A tetteinkért vállalt felelősségre a felnőttség kritériumaként tekintünk. Ha el tudjuk látni magunkat, dolgozunk, fenn tudunk tartani egy otthont, egy családot, akkor a társadalom szemében felnőttnek számítunk.

Gyakran azt hisszük, ha már minden megvan, akkor hátradőlhetünk. Valójában a java még csak ekkor kezdődik, és itt derül ki, hogy sikerült-e felnőtté válnunk, vagy csak jól játsszuk a felnőtt szerepet?

Mi a különbség?

Az, ha anyaként gondoskodunk a családunkról, elvisszük a gyerekeinket iskolába, vagy családfenntartóként a karrierünkben törünk előre és hozzuk haza a pénzt, még nem biztosíték arra, hogy odabent, a lelkünkben felnőttünk. A minél tökéletesebb szerepeljátszás törekvése lehet, hogy a bennünk élő gyermek megfelelési vágyából fakad.

Hogy tudjuk ezt kideríteni? Nagyon egyszerűen: nézzük meg a kapcsolataink minőségét! Hogy jövünk ki a férjünkkel/feleségünkkel? Megtaláljuk-e a közös hangot a gyerekeinkkel? Milyen gyakran fordul elő veszekedés a családban? És végül, de nem utolsó sorban, hogy állunk a barátainkkal?

Kapcsolati egyszeregy

Egy átlag (a társadalmi norma szempontjából) felnőtt ember a kapcsolatait meglehetősen egyszerűsített üzemmódban kezeli. Különböző emberi minőségek szerint csoportokat alkot, majd ismerőseit a rájuk jellemző tulajdonságok alapján hozzárendeli egy-egy csoporthoz.

Ha egy ember olyan tulajdonságokat mutat, amiket képzeletünkben az agreszívek csoportja birtokol, akkor máris hozzárendeljük az illetőt ehhez a csoporthoz és a szemünkben ettől kezdve ő egy agresszív ember. A hozzá való viszonyulásunk is olyan lesz, ami eddig jól bevált az agresszív emberekkel szemben: vagy védekező, vagy támadó pozícióból nyitunk felé.

Ennek a receptnek az újrafelhasználásával kényelmesen ellavírozgathatunk emberi kapcsolatainkban, mert nem igényel nagy erőbefektetést a részünkről. Elég kéznél tartanunk egy kezelhető méretű viszonyulás-készletet és a világ máris egyszerűbbnek, biztonságosabbnak és átláthatóbbnak tűnik számunkra.

Nem magát az embert látjuk

Vajon ez a mentális kategorizáció, ami szocio-kulturális örökségként szüleinktől és környezetünktől hagyományozódott ránk, milyen kapcsolatban áll a valósággal? Mert, amikor a másikat egy-egy megnyilvánulása, véleménye, viselkedése alapján helyezzük valamelyik általunk létrehozott kategóriába, akkor tulajdonképpen előítélettel fordulunk felé.

Nem magát az embert látjuk, hanem azt a csoportot, amibe beletettük, ennek megfelelően pedig nem az adott emberre reagálunk, hanem az általa képviselt csoportra: a hidegfejű főnökökre, az alázatos beosztottakra, a kedvesekre, az agresszívekre, az erősökre, a gyengékre, az okosokra, a butákra, stb.

Miután valakiről kialakítottuk a belső képünket, nem szívesen változtatunk rajta, mert az túl sok vesződséggel jár. Inkább elvárjuk tőle, hogy a csoportjára jellemző módon viselkedjen, de az se számít, ha nem így tesz, mert már eleve ilyen szemüvegen keresztül nézünk rá és ezt provokáljuk ki belőle. Mindez önbeteljesítő jóslatként hat az illető viselkedésére és a saját reakcióinkra is. Viszonyulás-készletünkön pedig nem tudunk változtatni, mert a legtöbbször egyedül ezt a ránk hagyományozódott modellt ismerjük az összetett emberi helyzetek kezelésére.

Esély a változásra

Honnan tudjuk tehát, hogy felnőttünk vagy csak eljátsszuk a felnőttet? Belső kapcsolatkezelési készletünkből következtethetünk rá. Egy érett felnőtt esélyt ad embertársának, hogy megváltozhasson a róla kialakított belső képe. Rugalmasan váltogatott nézőpontból tekint a másikra, őt magát látja és nem pillanatnyi cselekedeteiből von le hosszú távú következtetést rá nézve. Megengedi, hogy a másik egy folyton változó képként éljen benne, miközben önmagával kapcsolatban is ugyanezt teszi.

Az érett felnőtté válás elengedhetetlen kritériuma a változásra való hajlandóság. Ez vezet el egy olyan külső-belső viszonyulási modell elsajátításához, amivel rugalmasan tudunk alkalmazkodni másokhoz, miközben stabilan tartjuk saját énhatárainkat. Ennek köszönhetően könnyebben találunk közös nevezőt párkapcsolatainkban, gyermekeinkkel, kollégáinkkal és barátainkkal.

Az érett felnőtté válás útján leépítjük a bennünk élő gyermek hitrendszereit és viselkedési mintáit, hogy egy olyan életben találhassuk magunkat, ahol az együttérzés, az egyenjogúság, a figyelem és az elfogadás alapvető értékeknek számítanak.

Ezt a belső átalakulást kezdheted el februárban az Integrál Akadémián, ahol 7 alkalmas pszichológia előadássorozatunkon megismerheted azokat a gyerekkori hitrendszereket és viszonyulás-készleteket, amelyek jelenlegi kapcsolataidat befolyásolják.

Jelentkezz a mindenki számára nyitott, 7 alkalmas pszichológia előadássorozatra!

Részletek: www.integralakademia.hu/pszichologiai_iranyzatok_2019