Gőg. Forrás: www.csfd.cz

– Mi az alázat? – kérdezte egyik ülésen egy kliensem. Elmélyülten megismételte a kérdést – Mi az alázat? … Nem értem ezt a szót, nem tudom értelmezni.
– Mi nem alázat? – kérdeztem – Hátha innen könnyebb megfogni.
– Hát… beképzeltnek lenni, az önhittség, a gőg, ezeknek ez lehet a mondata: “Ezt én is tudom” vagy “Én jobban tudom”.
– Igen. – helyeseltem. Kicsit vártam, időt adva a gondolkodásra. Csend maradt, így folytattam – vagy a másik oldalon ott van a megalázkodás, amikor valaki szolgaszerűen, önmagát feladva, mindent megtesz valakinek vagy valamiért.
– Hm… – gondolkodott tovább a kliensem – olyan, mintha fel kellene nőnöm ahhoz, hogy megértsem az alázatot. Most nem megy. Azt hiszem, hogy még a tanítóm felé sem érzek teljes alázatot.

A magyar értelmező szótár a következőket írja az alázatról:

Forrás: http://wikiszotar.hu/

1. Saját érdemek lebecsülése és eközben más személy érdemeinek túlértékelése; saját tetteiért elismerést, kitüntetést nem igénylő önleértékelés.
2. Erős szerénység; feltűnésmentes, visszafogott és óvatos viselkedés.
3. Saját akaratának függővé tétele másokétól; engedelmes magatartás, viselkedés, amely elismeri saját függőségét, alárendeltségét, másnak az uralmát.

Hát, ezen értelmezés alapján én nem akarnék alázatos lenni. Eszerint az alázat önfeladás és önleértékelés, ezt nem tartom egészségesnek.

Ugyanakkor ha jobban belegondolok és visszaidézem a tanulmányaimat, ez egy Wilberi 4-es szintű alázat lehet. Ezen a fejlettségi fokon a szerepek és szabályok a fontosak és a betöltött pozíciók, amik identitást adnak. Itt nem ember beszél az emberrel, hanem pozíció a pozícióval, pl a beosztott beszél a főnökkel, vagy diák a tanárral. Mesterséges hierarchia van és az alacsonyabban lévő a pozíciójából fakadóan alázattal van a magasabb pozíció felé. Mítosz vagy legenda is fűződhet a hierarchia csúcsán lévő személyhez, ezt mindenki elhiszi, senki nem kérdőjelezi meg.

Forrás: hodigitria.wordpress.com

A szótár leírása engem az alázatosságra is emlékeztet. Mikor valaki érdekből vagy kényszer miatt mutat alázatot valaki más iránt. Mint egy szerepet, eljátsza az alázatosat, valójában azonban nem éli azt. Alázatosan viselkedik, mikor a másik jelen van, viszont a háta mögött lehet, hogy kritizálja, szidja, becsmérli.

Szerintem ezek mellett létezik valódi, magas szintű alázat, ami nem jár önfeladással, önleértékeléssel és nem húzódik érdek a háttérben. Hiszem, hogy van olyan egészséges alázat, amikor az ember önmaga marad. Olyan alázat, ami szép és felemelő.

Egy esemény volt eddig az életemben, ahol szerintem magas szintű alázatot éltem meg. Ezt akkor nem vettem észre, utólag értelmezem így. Elmesélem:

Dobolás. Forrás: www.britannica.com

Tavaly naptánc szertartáson vettem részt, segítő voltam. Fordítottam a külföldi résztvevőknek, segítettem az előkészületekben és a négy napos tánc ideje alatt doboltam és énekeltem, napi 9-10 órát. Fárasztó volt.
Nem tudom, hogy mikor kerültem az adott állapotba, arra emlékszem, hogy a tánc második napján már belülről hajtott valami. Tudtam a feladataimat, tudtam, hogy mit hogyan kell csinálnom és mentem és csináltam. Nem volt kérdés számomra, hogy fáradt vagyok-e, van-e kedvem vagy egyáltalán, hogy én mit akarok. Pihenők alatt pihentem, s amikor dobolás volt akkor doboltam és énekeltem, vagy ha egyéb dolog akadt, akkor azt csináltam. Folytam az eseményekkel.
Lenyűgözött az egész szertartás, a közeg, az emberek, a táncosok… a szándék, a küzdelem, az erő, az önmeghaladás, a gyógyulás… Ott én nem voltam fontos. Ott az egész történés volt a fontos. Valami megfoghatatlan, láthatatlan dolog történt, s ezt megérezve szinte megfeledkeztem magamról.
S míg a személyem nem, az igenis fontos volt, amit hozzá tudtam tenni az egészhez a képességeim és tudásom által. Magabiztos voltam, mert tudtam, hogy a vállalt feladatra képes vagyok és szükség van rá. Mint ahogyan arra a munkára, amit a többiek végeztek, a többi segítő, a táncosok és a szertartás vezetője. Ha egy is hiányzott volna, nem olyan lett volna.

Naptánc. Forrás: lfg.hu/art/

S míg az egész megterhelő volt fizikailag, erősnek éreztem magam. Nem a testemből jött az erő, hanem a környezetemből, az eseményből, az ott jelen lévő energiákból és szerintem az alázatból. Átszellemültem. Átadtam magam valaminek, ami nagyobb, fontosabb volt nálam. Nem tudom pontosan, hogy minek, talán a gyógyulás eszményének, amiben hittem. Az egész olyan szent volt.

Mintha egy más tudatállapotba kerültem volna, amiben teljesen éber voltam és tudatában a saját érdemeimnek. Tudatában annak, amit én hozzátettem az egészhez. Nem voltam feltűnésmentes, visszafogott és óvatos a viselkedésemben és nem érzem úgy, hogy függtem volna másoktól vagy valaki uralt volna engem.

Forrás: szabadonebredok.info

Szerintem az egészséges, magas szintű alázatnál megmarad a szabadság. Van alá-, fölérendeltség, mivel van természetes hierarchia, amit a tudás és a tapasztalat alakít ki – én pl nem tudtam volna a naptáncot vezetni. Ebben a természetes hierarchiában foglalunk helyet úgy, hogy önmagunk maradunk és saját képességeinket a közös célnak felajánlva használjuk. Így veszünk részt az adott közösségben, az adott munkában. Szabadon.

Az egészséges alázat egy összetett valami. Nem egyszerű cselekvés, inkább tudatállapot, amit több minden alkot. Van benne elfogadás, ez az alapja. Teljesen elfogadom azt, akivel vagy amivel szemben alázatos vagyok. Elfogadom és tisztelem. Hiszek benne, mélyen tudom, hogy jót tesz, jót hoz a világba. Bizalommal vagyok felé és szeretettel, odaadó szeretettel.
Az egészséges alázatban nincs görcsölés, feszülés és nincs benne semmilyen érdek vagy kényszer. Nem azért csinálom, hogy cserébe kapjak valamit, hogy elismerjenek, szeressenek vagy hogy anyagi előnyben részesüljek. Olyan, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne éppen az, amit csinálok. Nincs jobb és fontosabb dolgom. S mindeközben szabad vagyok és önmagam maradok. Tudom, hogy mi a fontos nekem, mire van szükségem, s ezeket meg is adom magamnak. Minden szükségeset megteszek, hogy a vállalt feladatot tisztességgel el tudjam végezni.

Alázat. Forrás: kgy67.blogspot.hu

Érdekes kérdés, hogy vajon kivel vagy mivel szemben tudunk alázatosak lenni? Ahogyan gondolkodom ezen, körvonalazódik egy egyszerű válasz: bármivel vagy bárkivel szemben, amit vagy akit nálunk magasabbrendűnek tartunk.
Lehet ez egy ember vagy egy ügy, egy eszmény. Én tavaly alázatos voltam a szertartás vezetője felé a naptánc ideje alatt, ez volt a természetes rend. Elfogadtam és tiszteltem a tudását, a szándékát, a tapasztalatát. Amit mondott, azt csináltam. Visszagondolva azonban szerintem alapvetően nem a vezető felé voltam alázatos, hanem a naptánc eszménye iránti alázatom hozta magával a vezető felé tanusított alázatomat.

Én egy magasztos ügy, eszmény vagy nálam nagyobb erők iránt tudok alázatos lenni. Egy másik ember felé kevésbé. Az embereket egy szintre teszem magammal. Emberek, mint én. Mindannyian esendőek vagyunk és követhetünk el hibákat. Még egy tanító is.
Kritikus vagyok. Nem mondom, hogy ez így helyes és ez követendő példa. Talán az emberekbe vetett bizalmamat veszítettem el valamikor. Lehet, hogy idővel ez változni fog.

Alázat. Forrás: www.fvszme.hu

Van egy ismert fohász, szeretném ide bemásolni. A sorsunk vagy a sorsunkat irányító nagyobb erők iránti alázatot szépen fejezi ki:
„Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam azt, amit tudok, és bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni. “

Egyetértek a kliensemmel: az igazi alázathoz fel kell nőni.