„Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében.” (William Shakespeare, Ahogy tetszik, II. felvonás, 7. szín)

Shakespeare ezzel a mondatával az emberiség örök drámájára mutatott rá. Bizony játszunk egész életünkben, ahol a játék maga túllép a pusztán foglalkozásunk okán magunkra öltött szerepeken. Van ennek a jelenségnek egy hétköznapibb, mégis mélyebb szintje, amit úgy hívunk: játszma. Eric Berne, amerikai pszichiáter, pszichológus, pszichoanalitikus alkotta meg először ezt a fogalmat Emberi játszmák (1964) című könyvében. Eszerint a játszma kiegészítő, rejtett tranzakciók sorozata, amely pontosan meghatározott, előre látható kimenetel felé halad.

A lényeget a „kiegészítő” és „rejtett” szavak fejezik ki, amik mutatják, hogy ezek a tranzakciók (=a társas érintkezés egységei) a felszín mögött húzódnak meg. Játszma például az, amikor szeretnék valamit, amire a másik ember nemet mond, én pedig annak érdekében, hogy mégis megkapjam, elkezdek sírni. Hangoztatom, hogy engem senki se szeret vagy, hogy én milyen rossz anya, apa, barát, barátnő, gyerek vagyok, aki még ennyit sem érdemel meg. A másik verzió ugyanerre, hogy duzzogok, nem szólok a másikhoz, semmibe veszem és így próbálom elérni az áhított hatást: hogy igent mondjon az akaratomra.

A játszma, mint a felnőtté válás gátja

Az említett példák eléggé látványosak, ami még az avatatlan szemek számára is könnyen feltűnhet. Vannak a játszmáknak finomabb formái is, amit a kommunikációnkba rejtünk. Ilyen például, amikor azt mondjuk valakinek a tönkretett frizurája láttán: „Milyen szép vöröses szőke lettél!”. Ahelyett, hogy azt mondanánk: „A fodrászod elszúrta a hajad.”

A játszmázás kapcsán tehát rögtön az tűnik fel, hogy nem őszinte. Nem mondjuk ki azt, amit gondolunk és érzünk, hanem valamilyen jövőbeni haszon reményében rejtetten, kerülőutakon keresztül próbáljuk elérni a célunkat. A fodrászos példánál maradva inkább nem mondjuk meg, ha valakinek elszúrták a haját, mert az negatív érzelmet kelthet benne és azt hihetné az illető, hogy bántani akarjuk. Ezért inkább nem azt mondjuk, amit gondolunk és érzünk, így biztosítva magunk számára, hogy az illető továbbra is szeressen minket, és a barátunk maradjon.

Az életünk tele van játszmákkal. Általában eszünk ágában sincs kimondani azt, amit gondolunk, mert félünk a reakcióktól. Egyszerűen nem erre lettünk szocializálva, hanem arra, hogy elrejtsük a valódi érzéseinket és a valódi énünket. A probléma csak az, hogy ezzel együtt el vagyunk vágva attól a lehetőségtől, hogy valódi felnőttekké váljunk.

Felnőtt vs. felnőtté válás

A legtöbbünk, amikor felnő, eljátssza, hogy felnőtté vált. Végighalad a szociális rendszer által előírt felnőtté válási szakaszokon (általános iskola, gimnázium vagy szakközép, felsőfokú szakképzés, munka, házasság, gyermekvállalás), beáll a társadalom által előírt szerepekbe és mintegy automatizálva végrehajtja azokat. Azt hiszi, mivel elért egy bizonyos kort és mindent az előírásoknak megfelelően végzett, felnőtté vált.

A valóság azonban nem ilyen egyszerű. Felnőni nem jelent mást, mint hogy megfelelő fizikai tápláltság és óvintézkedés következtében életben maradunk a felnőtt korig. A felnőtté válás ennél sokkal összetettebb lelki folyamat, melynek eredményeként az ember teljes körű felelősséget vállal önmagáért, a tetteiért és a környezetéért. Nem dacból, szabálykövetésből vagy megfelelésből hajt végre automatizált reakciókat és viselkedési mintákat, hanem belső vezéreltségből, saját meggyőződésből, amit nem rejteget jövőbeni vágyott célok érdekében, hanem nyíltan kimond és vállal.

A felnőtté vált ember

A felnőtté vált ember tisztában van azzal, mit érezhet a másik, ha megbántja, ezért az önérvényesítés nem azt jelenti számára, hogy gondolkodás nélkül gázol át másokon. Saját céljaiért felelősen tesz, win-win (nyertes-nyertes) helyzeteket teremtve úgy a piaci szférában, mint a magánéletében. A felnőtté vált ember felhagy a játszmákkal és őszintén, félelem nélkül beszél saját érzéseiről, vágyairól. Nem eljátssza, hogy komoly, fontos és jelentőségteljes a létezése, hanem tényleg komolyan veszi az életet, felelősséget vállal a családtagjaiért, ahogy a tágabb környezetéért is (pl. ő az, aki lehajol és felveszi a szemetet az utcán).

A felnőtté vált ember a közös jóra törekszik, mert felismerte, hogy ő is akkor van jóban önmagával, ha másokkal jót cselekszik. Egyre nagyobb benne az empátia embertársai, az állatok, a növények és az egész bolygó iránt. Felismeri, hogy az elszigeteltség üres illúzió csupán, mert minden egyes élőlény hatással van a másikra és valahol mélyen mindannyian összetartozunk. A felnőtté vált ember kezdi megtapasztalni az egységet önmagával és környezetével, ami jelzi, hogy a fejlődés következő szakaszába léphet: nem csak testileg és pszichikailag, de spirituálisan is felnőtté válhat.

Eszköztelen felnőttek

A nyugati társadalomban kiüresedtek azok a rítusok és szertartások, amelyeken keresztül korábban a közösség kísérte az egyént felnőtté válási folyamatában. Ma ezt elintézzük egy szalagavatóval, egy ballagással, egy lakodalommal, de hiányzik mindemögött a jelentéssel teli lélektani háttér. Hiányzik az érett személyiséggé válás lehetősége, hiszen valahol régen megtört az a folyamat, ahol az idősebb generáció természetes módon támogatta a gyerek személyiségfejlődését felnőtté válása során. Ezek az eszközök hiányoztak felmenőink kezéből szüleink neveltetésekor, ahogy az ő szüleik neveltetésekor is.

A felnőtté válási folyamatban legjobb tudásunk szerint próbáljuk segíteni gyermekeinket, de csak azt tudjuk átadni, amit mi is kaptunk. Ha ki szeretnénk járni az érett felnőtté válás útját, saját magunkat kell felnőtté avatnunk. A nyugati pszichológia eszközének, az önismeretnek köszönhetően ezt ma már bárki megteheti, aki maga mögött akarja hagyni a játszmákat, felelősséget akar vállalni önmagáért és ki akar teljesedni saját, autentikus énjében.

Gyere el szeptember 7-ei ingyenes, interaktív Nyílt Napunkra és ismerd meg a valódi felnőtté válás útját!

Részletek: http://integralakademia.hu/oszinyiltnap2018