A behaviorizmus és a kognitív pszichológia arra a felismerésre jutott, hogy nem maguk az események és szituációk zavarnak minket, hanem azok a belső gondolatok, amikkel ezekre reagálunk.
A viselkedés-lélektani irányzat, más néven behaviorizmus, a XX. sz. elején bontakozott ki a pszichoanalízis és az alaklélektan mellett. Megalapítója John B. Watson (1878-1958), aki szubjektivitásuk miatt elvetette az önmegfigyelést, az élménybeszámolókat és azt mondta ki, hogy a pszichológiai adatoknak objektíven megfigyelhetőnek és leírhatónak kell lenniük. Szemléletében a pszichológia célja az emberi viselkedés meghatározóinak tanulmányozása.
A tudat és a pszichikus jelenségek létezését a behaviorizmus nem tagadta, de az objektív vizsgálat számára hozzáférhetetlennek tartotta, ezért nem tanulmányozta. A klasszikus behaviorista kutató célja tehát a minél szigorúbb viselkedési törvényszerűségek alapján kidolgozott terápiás programok megteremtése volt.
A neobehaviorizmus később kitágította a viselkedés fogalmát a külső, megfigyelhető viselkedés felől a belső viselkedés irányába is. Így vált vizsgálatuk tárgyává a belső beszéd és a gondolkodás.
Mi adjuk a jelentést, amire reagálunk
A kognitív fordulat a ’70-es években érkezett meg a behaviorizmusba. E nézőpont szerint a viselkedés belső törvényszerűségek, motivációk, célok és értékek által meghatározott önvezérelt rendszer. A hangsúly ettől kezdve az információfeldolgozásra és a jelentésadásra került.
Ezek szerint nem önmagában a velünk történt eseményekre reagálunk, hanem arra, hogy milyen jelentést adunk nekik. A jelentésadó folyamatok révén egyéni képet alkotunk a világról és önmagunkról.
Ebből következik, hogy tapasztalatszerzés közben nem egyszerű passzív befogadói vagyunk a világnak, hanem aktívan formáljuk annak bennünk kialakult képét. A második században élt görög filozófus, Epiktétosz ezt így fogalmazta meg: „Nem az események zavarják az embereket, hanem az eseményekről alkotott vélemények.”
Amikor torzul a valóság
A kognitív megközelítés szerint pszichés zavarok esetén olyan hibás információfeldolgozás történik, ami az adott helyzethez nem megfelelő viselkedést indíthat el. Ez a megközelítés Aaron T. Beck nevéhez fűződik, aki a kognitív terápia kidolgozója. Napjainkban a kognitív és viselkedésterápiák integrációja zajlik, ezért ma már kognitív viselkedésterápiának hívjuk a pszichológia ezen irányzatát.
Pszichés zavarok esetén a szituációkat nem megfelelően értelmezzük, ami torzított valóságértelmezéshez, ennek következtében pedig kóros viselkedésformákhoz és érzelmi zavarokhoz vezet.
A pszichés zavarok gyermekkortól kezdve alakulnak ki bennünk a korai negatív vagy traumatikus élmények hatására. Ezek sérülékennyé tehetnek minket és jellegzetes másodlagos hiedelmeket (diszfunkcionális attitűdöket) alakítanak ki bennünk. Ezek sokáig rejtve maradhatnak, amíg valamilyen traumatikus életesemény nem aktiválja őket. Ennek következtében félreértelmezzük a világból felénk áramló ingereket és a korai traumák kiváltotta érzelmek szerint reagálunk rájuk.
A másodlagos hiedelmek így életünk alapvető vezérelveit képviselik és kényszerítő erővel hatnak ránk. Ezeknek általában nem vagyunk tudatában, csupán terápia útján tudatosulnak. „Ha …,akkor…” formájú állításokban érhetjük tetten őket, például: „ha hibázok, akkor értéktelen vagyok”, vagy „ha haragszanak rám, akkor az azt jelenti, hogy nem vagyok elfogadható”.
Megfelelő pszichoterápia segítségével képesek lehetünk automatikus negatív gondolatainkat fülön csípni és megváltoztatni az ezek mögött meghúzódó és viselkedésünket irányító másodlagos hiedelmeinket.
Tudj meg többet a viselkedésedet irányító belső hiedelmekről és gondolatokról március 16-ai előadásunkon!
Hozzászólások