A gyász folyamatát úgy határozhatjuk meg, mint az elvesztett személy hiányából eredő pszichológiai és érzelmi reakciót. A gyászmunka azonnal elindul a halálhír tudatosulásával, mely lassú megszabadulás a veszteség okozta bánattól, gyásztól olyan módon és eredménnyel, hogy az elvesztett személy nélkül tudjunk új kapcsolatok és lehetőségek felé fordulva teljes, nyitott életet élni.

A gyász irodalmában nagy hagyománya van a gyász szakaszokra bontásának. Annyiban megegyeznek a modellek, hogy a gyász kezdeti szakaszának a sokkot, dermedtséget tartják, kivéve azt az estet, amikor az anticipált gyász lehetséges. Az anticipált gyász esetén a hozzátartozók tudnak a személy terminális (véges, végleges) állapotáról vagy életveszélyes helyzetéről, és lehetőségük van felkészülni az elvesztésére. A halál után általában a viselkedésben, érzelmekben és gondolatokban megjelenő sokk, tagadás kerül előtérbe, intenzív vegetatív tünetekkel, a veszteség tudomásulvételének képtelenségével. Ezután következnek a köztes fázisok, melyeket a halálhír tudomásulvételével és az érzelmi reakciók változatosságával lehet jellemezni, majd a gyászmunka lezárása, ami megköveteli a gyászolótól az életének, identitásának, világképének újraszervezését, az alkalmazkodást a megváltozott helyzethez, és az élet új lehetőségeinek felismerését.

A legtöbb szerző hangsúlyozza, hogy a gyász szakaszai nem feltétlenül ebben a sorrendben követik egymást. A gyásznak, mint minden természetes folyamatnak, sajátos ritmusa van, amit nem lehet siettetni és nem lehet késleltetni sem. A gyászmunkát meg kell élni, az összes szenvedésével és szomorúságával együtt. Megfigyelhető egy sajátos spirális mozgás a szakaszok között, ami sokszor rémülettel tölti el a gyászolót, hiszen úgy tűnik, mintha egy túlhaladott szakasz térne vissza, azt az érzést keltve, hogy soha nem ér véget a folyamat.

Nehézségek a gyászmunka során

Ellentmondásos érzelmek megjelenése: a tudatosulás szakaszában jellemző lehet az egymásnak ellentmondó érzések egyszerre, egy időben vagy nagyon csekély időkülönbséggel történő megjelenése. Megjelenhet öröm, bánat, düh és megkönnyebbülés, olyan reakciókkal, amik nem csak a gyászoló környezetét, de magát a gyászolót is összezavarják és megrémíthetik.

Bűntudat: nagyon gyakori jelenség a friss gyász időszakában a gyászolók által érzett vélt vagy valós bűntudat, az elkövetett és a meg nem tett dolgokkal kapcsolatban egyaránt. Sok minden miatt érezhet bűntudatot a gyászoló: hibákért, amiket elkövetett, saját haragjáért, amit az elhunyt irányában érez, és bűntudatot kelthet benne, ha az általa megfelelőnek tartott gyász nem egyezik a környezet elvárásaival, esetleg nem azt érzi, éli át, amit a környezet szerint „kellene”.

Idealizáció, kristalizáció: egyrészt a bűntudatból következik, hogy enyhítéséhez arra van szükség, hogy mindenki, még magunk előtt is megvédjük elhunyt szerettünket. A Polcz Alaine által kristalizációnak nevezett jelenség esetén az ellentmondásos érzelmeink “egyensúlyát” úgy próbáljuk megőrizni, hogy érzelmeink pozitív elemeit az elvesztett személy köré, negatív érzéseinket pedig az élők köré összpontosítjuk. Segíti ezt a “halottról vagy jót, vagy semmit” erkölcsi parancsa, amely azonban a kezdeti megnyugvás után a gyász átélésének gátjává válhat.

Bűnbakkeresés: a gyász nagyon gyakran jelentős mértékű agresszióval jár együtt, amely befelé irányulva a bűntudatot erősíti, kifelé irányítva azonban bűnbakkeresésben nyilvánulhat meg.

Saját halállal kapcsolatok gondolatok, a halálfélelem megjelenése: egy szeretett személy elvesztése szinte automatikusan magával hozza a saját halálunk feletti tűnődést, mivel emlékeztet életünk végességére. A hétköznapjaink során nem gondolkodunk a halálon, hogy megóvjuk magunkat a halálfélelemtől, de egy másik, számunkra szeretett emberi lény halálának ténye kikerülhetetlenné teszi a rágondolást.

Változások a gondolkodásban: gyakoriak az emlékbetörések, amelyeket a gyászoló kontrollvesztésként él meg. Jellemző a regresszív gondolkodás, mely lehet mágikus gondolkodást tükröző, az omnipotencia jelenségét közvetítő, és jellemző lehet a túlzott egyszerűsítés is. Előfordulhatnak rövid vizuális és auditoros (hallásos) hallucinációk, amelyek a testi tünetekkel együtt gyakran a megőrüléstől való megalapozatlan félelemmel terhelik meg a gyászolót. Gondolkodási problémaként jelenik meg a lecsökkent figyelmi képesség, a személy nem képes követni a beszélgetést, feledékeny lesz, sokszor ez a munkahelyi teljesítmény rovására is megy. A gyász későbbi szakaszában felmerülhet az igény a világról kialakult belső kép újragondolására, és szükség esetén annak átalakítására.

Változások a magatartásban: elsősorban a gyász kezdeti időszakában gyakori a szórakozottság, döntésképtelenség, vagy éppen a túl gyors döntések. Jellemző az ambivalencia, a halottal való együttlét iránti vágy indukálta hangos beszéd. Ebben az időszakban előfordulhat, hogy a gyászoló átveszi a halott egyes szokásait, tulajdonságait, magatartásformáit, néha egész életmódját, szélsőséges esetben pedig a halott betegségét. Előfordulhat önkárosító magatartás, az alkohol és drogfogyasztás gyakorisága megnőhet, esetleg szexuális magatartásbeli változások és túlzott vakmerőség is megjelenhetnek. Az intenzív ingerek keresése válaszként jelenhet meg a gyász miatti belső üresség és dermedtség érzésére. Jellemző lehet még a túlzásba vitt vásárlás, munka, házimunka, beszéd, mellyel a gyászoló a benne keletkező feszültséget igyekszik kezelni.

Mikor van vége a gyászmunkának?

A gyásznak ugyan nincs egy egyértelmű végpontja, de vannak olyan jelzések, amelyekből következtetni lehet a gyászmunka befejeződésére. A már említett alkalmazkodáson és az élet új lehetőségei felé való orientálódáson kívül a gyászmunka célja még a veszteség valóságának elfogadása és a gyász fájdalmának átélése. A gyászmunka végét jelzi a megbocsátás és a hála megjelenése. Bármilyen paradoxnak is tűnhet ez, a léleknek szüksége van arra, hogy megbocsásson az elhunytnak a halála miatt, ahhoz, hogy energiáit fel tudja szabadítani, és az elhunytat útjára tudja engedni. A hála pedig abból az érzésből fakad, hogy az elhunythoz újra, most már egészen más módon kapcsolódni tudunk.

A gyászmunka általában 1 évig tart, de ez jóval rövidebb és hosszabb is lehet a gyász körülményeinek függvényében. A gyászoló ez alatt megélheti a gyász összes lesújtó és felemelő pillanatát, és azokat az évfordulókat és jeles napokat, amelyek az elhunythoz kapcsolódnak. Gyakorlati szempontból fontos lehet, hogy a gyászoló ismerje a lehetséges szakaszokat és jelenségeket, egyrészt, mert sok kétséget eloszlathat a megőrüléssel kapcsolatban, másrészt, mert reményt ad a jövőre nézve, hogy az a mélységes bánat és kétségbeesés, amit a gyász kezdetén érez, nem egy állandó állapot, hanem egy folyamat egyik állomása.

Forrás: Vizinger Erzsébet, Pszichopatológia integrál tanácsadóknak – Integrál Akadémia jegyzet, 2016.