Milyen elvek mentén épül fel a szemléleted saját magadról és a világról, ami körbevesz? Lehet, hogy az idő nagy részében azt érzed, hogy a világ egy alapvetően ellenséges hely, amelyikben meg kell védened magadat. Az is lehet, hogy érzeted szerint vannak csoportok, akik nem ellenségesek, bennük meg lehet bízni, de a többiektől jobb távol tartani magunkat. Lehet, hogy szeretsz haladni az árral, vagy éppen úgy érzed, hogy valami nagyon forradalmit vagy hivatott megvalósítani. Hogy vagy az általános konvenciókhoz való igazodás terén? Gúsba kötnek a szabályok és normák, biztonságban érzed magadat tőlük vagy “felettük” állsz? Érdekes tény, hogy ezekre a kérdésekre különböző válaszokat adunk az életünk különböző szakaszaiban, bár mindegyik szakaszban meg vagyunk győződve arról, hogy helyesen gondolkodunk és érzünk. Akkor mégis mitől változik a szemléletünk? A logikus válasz az, hogy “mert változunk”. Pontosabban kifejezve, az én-érzetünk változik és fejlődik, és ez az én egyre fejlettebb, egyre szabadabb és egyre tágabb módon tud reagálni az őt körülvevő világra. Először azt várja, hogy a világ adjon értelmet az ő létezésének, majd a végén megfordul a felállás. De hogyan is történik ez a szemléletmódváltás?
Ezt a haladást térképezi fel az ego-fejlődési modell (az én fejlődése), amelyről már írtunk korábban is, és aminek most áttekintjük az egyes szintjeit. Meg tudod találni a rád legjellemzőbb viselkedés- és gondolkodásmódot?

Néha megdöbbentő megtalálni egy-egy viselkedésünket valamelyik szint leírásában, és inspiráló látni, hogy vannak annál hatékonyabb, szabadabb működésmódok is, amelyek felé érdemes elindulni.

A konvencionalitás a társas, csoportos és társadalmi normáknak való megfelelést jelenti, illetve azt, hogy hogyan viszonyul ezekhez a személy. Ennek függvényében három hozzáállást különböztetünk meg az ego-fejlődési modellben:
A prekonvencionális azt jelenti, hogy nem fogja fel, nincs tudatában a társas normáknak, még azok előtt van.
A konvencionális szakaszok azt jelzik, hogy ott a személy tudatában van a társadalmi konvencióknak, és azok szerint él, gondolkodik, viselkedik.
A posztkonvencionális a konvenciókon, társadalmi normákon való túllépést jelenti. A személy ilyenkor kiemelkedik a társadalmi normákból, és függetlenedik azoktól. Egy független egyéniséget, ön- és világértelmezést hoz létre, melyben függetlenedik a társadalmi elvárások és normák kötelékeitől.

Nézzük most meg, hogy az ego-fejlődési szintek hogyan viszonyulnak a konvencionalitáshoz!
Mindegyik szint meghaladja és magába foglalja az előző szintet. Maga Susanne Cook-Greuter, a modell megalkotója is kihangsúlyozza, hogy vegytisztán, minden sajátosságát hordozva egyik szint sem jelenik meg senkiben sem, és fejlődésünk során sohasem vagyunk csak egy szinten, hanem egy adott életszakaszban valamelyik szinten van a súlypontunk és innen “kinyúlunk” a szomszédos szintekre is. Ettől függetlenül a szintek ismerete egy átfogó képet ad a világhoz való viszonyulásunk feltérképezésében és abban, hogy miként változunk és működünk.

PREKONVENCIONÁLIS SZAKASZOK

A Szimbiotikus (v. Csecsemő állapot)
Az én összemosódott a környezettel, és a másik személy nem egy kontúros másik, hanem egy homályos valaki, akitől a túlélés függ. A személy ilyenkor nem tud magáról, nem szemléli önmagát, nincs én-tudatosság.

Az Impulzív
A személy az alapvető szükségleteinek kielégítésével van elfoglalva, valamint a biztonság biztosításával. Az egyén az első személy nézőpontjával tekint a világra (én, csak én). A vágyai, az akarata, a kielégítendő szükségletei, egyszóval az impulzusai hajtják, ezért nevezzük ezt impulzív szakasznak. A másik embert kizárólag szükségletei kielégítése forrásának vagy támogatójának érzi, ezen túl nem jut a személyes kapcsolat. Egyszóval a másik ember azért, annyira, és addig van neki, amíg s amennyire a szükségleteit kielégíti.

Az Önvédő (v. Opportunista)
Ha az akaratukat gátolják, dührohamot kapnak. Nem bízik másokban, s azok szándékaiban, rosszra számít. Nyertes-vesztes módon fogja fel az emberi kapcsolatokat, „vagy velem (az én szükségleteim kielégítéséért), vagy ellenem (gátolsz a szükségleteim kielégítésében)”. Az ilyen felnőtt emiatt ütközésbe kerül a környezetével újra és újra, megbánt másokat. Opportunistának is nevezik, mert a saját céljai kielégítését követi csak. Jó szimata van a lehetőségekre, amikre azonnal ráugrik, késedelem és mérlegelés nélkül.

KONVENCIONÁLIS SZAKASZOK

A Konformista (v. Diplomata) / Szabályelvű
Vágya, hogy szeressék és elfogadják a rendszerben. Jól akar kinézni, elfogadható akar lenni, helyesen akar viselkedni. A személy jobban bízik a másikban, mint az előző szinten, hiszen ha betartjuk a szabályokat, akkor elfogadnak és megvédenek minket. A világ kevésbé ellenséges, mint az önvédőknél. A tiszteletet a csoportnormák hű teljesítésével lehet elérni. Az a magas státuszú, aki pontosan teljesíti a normákat, a csoportelvárást, az az alacsony, aki nem.  Az vagyok, amelyik csoporthoz tartozom. Ettől az identitás, a „ki vagyok én” határai zavarosak, akár a családhoz, kortárscsoporthoz vagy nemzethez való tartozásról van szó. A konformista személy úgy érzi, hogy a függésben érzi jól magát, itt tud fejlődni, növekedni, és gyakran olyan dolgokért is felelősséget vállal, amiért nem is felelős. Minél magasabb a csoport státusza, annál értékesebbnek érzi magát annak tagjaként.

Az Öntudatos (v. Szakértő v. a Technikus)
Képes alternatívákon gondolkodni és számtalan variációt találni egy adott problémára (szemben az előző szinttel, ahol egy megoldás van: az, ami helyes). A konformista szint hasonulásvágya átfordul itt az ellentétébe, az egyéni különbségeket látja, figyeli és hangsúlyozza itt az egyén. A személy most is vágyik mások elfogadására, elismerésére, most amiatt, hogy ő különbözik a többitől. Szeretne kiemelkedni a tömegből, más lenni, jobb lenni, mint a többi. A csoportra szüksége van, de most a csoport szélén áll, folyton a „kilépek innen” lehetőségét lebegtetve, de igazából sose kilépve. Az öntudatos személyek gyakran úgy érzik, tudják mindenre a választ. Úgy érzik, nekik van igazuk, a másiknak nincs. Ahogy ő gondolja az az igaz, a másik téved. Magas morális mércét állítanak, és erős „hogyan kéne lennie” véleményt képviselnek. Interperszonális kommunikációjában az „igen, de” szindróma a tipikus.

A Lelkiismeretes (v. Törtető)
A lelkiismeretes az a szint, amelyet a modern nyugati oktatás céloz, az ideális felnőtt állapota, „a felnőtt ember”, aki független, racionális gondolkodó, melyre demokráciát lehet építeni. Kapcsolatba lép olyan emberekkel, akik – ahogyan ő maga is – maguk választott ideológiák, értékek és célok mentén csoportosulnak. Egyszerre több ilyen csoportba, helyhez tartozik anélkül, hogy szétszakadna emiatt, vagy hűségi lelkiismeret furdalása lenne. Amik érdeklik: a dolgok értelme, oka, célja, a következmények, és az idő hatékony kihasználása. Valódi önismeretre vágyik, képes érzelmeiről beszélni, nyitott a visszajelzésre. Központi kérdése az „Úgy élek, ahogy az a hitemmel egyezik?”, és a bűntudat egy gyakori érzése. A befelé fordított agresszió önkritikává válik. A lelkiismeretes személyek gyakran a neurotikus hiper-önkritika csapdájába esnek, mert a céljaik és szándékaik őszinték és magasra törőek. A határok elismerése az egyik legnehezebb dolog a számukra. Projektjeikben elmerülve ritkán lassítanak le, állnak meg, hogy ránézzenek s reflektáljanak az életre.

POSZTKONVENCIONÁLIS SZAKASZOK

Az Individualista (v. pluralista)
Az individualista nézőpontja kívül áll a rendszeren, és teljesen egyéni, egyedi dolgot akar csinálni, függetlenül a szociális szerepektől, feladatoktól és mások jóváhagyásától. Gyakran visszavonulnak a napi aktivitások s a közélet elől, ha nem is teljesen, de a szokottnál jobban. Befelé fordulnak, hogy önmagukban találják meg az egyedülálló adottságaikat, vagy választ kapjanak az égető kérdéseikre. Szeretnek egyedül dolgozni, ekkor kreatívan hozzá tudnak járulni a közös munkához.  Az egyedüli megbízható, biztos dolog a számára a sajátélmény, s nem az intellektuális érvelés és bizonyíték. „Az a biztos, amit megtapasztalok. Tapasztalni akarok!”. A dolgok teljesítése, a teljesítmény, a végeredmény, az elért célok helyett a folyamat érdekli, az emberi kapcsolatok, az itt és most élő történései, a nem-lineáris hatások a változók között.

Az Autonóm (v. a stratéga)
Az egyén megérti, hogy a jelentés az egy értelmezés, melyet mi magunk húzunk rá a realitásra, az élményeinkre. Az autonóm személy tudatosan elkötelezett, hogy értelmes életet alkosson meg magának és másoknak önmegvalósítóan és eltökélt módon, állandóan változó kontextusok között. Látja, és tolerálja a paradoxonokat, ezeket elfogadja, elfogadja a világ kettősségét. Keményen dolgozik, hogy összetartsa a maga által kialakított értelmet és célt megvalósító munkáját, s józan és érett módon végezze azt. A személy átéli az emberek kölcsönös egymástól való függését, ezt csodálja, és úgy érzi, hogy felelős irántuk. Az én megfigyelés nagy örömöt nyújt a számára. Belső meggyőződései szerint él, a „tedd azt, amit mondasz”, „élj úgy, ahogy tanítod!” nagyon fontos a számára, s ez alapján mér másokat is.

A Konstruktum-tudatos (v. Alkimista v Mágus)
A konstruktum-tudatos személy lát rá először a fejlődés során az egojára. Az egora mint működési egységre, annak valóságára. Felismeri, hogy az ego mint központi feldolgozó rendszer működött eddig a számára, s egyben a központi referenciapont volt a világban, és az önmeghatározás, az identitás alapja. Felismeri tehát, hogy a kaotikus világban az egoval azonosult, és ahhoz viszonyított mindent. Mihelyt felismeri ezt az alapvető egocentrikusságát, úgy érzi, hogy maga az ego a további fejlődésének és növekedésének a gátja. Felismeri az emberi elme gondolkodó-térképező aktivitásának abszurditását és automata korlátait. Az egyén belátja, hogy a világról és önmagáról, arról, hogy „ki is vagyok én”, nem lehet a tudatos gondolkodás, a racionalitás révén igazi, végső, valós válaszokhoz jutni.
Nagyon kifinomult interperszonális készségei vannak, és belelát mások komplex személyiségébe, és az emberi kapcsolati történések finom mezejébe. Képes a másikkal teljesen együtt lenni, meghallgatni őt, és transzformáló erejű, torzítatlan visszajelzést adni.

Az Egyesítő (v. Alkimista)
Többszörös nézőpontokat lát egyszerre, magát és másokat a közeli és távoli korok, földrajzi helyek, szociális, kulturális, történelmi, intellektuális és fejlődési tényezők összefüggéseiben fogja fel. Erőfeszítés mentesen, könnyedén közlekedik a különféle tudatállapotok között. Az elmét és a racionális tudatosságot többé nem érzékeli akadálynak, hanem csak egy jelenségnek a többi között, amely váltakozva kerül az előtérbe, vagy húzódik vissza, a pillanatnyi figyelemfókuszától független. Az Egyesítő emberek két lábbal a földön állnak, egyszerűek és praktikusak, ugyanakkor mások – különösen az Öntudatos és Lelkiismeretes emberek – hasztalannak s léhának tekinthetik őket, mert nem hajtják a megszokott emberi célokat, s nem foglalkoztatják őket azok, amik sok más embert. Intenzív és elvárások nélküli kapcsolatokat tartanak fenn a többi emberrel, függetlenül azok fejlettségétől, korától, nemétől, szerepeitől, vagy bármely más jellemzőjétől.

Mindegyik szint működéséből meg lehet állapítani egy abból kiinduló vezetői stílust is, ugyanis a vezető is úgy viselkedik, ahol a személyes fejlődésében tart. Legközelebbi bejegyzésünkben ezeket a vezetői stílusokat tekintjük át.

És a szintekről nem csak írunk, hanem lehetőséget is kínálunk, hogy elmélyedj bennük és vezetőként, coachként, szervezetfejlesztőként, segítőként vagy az önismereti utadat járóként aktívan használd is őket. Magától Susanne Cook-Greutertől, a modell megalkotójától tanulhatsz itt, Budapesten. 

Részetekért KATTINTS IDE!