartozunk”, azaz modernek vagyunk.

kep bence1A modern ember fő értékrendje ugyanis az, hogy menő (gazdag és divatos), és sokat tudó jó gépeket használ. A mérnök és az üzletember a modern világ példaképe, és a corporate world, a céges világ is mint egy gépezet működik. Ezért az ajándékozás is ennek megfelelő: menő, mint egy jó gép!

Gyerekkoromban, a nyolcvanas és kilencvenes években épp azt a korszakot éltük, amikor már lehetett Magyarországon is menőnek és gépeknek örülőnek lenni. Épp bejöttek a kütyük, az elektromos játékok, a kazetták, a videók, majd a cd-k, dvd-k, walkmanek, discmanek, később az iPod, iPad, iPhone stb.

Amerika és a Szilikon-völgy vastagon orange – azaz modern: diktálja a gépezet világot, a számítógépeket, az internetet, a Facebook-ot, a Google-t és az iPad-et, iPod-ot, iPhone-t, illetve a vele versengő Samsung és mások termékeit.

123

A posztmodern értékrend: fellázad a modernitás ellen, a közösségiséget, természetességet, lelkiséget teszi meg az értékrend középpontjának. Gyakran a kapitalizmus ellen küzdve demonstratíve az egyszerűséget választja.

Én néhány év lelki útkeresés után megint menő vagyok, internalizáltam ezt az értékrendet, vannak ilyen kütyüjeim. Csak közben történt egy kis kitérő, egy olyan tíz év, amikor fellázadtam ezek ellen, thaiföldi parasztnadrágban jártam, keleti országokba jártam, és elvből nem akartam menő cuccokat, és leöltöztem (lazábban, slamposabban, színesebben és természetesebben) úgy, hogy mutassam, hogy poszt-modern vagyok. Jógás, színes, lelki, spirituális, természetes stb. ruhákat hordtam. Ez volt a poszt-modernségem ébredése és gyakorlása, és mint minden új stációnál, először nagyon olyanná kell válni, hogy tisztán megérezhessük milyen az, hogy aztán majd integrálni tudjuk az előzőekhez, amik – mint később kiderül – szintén hordoznak értéket.

Ebben a szakaszban nem tudtam ajándékokat adni a rokonoknak igazán, mert anyagilag nem álltam úgy, hogy jó gépeket vegyek nekik, formális ajándékokat nem akartam adni, “csak azért, mert kell”, és ezzel azt mondani: “nem számítasz annyira, személytelen rokon-szerepnek nézlek”. Az összes rokonomat személyes kapcsolatnak néztem akkor is, ha nem tudtunk mélyebben kapcsolódni, bennem a várakozás arról szólt, hogy hátha egyszer majd tudunk. Volt, hogy nem tudtunk mélyebben szóba állni, és nem voltam hajlandó ezt alább adni, ezért olykor inkább nem adtam, minthogy formálisat adjak.

vcm12Ezzel persze, hogy nem adtam, azt hihették, hogy nem szeretem őket eléggé, nem érdekelnek ők engem, vagy haragszom, elutasítom őket. Ami nem érdekelt az, nem ők voltak, mert ők érdekeltek. A szóba állás hiányának álltam ellen, ami éppen a kapcsolódás vágya, az érdeklődés jele. Csak tehetetlen voltam, nem tudtam hogyan kell szóba állni, vagy nem értettem őket, hogy miért nem érdekli őket mélyebben, hogy mi van velem.

A modernitás átka, hogy olykor annyira beleragadunk a gördülékeny kapcsolódási sémákba, hogy aztán nem tudjuk, mit kérdezzünk egymástól. Befagynak a kapcsolatok. Lehet, hogy amikor valaki nem ad ajándékot, az épp egy mélyebb kapcsolat vágyának a kifejezése és elmondása a karácsonynak nevezett, ajándékozással lekommunikált kapcsolatdinamikai rituálé esten.

Egyszer mélyen átgondoltam, hogy mi a karácsony. Modern családban vallási ünnep? Nem. És vallási családban, tényleg az? Ha hisz benne mélyen a személy, akkor neki az. Ha nem hisz, akkor nem Krisztus születésének a megünneplése. Akkor mi? Mi az, ami a legfontosabb, legmélyebb történés? Még csak nem is tárgyszerzés. Azt meg tudnánk szerezni amúgy is. A szeretet ünnepe? Ez a hivatalos mondás, ezt szoktuk mondogatni.

Még csak az sem, hiszen az akkor lenne, ha az összejött emberek csoportja egy adott összejövetelkor együtt, egyszerre, szeretetet és örömöt élne meg, annyira intenzíven és legalább annyira hosszan,  hogy a végén otthon azt mondja: “hú, az anyját, na, ez a csoport nagyon jó volt”. Családtagjaimat láttam olykor ebben az állapotban vagy ezt tettetni. A tettetés próbálkozás. Próbálni annak lenni, amiről úgy tudjuk, hogy kellene lenni. Ez addig megy így, amíg azt képzeljük, hogy a gondolatainkkal vagyunk azonosak, és hogy gondolatilag és akarattal tudjuk irányítani a lelkünket. A modern világ erre a hiedelemre épül.

PUBLISHED by catsmob.comEhhez képest a legerősebb “na, majd most végig jól leszek és szeretni fogok” típusú eldöntés után is a karácsonyban, vagy egy szülinapon szokott lenni szeretet, düh, öröm, fásultság, zavarba jövés, szorongás, megnyugvás, melegség, hidegség, mindenféle. Mivel a köznorma az, hogy ha ilyet érzünk egy szeretet ünnepen, akkor azt gondoljuk, hogy “eldöntöttem, mégsem megy”, velünk van a baj, ezért leginkább nem is beszélünk róla, vagy magunknak se mondjuk meg, hanem azt mondjuk “tök jól vagyok”. Úgy hisszük, baj van velünk, hisz a lelkünk nem a józan eszünk döntését követte. Lelki doktor kéne, aki megjavítja a bajt. Akkor lenne jó, ha úgy csinálna a lelkünk, ahogy kimondjuk a gondolati parancsot. Az átlag modern ezzel a dilemmával elvan egyedül évtizedekig, úgyse jön rá senki, hogy belül ez megy benne.

Vagy maximum elmegyek pszichológushoz, és ott megpróbálok rájönni, hogy miért nem tudtam úgy élvezni, ahogy szerettem volna. Ha klasszikus pszichológust fogsz ki, lehet, hogy keresni fogjátok az okát a gyermekkorban. Olykor lehet, hogy van is ott valami. Én viszont azt látom (amellett, hogy már egy fél tonna gyerekkori anyagot feltártam kliensekkel és magamon), hogy egy sereg lelki jelenség nem emiatt van!

Sok lelki szenvedés, ami arról szól, hogy másképp vagy, mint ahogy hitted, hogy majd leszel, miután eldöntötted, vagy elvileg kéne: az nem a saját múltad visszaütése, hanem a jelen fennálló kapcsolati és társadalmi rendszer természetes következménye, ahogy a lelked őszintén és hitelesen reagál rá. Nem a lelked követi a gondolataidat, hanem fordítva! A lélek az úr, az elme, a gondolatok, a döntéseid őt követik. Ezért a belső munka sokszor abba torkollik, hogy rájövünk, mennyi minden oké benned, és hogyan állj át egy lélek alapú életre, ahol abbahagyod az önküzdést és megtanulod az önszóba állást.

És ha ezt mélyen megérted, belazulhatsz: oké, amikor szorongasz. Az nem baj. Az nem patológia. Az annak a jele, hogy él és működik a lelked. Ha megugat egy kutya este az úton és megijedsz: az jó dolog. Egészséges a lelked, működik. Nem kéne nem megijedned. Az evolúció évezredekig csiszolgatta ezt a reakciót neked, és te eldobnád, mint egy csikket? Tanuljunk meg önazonosan élni, a természet és a belső természet szerint. A világ még nem erre épül, viszont erre felé halad.

Sok dolog a modern világban (és a premodern tradicionálisban is) nem a léleknek való. Az elmének való, a léleknek nem. Mondanánk “nem embernek való”, én pontosítok, mivel az ember több rétegből áll: nem a léleknek való. Ha lélekből akarsz élni, akkor újra ki kell találni az életmódot, és ehhez bátorság kell. Egyéni lélektani, spirituális, kapcsolati és kulturális innováció. A családot és a karácsonyt is így látom. Ezek a rituálék nem a lélekmozgásos kapcsolati együttlétből jöttek létre és hagyományozódtak ránk, hanem a premodern és modern kultúrából. Csak úgy, mint az esküvő. Ha engem kérnének meg, hogy vezessem le, akkor megalkotnám az arra az alkalomra összegyűlt emberek közös lélekmozgásos karácsonyát és esküvőjét. Az az igazság, hogy az esküvőt megalkottam, kétszer felkértek. Karácsonyra még nem kértek fel, és a családban a dominancia viszonyok miatt nem vagyok ilyen vezető szerepben, amit tiszteletben tartok.

0_LACDCford201003

Minek tekinthető akkor a karácsony és a szülinap mint a két fő családi összejövős rituálé? Nos, ezek az alkalmak a család éves kapcsolatdinamikai frissítő és lejelölő gyűlései. Lejelöljük egymásnak a birtok- és dominanciaviszonyokat: ki kihez tartozik, ki kivel jön és megy, kinél van megtartva, ki határozza meg, hogy mi hogy lesz, ki az, aki követi – és sorolhatnám az egyéb kapcsolatdinamikai közelség-távolság és értékrend dolgokat.

Ez az, ami biztosan megtörténik ezen összejövetelekkor, függetlenül attól, hogy épp szeretsz vagy szorongsz ott. Persze a találkozás heve nagy, a kapcsolódások intenzívek (vagy azért, mert nagy az öröm, vagy azért, mert nagy a fásultság – a fásultság épp olyan intenzív élmény akkor is, ha a szó hivatalosan azt akarja elhitetni velünk, hogy épp az ellenkezője).

Na most, az a helyzet, hogy észrevenni, hogy van egy belső érzelmi életünk, amely olykor nem egyezik a kimondott sorvezetéssel, és gondolkozni róla, valamint reflektálni magunkra – ez már a posztmodernizmus ébredése. A pszichológiai igény, az önismereti igény, a vágyakozás egy belső teljességre és boldogságra önismereti, belső úton – ez a lelkiség ébredése, a wilberi korai hatos, spiráldinamikai zöld tudatszint, a modernitás utáni, azaz posztmodern (késő huszadik századi, vagy huszonegyedik századi) értékrend, törekvés. Viszont ebben is már több rétegű rájövési hullám van az elmúlt száz év óta, mióta ez megy. Az ébredés után jön az ösvény járása, egy csomó tanulás, rájövés, amihez belső vezetőre van szükségünk (gyakran nem is egyre sok év távlatában). Ennek köszönhetően idővel finomodás és intelligencia növekedés áll be abban, hogyan is álljunk lelki úton járóként a világhoz.

Vannak, akik most ébredeznek, vannak, akik már 60 éve ebben élnek és kipróbálták hogyan is mennek így a dolgok. Én jómagam 23 éve vagyok ebben és emiatt jártam meg sok hazai iskola mellett a keletet és Amerikát is (ahol nem a modern narancs üzleti Amerikát kerestem, hanem posztmodern zöld Amerikát, sőt az integrált, ami…).

Ezt elmondom, és utána három bekezdéssel lejjebb visszatérek az ajándékozás témájához, rávezetve a gondolatsort (ha csak az érdekel, leugorhatsz már most).

Spiritual-evolution-humanityAzok, akik 60 éve posztmoderneznek, azokból emelkedett ki egy következő tudatossági hullám a kilencvenes évek óta: az integrál tudatszint. Ez 2004 óta vált látható, nemzetközi, önálló életre kelt globális hullámmá. Ez a posztmodern utáni, ún. poszt-posztmodern értékrend, amelyet sárga színnel jelöl Don Beck Spiráldinamika c. könyve és rendszere (és az abból az elmúlt húsz évben kinőtt nemzetközi világ és könyvek sora), késői hatos szintnek ismer a magyar Integrál Akadémia elmúlt 9 évben kiképzett tanítványi köre (a „hazai integrálosok”), Ken Wilber Működő szellem rövid története c. könyv alapján. De ugyanezt a szintet („teal”, azaz zöldeskéknek ismerik az újabb integrál hullámokkal ismerkedők Wilber 2007-es Integral Spirituality c. és utána írt könyvei alapján, vagy az idei nemzetközi „integrál megasztár” Fred Laloux 2014-es könyvén át. A könyv címe Reinventing Organizations, ahol azt vizsgálja, hogy 12 darab, minimum 100 fős és minimum 5 éve működő nemzetközi cég hogyan szervezte át kompletten a működését az integrál szint szerint, mert a vezetői többé nem akartak a modern elvek szerint dolgozni, hanem lélekre alapozott cégeket hoztak létre. Ugyanezt a szintet írja le a Harvard Egyetem felnőtt fejlődéslélektan kutató tanszékének a vezetője, Dr. Robert Kegan az In over our heads című könyvében, mint „negyedik stáció” (pontosan: „fourth order”) a fejlődésben, illetve autonóm szelf Susanne Cook Greuter, egy másik svájci-amerikai Harvard kutató rendszerében (In: Ego Development Theory). Teljes egyetértés és egyezés van ezen szintek leírásában a kutató között, kultúrközi validációkkal az öt kontinensen át. Más szóval: amit írok, az nem csak saját gondolat, sem ezo vuvu, hanem kutatásokkal igazolt személyiségfejlődési ismeretanyag a nemzetközi integrál gondolkodás friss élvonalából, összevetve a saját tapasztalataimmal.

Lehet, hogy kicsit idiótán hangzik, hogy így fokozzuk az elnevezést, hogy a posztmodern után poszt-posztmodern jön, de annál markánsabb igazságok húzódnak meg mögötte. Úgy tűnik, ha a lelki ébredés során eljutunk a modernitást tagadó lelki-spirituális új utunkra, és elég időt (tipikusan 3-6 évet) megmártóztunk benne, és kifitogtattuk magunknak, hogy posztmodernek vagyunk és minden ízében megpróbáltunk őszintének, lelkinek, hitelesnek, belsőnek, elmélyültnek, igazinak és spirituálisnak lenni, és már szétjógáztuk a matracunkat, akkor jöhet az integráció. A posztmodernizmusba ugyanis bele lehet ragadni, és ezt nevezzük a zöld árnyékának (green shadow). Ahogy a modernitásnak is megvan az árnyéka (orange shadow), azaz a tök jó-sága mellett a csendes, sokszor ki nem mondott, de titokban érzett árnyoldala, úgy megvan – mint kiderült – a posztmodern spirituális lelki szintnek is. Ezen a szinten ugyanis elvetjük a modernitást, a menőséget, a gépeket, és ami üzlet és vállalkozás, az egyenlő gonosz. Ha már kijártuk magunkat Indiában, átéltük a fesztiválok sorában, hogy milyen cool-ok, szabadok és igazak vagyunk, és már minden fontos ismerősünk elég ideje tudja, hogy komolyan jógázunk, vagy hogy xy gurut követünk szerényen, és igazi keresők vagyunk, nem úgy, mint mások, akkor picit belazulhatunk, és megvizsgálhatjuk hogyan integrálhatjuk magunkban a premodern, modern és posztmodern értékeket egymás mellett. Ekkor bimbózik az integrál értékrend. Ez nem elveti a posztmodernt, továbbra is fő értéknek tartja meg a hitelesség, lelkiség, spiritualitás értékeit, csak újra megengedi mellé, és megfelelő arányban beépíti hozzá az előző szintek értékeit is, melyet egykor magunk is talán fontosnak tartottuk. Vagy ha nem, kiderül, hogy érték van bennük. Egy kiegyensúlyozott énszerkezet és értékrend együttese jön létre bennünk, amiben helye van a meditációnak, a lelkiségnek, az önkifejező és divatos öltözködésnek is, a tudományos kutatások iránti érdeklődésnek, a vállalkozásnak, a technológiai vívmányok és kütyük élvezetének. A spiritualitás itt természetes és nem túlhype-olt, az üzlet, a vállalkozás pedig kiegyensúlyozott és az átverős-manipulatív működéseket egyszerűen elhagyó, ugyanis a személy szinkronban szeret lenni a belső lelkiségével – ezt gyakorolta ki a zöld, posztmodern szinten.

DeEs-123

Ez egy integrációt hoz a személyiségbe és a világban való részvételre. Ez az integrált értékrend. Ezért tudunk jól szóba állni és közvetíteni az értékrendek között, és újra jóba lenni mindegyikkel. A mai komplex világban ugyanis úgy tűnik, az lesz a sikeres értékrend, amely tudja kezelni a fennálló komplexitást, az eltérő értékrendeket átfogni és harmonizálni, együttesen menedzselni. Egy olyan értékrend, amely nem önmagáért kampányol a többiek ellenében (a vallás a tudomány ellen, a tudomány a vallás ellen, a posztmodern a modernitás ellen), hanem mindezeket átlátja, megérti, mert önmagába beemésztette, és ezért integrálni tudja. Ettől még „kampányol” persze, azaz tudatja, hogy van, és mesél róla, csak nem a többi ellenében, hanem velük együtt és mellettük.

Erről szól a Igaz-e, hogy vannak spirituális és materialista emberek? című blogírásom. Ha érdekel ennek a témának a kinyitása, itt találod.

Itt viszont szeretnék visszakanyarodni még az ajándékozáshoz. Gyerekkoromban azt tapasztaltam, hogy miután kaptam egy tök jó dolgot, egy idő után meguntam azt. Amikor megkaptam, örömöt és izgatottságot éltem meg. Sok időt töltöttem vele, értékes helyre tettem a polcon. Ilyen volt gyerekkoromban egy távirányítós autó, egy értékes ruha, később egy walkman, vagy még később az első elektromos gitárom. Azonban egy idő után meguntam őket olyan értelemben, hogy nem okozott izgalmat, örömet többet, csak ott volt. Észrevettem, hogy míg az elején gondossággal és kiemelt figyelemmel tettem ide oda a szobában, később érzelemtelenül, hanyagul tettem, vagy talán olykor szinte hajítottam odébb. Ekkor vettem észre, hogy a „libidóm” kiment a tárgyból. Ekkor szomorú voltam. Úgy éreztem, hogy becsaptam anyámat, akitől kaptam. Éreztem a szeretetét, amikor megajándékozott, és azzal, hogy nem örülök már neki pár nappal később, úgy éreztem, hogy őt csapom be. Bűntudatom is volt miatta. Olyan érzés volt, hogy nagyon sokáig kellene örülnöm a tárgynak, mondjuk hónapokig, minden alkalommal, amikor rápillantok, és akkor fejezném ki azt a hálát, szeretet viszont anyám felé, amit abban az örömben láttam, ahogy ő adta ezt nekem. Ilyenkor elhatároztam, hogy ha megint kapok egy ilyen jót anyámtól, akkor annak hosszú ideig fogok örülni. És sosem jött össze. Mikor ez sokszor megismétlődött, akkor rájöttem, hogy ez egy ismétlődő minta, ami körülbelül mindig ugyanúgy fut le.

Sokkal később jöttem rá, hogy amiben éltünk, az egy mesterségesen generált narancs valóság volt, ahol azt hipnotizálták belénk a nagy cégek, hogy a teljesség és öröm a tárgyaktól lesz meg, ráadásul attól, ha sok és gyakran cserélt, új tárgyunk lesz. Ha régi a cuccod: szar vagy. Ilyen egyszerű.

Abban a korszakban éltünk, ahol ez a szemlélet relatíve új volt, és a posztmodern még nem nagyon bimbózott itthon, tehát azon kellett átmennünk, hogy rajtunk kísérleteződik ki, hogy a modernitás mint „lelki menedék” önmagában menni fog-e hosszútávon. A szomorúságom és bűntudatom az anyám felé érzett szeretetem jele volt, és azé a törekvésé, hogy ne veszítsem el a kapcsolatot vele, ha rájön, hogy már nem örülök annak, amit kaptam tőle. Nem természetes egy tárgynak megszállottan örülni hosszú időn át. És nem természetes gyakorta cserélni a tárgyakat. Ez nem azért van így, mert a lélekmozgásunkból ez fakad. Ez azért van így, mert így alakult, ez volt és van: a modernitás lelki kipróbálása, korszaka.

girl-looking-at-birthday-presentAmikor elöntjük a gyerekeket tárgyakkal, akkor vajon mit érezhetnek? A gyerekek nem tudnak ilyen öntudatosan beszélni a belső élményeikről. Én sem tudtam. De felnőttként az önismereti rájövéseink során talán jobban összhangba kerülhetünk velük. Csak bízzunk magunkban és a lelkünk hangjában akkor is, ha ellene megy a szélnek.

Ma továbbra is örülök egy új kütyünek vagy ruhának, és szinten tartom magam ellátottságban. Csak mélyebb értékek, belső források nyíltak meg mellé, így a lelki menedék nem a tárgyakban van, hanem a tartalmas kapcsolatokban, az inspirált gondolatokban, a társadalmi alkotásban és a belső elmélyülésben. Viszont szeretek örülni a tárgyaknak is, és az anyámmal való kapcsolatomba ez már nem szól úgy bele, mint egykor az öröm utáni szomorúság szakaszokban.

****
Ha tetszett itt még több írást találsz:
BANNER_BENCEBLOG

Hozzászólások