A freudi pszichoanalízis egy sajátos ember-, világ-, és társadalomképet jelenít meg. Mélyen átszövi mai kultúránkat is, hiszen főbb fogalmait észrevétlen használjuk nap, mint nap.
A freudi emberképről teszünk tanúbizonyságot, amikor tudattalan okokkal magyarázunk valamit, jót mosolygunk egy elszóláson, az álmainkat próbáljuk értelmezni, vagy mikor azt gondoljuk, hogy a gyermekek fejlődésében az első pár év döntő jelentőségű.
Freud, mint az emberiség harmadik nagy traumája
Freud gondolatai a késői viktoriánus időszakban születtek, mikor az ipari forradalom győztes gyermekei hittek az emberi racionalitás mindenhatóságában. Akkoriban úgy tekintettek az emberi lényre, mint aki elérte a civilizáció felsőbbrendű állapotát, és már-már tökéletes.
Beképzelt és önelégült volt ez a társadalom, nem utolsósorban pedig képmutató. Miközben az emberi szexualitásról nyilvánosan szó sem eshetett, virágzott a prostitúció, valamint a pornográfia.
Ebben a korszakban élt és alkotott Oscar Wilde, Emile Zola, Charles Dickens, Henri de Toulouse-Lautrec , Verdi és Wagner. Ebben a közegben állt elő Freud rendkívül merésznek számító elméletével, ami nagy felháborodást keltett a társadalomban.
Freud szerint három nagy trauma érte az emberiséget a történelem folyamán. Az első Kopernikusz elmélete arról, hogy nem a Föld a világegyetem középpontja. A második Darwin elmélete, mely szerint az ember a többi élőlényhez hasonló. A harmadik saját elmélete arról, hogy az ember nem feltétlenül racionális és nem is tökéletes, hanem tudattalan erőknek, valamint szexuális, agresszív ösztönöknek van kiszolgáltatva.
Freud és a hisztéria
Freud sokat tanulmányozta az arra a korra jellemző, ún. hisztériás viselkedést. Ezt a betegséget egészen Hippokratész óta tartotta számon a tudomány, aki a tünetek mögött a női testben vándorló anyaméh hatását gyanította, és a betegség is innen kapta nevét (anyaméh görögül: hüsztera).
A középkorban a megszállottság egyik formájának tartották, és még a 20. század elején is szimulálással gyanúsították a hisztériás betegeket. Nem véletlenül, hiszen a betegség tünetei rendkívül változatosak voltak: bénulások, görcsös rohamok, érzékzavarok. Feltűnő volt a kor orvosai számára is a hisztéria színpadias jellege.
Freud megismerkedett Jean-Martin Charcot-tal, aki hipnózissal bénulásokat idézett elő, majd szüntetett meg betegeinél, minek következtében felvetette a nem tudatos tudás lehetőségét. Később a közös munka vezette el Freudot a tudattalan feltételezéséhez. Közös felfedezésük az volt, hogy a hisztériások nem az agy, hanem a lélek betegségében szenvednek.
A jéghegy csúcsa és, ami alatta van
Freud azzal, hogy feltételezte egy belső pszichés realitás, egy lelki valóság létezését, megváltoztatta azt a módot, ahogy addig a tudósok és a laikusok a lélekről gondolkodtak. Az emberi lelket egy jéghegyhez hasonlította (topografikus modell).
Szemléltetésében a jéghegy vízfelszín feletti része a tudatos részünk, mindaz az információ, aminek jelen pillanatban a tudatában vagyunk (amit most gondolok, látok, hallok, stb.). Szintén a víz fölött helyezkedik el a tudatelőttes, mindaz, amire pillanatnyilag nem gondolunk, de amely szükség esetén tudatossá tehető (a személyes emlékeink és a dolgok, amiket megtanultunk).
A jéghegy vízfelszín alatti, sokkal nagyobb tömege a tudattalan: irracionális vagy elfogadhatatlan késztetések, vágyak, hozzá nem férhető emlékek, agresszív és szexuális ösztönök, amelyek befolyásolják gondolatainkat, cselekedeteinket, létezésükre pedig csak a megnyilvánult dolgokból, a hatásukból tudunk következtetni.
Később, ahogy gyarapodtak Freud ismeretei a tudattalan működéséről, úgy vált egyre szűkösebbé a topográfiai modell. Kezdett ráébredni, hogy a tudattalan vágyak nem a tudatossal és a tudatelőttessel állnak konfliktusban, hanem az elhárítással. Rájött, hogy utóbbiak nem lehetnek tudatosak, hiszen ha távol tartjuk magunkat valaminek a tudásától, akkor tudnunk kellene arról is, hogy mitől tartjuk távol magunkat. Ettől kezdve Freud az elhárítást, mint az ember tudattalan működését szemlélte.
Ösztöneinkben a hiba
A betegekkel való munkája során Freudnak feltűnt, hogy azok az emlékek, amik felidézése és átélése végül gyógyulást hozott, nagyon gyakran szexuális jellegűek voltak. Ezekre a tapasztalatokra alapozva Freud megalkotta csábításelméletét, mely szerint minden neurózis gyökere a szexualitás túl korai betörése a gyermek élményvilágába.
Az elmélet szerint, ha a gyermeket valamilyen szexuális jellegű trauma éri gyermekkorában, ami elfojtásra kerül, és később, felnőtt korában olyan hatás éri, ami felidézi az eredeti traumát, akkor az elfojtás miatt neurotikus tüneteket kezd produkálni a személy. A gyógyuláshoz fel kell tárni az eredeti traumát és az elfojtást megszüntetve a tudatba kell azt emelni.
“1893 májusától, amikor [Freud] első ízben említette Fliessnek, egészen 1897 szeptemberéig, amikor beismerte tévedését, azt a nézetet vallotta, hogy a hisztéria döntő oka az ártatlan gyermek valamely felnőtt, többnyire az apa részéről történt elcsábítása; az analitikus anyag bizonysága megcáfolhatatlannak tűnt.” – írja Jones, Freud legismertebb életrajzírója, híres tanítványa.
Freud azonban soha nem publikálta fenti hipotézisét, és 1897-re új, immáron végleges elgondolással állt elő (amit a korszellem is könnyebben meg tudott emészteni). Eszerint a csábítás nem játszódik le ténylegesen, a gyerek csupán fantáziál arról, hogy a felnőtt elcsábítja. Ezt az elképzelést azzal magyarázta, miszerint a gyermek nem ártatlan, tiszta lappal születik erre a világra, hanem már születésétől kezdve a szexuális ösztön munkál benne.
Freud pszichológiája mindvégig ösztönpszichológia maradt, mivel ebben látta elméletének tudományos „lehorgonyzását”, a biológiához, mint valódi természettudományhoz való kötését. Egész életművében biológiai determinizmusra építkezett, arra az alapvetésre, hogy minden lelki folyamatot vissza lehet vezetni biológiai összetevőkre (ösztönökre).
Forrás: Vizinger Erzsébet: Pszichoanalízis jegyzet – Integrál Akadémia jegyzet
Hozzászólások