Újabb téveszmék hullottak le rólam ezen a hétvégén és új ismeretek épültek be helyettük. A szombati napot Schmelowsky Ágostonnal töltöttük, aki a pszichoanalízis világába vezetett be minket, ugyanis ő a tanítás mellett pszichoanalitikus irányultságú klinikai szakpszichológus is. Viccesen az elején megjegyezte, hogy ha egy laikus meghall bármilyen “pszi”-vel kezdődő szót, akkor azonnal beugrik neki Freud és a kanapéja. Úgy látszik Freud valamiféle védjegye az egész pszichológiai csomagnak. Én sem differenciáltam túlságosan az egyes irányzatok között, de a hétvége után egy kicsit részletesebb és színesebb képet kaptam.

Az viszont nem véletlen hogy Freud neve, a kanapén fekvő páciens és a feje mögött buzgón jegyzetelő pszichológus képe ilyen mélyen beivódott a köztudatba, ugyanis a pszichoanalízis az összes pszichoterápia őse, amely elsőként alkotott egy összefüggő képet a lelki élet működéséről és a pszichés betegségek kezeléséről. A pszichoanalízis Sigmund Freud felfedezései nyomán jött létre a 20. század közepén. A klasszikus Freudi pszichoanalízis már nagyon sok mindenben átalakult ahhoz képest, ahogy Freud megalkotta, mégis egy biztos viszonyítási alap maradt a mai napig és segít megérteni az emberi lélek működését.

“Freud szerint három nagy trauma érte az emberiséget a történelem folyamán, az első Kopernikusz elmélete arról, hogy nem a Föld a világegyetem középpontja. A második Darwin elmélete, mely szerint az ember a többi élőlényhez hasonló. És saját elmélete arról, hogy az ember nem feltétlenül racionális, hanem tudattalan erőknek és szexuális, agresszív ösztönöknek van kiszolgáltatva.” (Vizinger Erzsébet: Pszichoanalízis jegyzet, Integrál Akadémia).

Freud munkájára nagy hatással voltak a Párizsban töltött évei, ahová egy ösztöndíj kapcsán került és ahol megismerkedett Jean-Martin Charcottal. Charcot hisztériás betegeket gyógyított hipnózissal. Freud visszatérve Párizsból elkezdte a saját magánpraxisát és innen indult el valójában a “Freud kanapéja” történet, ugyanis kezdetben ő is hipnózissal próbált segíteni a hisztériában szenvedő pácienseken, és hát ugyebár a hipnózis során a páciensnek feküdnie kellett. Csakhogy Freud nem volt elégedett az elért eredményekkel, mert azt figyelte meg, hogy a hipnózis csak egy rövid időre szüntette meg a tüneteket, amik utána újból visszatértek. Az egyik barátjával, Breuerrel – aki szintén hisztériás betegeket kezelt – viszont észrevették, hogy ha a páciens a hipnózis során beszámol a kellemetlenségeiről (például szörnyű hallucinációiról), akkor a tünet többé nem tér vissza! Ezt a beszámolót nevezte Breuer “beszédkúrának” és az egyik női páciensük “kéményseprésnek”.

Freud alkotta meg azt az elméletet, miszerint pszichés valóságunkat három nagy részre oszthatjuk – tudatos, tudatelőtti és tudatalatti. Hogy könnyebben el lehessen képzelni, egy jéghegyhez hasonlította őket, aminek csak egy kicsi része látszódik ki, a többit víz takarja és nem látszanak. Ami a vízből kilátszik, az mindaz, amire tudatosak vagyunk a jelen pillanatban (például az, hogy én most írom ezt a bejegyzést), ez alatt van egy réteg (a tudatelőtti), aminek nem vagyunk tudatában, de bármikor elő tudjuk hívni az emlékezetünkből (például annak az emléke, hogy ma az előadáson a harmadik sorban ültem rögtön az ajtónál, Emese mellett) és ez alatt a réteg alatt van egy óriási jégtömb, ami mindazt jelképezi, aminek nem vagyunk tudatában, mégis BEFOLYÁSOLJA az életünket (konkrétat erre nem tudok mondani, mivel tudattalan, így nem tudom, mi van ott, de Freud feltételezése szerint vágyak, ösztönök, hozzá nem férhető emlékképek és ehhez hasonlók). Persze a legnagyobb kérdés, ami Freudot is foglalkoztatta, az volt, hogy miként lehet “kibányászni” a tudattalanban lévő információkat, mert nyilvánvaló volt, hogy hatással vannak az emberi pszichére, viszont amíg nem kerülnek be a tudatba, addig nem lehet velük dolgozni.

Végül kidolgozta az elméletét, miszerint ezek a tudattalan tartalmak egyrészt megjelennek az álmainkban, az elvétésekben, elírásokban és elszólásokban, valamint megjelenhetnek neurotikus tünetek formájában, esetleg még előbukkanhatnak a szabad asszociáció során is, amikor a terapeuta azt kéri tőlünk, hogy csak mondjuk, ami eszünkbe jut, bármilyen tervezés vagy megfontolás nélkül. Ahogy Freud munkája során egyre jobban elmélyült a tudattalan tartalmak vizsgálatában, rájött, hogy a megalkotott modellje kezd kissé szűkös lenni, így kidolgozott egy újabb elméletet. Ebben is három réteget különböztetett meg, amiket a következőképpen nevezett el: ösztön-én (ID), én (EGO) és felettes én (SUPEREGO). Ágoston ezeket a szinteket a ház szintjeihez hasonlította. Az ösztön-én a pincében lakik, és onnan fejti ki hatását. Ide tartozik az evés, alvás ösztöne és a szexuális ösztön. A felettes én a padláson lakik, és onnan fejti ki hatását, ő a Nagy főnök. A felettes én tartalmazza az összes erkölcsi normát és szabályt, amit életünk során megtanulunk, és amelyek által szabályozzuk az ösztön-ént. És ezek között lakik az EGO, a ház nappalijában és igazából csak neki van rálátása a “valós világra”. Az EGO teremti meg az egyensúlyt az ösztön-én és a felettes én között, hogy harmóniában tudjanak működni. Ha eluralkodnak az ösztönök és nincs szabályozás, az sem jó, ha túl nagy a szabályozás és az ösztönök szinte teljesen a háttérbe szorulnak az sem jó és az sem jó, ha nincs az EGO, aki létrehozná az egyensúlyt.

Tetszett, hogy az élet azonnal hozott nekünk egy valós példát abból, amit aznap tanultunk, ugyanis Ágoston felsorolta nekünk az elme elhárító mechanizmusait, amelyeknek az a fő feladatuk, hogy az ént megvédjék az ösztön-énből eredő követelésekkel szemben. Működésük nagyon is fontos és szükséges, megkülönböztetünk azonban primitív elhárításokat, magasabb szintű neurotikusokat és érett elhárításokat is. A primitív elhárítások közé tartozik az acting out is (kijátszás, lejátszás), ami egy tudattalan fantázia lejátszását, cselekvésbe fordítását jelenti, hogy a fájdalom, vagy fantázia elkerülhetővé váljon. Ez után a blokk után következő szünetben, miközben békésen ücsörögtünk az osztályban, átjött a szomszéd helységből egy tanár, aki kissé indulatosan azt mondta, hogy csukjuk be az ablakokat, mert óriási huzat van és ez a “rohadt fal” mindjárt rádől a diákjaira. Miután kiment a helységből, valaki a hátsó padból megszólalt: “Acting out.”…

A pszichoanalízis egy mai napig használt gyakorlati módszer, amelynek célja, hogy a terapeutával végzett közös munka során feltáruljanak az emberi magatartás tudattalan motiváló tényezői. Ha képesek vagyunk feltárni őket, akkor meg is tudjuk őket érteni és ezen keresztül megváltoztatni. A standard pszichoanalízis heti körülbelül 4 alkalommal zajlik 3-5 éven keresztül. Ezen kívül léteznek rövidebb terápiák, amelyek 20- 25 ülésből állnak vagy szupportív terápiák, amik nem feltétlenül a mélyben rejlő dolgok megdolgozására irányulnak, inkább a pozitív dolgok megerősítésére. A pszichoanalízis továbbá alkalmazható az élet más területeire is, amelyekben az emberi psziché részt vesz, például különböző művek értelmezésére, társadalmi folyamatok értelmezésekor vagy akár vallási jelenségek magyarázatára.

Ezekkel a pszichológiai ismeretekre irányult előadásokkal kezdenek lassan beszivárogni az életembe a pszichológiai viccek is, ugyanis sokszor felmerül az a kérdés, hogy igazából hol helyezkedik el a “normális” zóna, hol kezdődik a neurotikus viselkedés és állapot, ki az egészséges és ki nem? Ágoston erre azt mondta, hogy: “Hát, azt szokták mondani, hogy egészséges az, akit még nem vizsgáltunk meg.”

Jung és a kémia könyv

Vasárnap Jung került terítékre, akinek a világába Narancsik Gabriella, jungiánus pszichoterapeuta vezetett be minket. Jung Freud tanítványa volt, és annyira egymásra találtak, hogy az első beszélgetésük 13 órán keresztül tartott. Jung és Freud útjai azonban néhány év múlva elváltak, ugyanis Freud annyira ragaszkodott a saját elveihez, hogy nem tűrte, ha a tanítványai egy jottányit is eltértek tőlük. Így Jung később egy saját irány, az analitikus pszichológia megalkotója lett. Az egyik nagy eltérés kettőjük között az volt, hogy Freud minden pszichés rendellenességet az ösztönök elfojtása számlájára írt, konkrétan a szexualitás számlájára és ezen elmélete mellett kitartott élete végéig. Egy bizonyos értelemben érthető volt az elképzelése, ugyanis Freud Bécsben munkálkodott és az 1900 években a szexualitás egy nagyon tabusított téma volt. Nem lehetett róla nyíltan beszélni, sem megjeleníteni, így tényleg elképzelhető, hogy sok patologikus pszichés megbetegedést okozott az ilyen légkör. Viszont Jungnak nem volt ilyen gondja. Ahogy ő mondta “Én falusi gyerek vagyok…”. Ő falun látta az állatokat, tudta mi, hogyan történik, neki ez nem volt tabutéma, így Freud merev elképzelése hamar szűk lett neki.

Jung számára Freud elméletei amolyan ugródeszkák voltak, amiktől elrugaszkodott és tovább gondolta őket. Például előhozakodott azzal a feltevéssel, hogy a tudattalanunk két részből áll. Egy részét képezi a személyes tudattalan (amiről Freud is beszélt) a másik része viszont kollektív, közös a többi emberrel. Olyan, mintha minden ember egy nagyon mély kút lenne, és ha elég mélyre leássunk, akkor megtaláljuk a talajvizet, amiből az összes kút táplálkozik.

A jungi analízis abból indul ki, hogy a kiváltó ok mindig a JELEN-ben van. Ott mutatkozik meg, és innen tudunk elindulni. Viszont a válasz a “miért”-re az egyén múltjában található meg, ami “érzékenyíti” az adott személyt valamire. A terápia visszaadja az egyén szabadságát, megadja a választás lehetőségét egy probléma kapcsán, mert ha valamitől szenvedek, az azt jelenti, hogy csak egy síkban látom. Leszűkült a látóköröm, csak egyféleképpen tudok gondolkodni róla és így csapdába esek. Ha elkezdek dolgozni egy bizonyos üggyel, akkor egy homályos érzetet érzelemmé tudok változtatni, az érzelmet már meg tudom jeleníteni képben, a képet megfoghatóvá tudom tenni – lerajzolom, eltáncolom, lefestem, megformálom agyagból, kifaragom fából. Igazából bármilyen módon megjeleníthető, attól függően, hogy kinek mi áll közelebb a belső világához. És ha már megtörtént ez a megjelenítés, akkor megváltozik a hozzáállásom a problémához, ugyanis egy tünet mindig attitűd problémát jelent. Nem maga a tünet okozza a bajt (pl. hogy szorongok egy vizsga előtt), hanem az én hozzáállásom a saját szorongásomhoz, amit első lépésben meg kell “szelídítenem” és utána tudok csak rálátni arra, hogy miért is szorongok. De ahhoz először magát a szorongást kell közelebb engednem magamhoz, megbarátkozni vele, tudatosítani és abbahagyni a menekülést előle. Úgy is van, felesleges fejvesztve rohanni előle, csak sajnos ezt könnyebb mondani, mint megcsinálni. Ekkor segíthet egy terapeuta, mert a terapeuta és kliens kapcsolata rendkívül teherbíró és pont ez a vonása a gyógyító. Egy jó terapeuta mellett megélhetem, hogy bármi, ami bennem és kettőnk között felmerült az elbírható, megoldható, elviselhető. Ez egy nagyon fontos megtapasztalás, ami az alapkövet képezi ahhoz, hogy tovább tudjak dolgozni az adott problémán.

Jung sokkalta szabadabban kezelte a dolgokat, mint Freud. Nem próbált egy fajta magyarázatot találni bizonyos lelki problémára, mert érezte, hogy nincs egy univerzális igazság. Az van, amit a páciens hordoz magában. Teljesen mindegy, hogy tudjuk-e a válaszokat a nagy kérdésekre, például arra, hogy van Isten vagy nincs Isten. Lényegtelen! Csak az a lényeges, hogy neki – a páciensnek, mi az igaz.

A nap végére azt éreztem, hogy teljesen beleszerettem Jungba és a gondolataiba. Nagyon jó arcnak éreztem őt és közelinek a lelkét. Gabriella beszélt nekünk Jung vörös könyvéről is, ami úgy néz ki, mint egy ősrégi kódex. A könyv az ő belső önterápiája, amit saját maga illusztrált. Gyönyörű… És miután Gabriella mesélt nekünk Jung felmenőiről, még szimpatikusabbá vált az egész famíliája. Volt miből merítenie a gazdag lelkivilágának. A felmenői között volt szabadkőműves (az apai nagyapja), az anyai nagyapja rendszeresen diskurált az elhalt feleségével és a lányának (Jung anyjának) kellett mögötte állnia, mikor írta a beszédeit, hogy távol tartsa a szellemeket, amik zavarták őt. Az apja lelkész volt, de Jungot soha nem érdekelte a dogmatikus vallásosság. Inkább az alkímia érdekelte, a meditatív állapotok és a személyes alapokon nyugvó spiritualitás. Gyerekkorában Jung nagyon rossz tanuló volt, nem szeretett tanulni, aminek eredménye az lett, hogy egy tünetet gyártott magának. Minden egyes alkalommal, amikor kinyitotta valamelyik tankönyvét, elájult. Végül ő saját maga gyógyította ki magát a tünetéből, miután kihallgatott egy beszélgetést apja és egy barátja között. Apja aggódva mondta barátjának, hogy nem tudja mi lesz a kis Junggal, ha ők a feleségével véletlenül eltávoznak ebből a világból, mert hát a gyerek semmit sem tud és még csak tanulni sem tanulhat a betegsége végett. Ezután az történt, hogy Jung feliszkolt a szobájába, kinyitotta a kémia könyvét és …. elájult. Újból kinyitotta, megint elájult. Ezt egész addig csinálta, amíg egyszer csak nem ájult el. Ahogy ő maga mondta, ekkor vált belőle felelősségteljes felnőtt és kezébe vette az életét.

Amiket leírtam, csak nagyon pici és kiragadott része volt ennek a két férfinek a munkásságából. Hihetetlenül érdekesek voltak számomra a hallott információk és Gabriellát még 5 napon keresztül elbírtam volna hallgatni, annyira tetszett, amiket mondott, és ahogy mondta. Csak vasárnap este tudatosítottam, hogy a két előadó teljes mértékben leképezte a különbséget a két pszichológiai irányzat között. Ágoston előadása strukturált volt, pontokba szedett, szigorú rend uralkodott benne, nem hagyott ki semmit sem. Ágoston előadásából technikai rajzot készítenék. Gabriella inkább egy élmény volt. Az ő előadásáról inkább egy képet festenék. Szerintem abszolút mértékben átadta Jung gondolkodás módját és lelkiségét. Nekem a játékra hasonlított az egész nap, amit Jung is nagyon szeretett. Ettől függetlenül elmondott mindent, megtartotta a kereteket, átadta a tudást, csak másként, mint előző nap Ágoston. Ahogy mondani szokták “Kinek a pap, kinek a papné.” Hát így van ez a pszichoanalízis és az analitikus pszichológiával is.