A vallás Freud nézetében egy illúzió, amit a tudomány leleplez. Az “Isten-kép” szerinte nem más, mint az ősi “apa-kép” megdicsőült formája. A vallásos hitet neurotikus tünetnek tekinti, mely beteg, infantilis pszichológiai állapotra utal.

Vallás: tünet vagy valóság?

Freud idejében a spiritualitás pszichoanalitikus szempontból teljes elutasításba ütközött. Ő maga úgy vélte, a vallás nem más, mint a természet veszedelmes erőivel szembeni védekezés sajátos formája. A természeti erők titokzatos személyes erőkként tudatosulnak bennünk, majd ebből alakulnak ki vallási képzeteink.

Freud egyik tanítványa, Carl Gustav Jung, egészen másként gondolkodott a vallás szerepéről. Azt feltételezte, hogy a tudattalanunk két nagy részre oszlik. Az egyik része a Freud által ismertetett személyes tudattalan, de ezen kívül létezik még egy kollektív tudattalan is. Utóbbi tartalmai örökletesek, tehát nem az egyéni élet eseményei töltik fel, hanem archetípusok, ősképek, melyekben rögzülnek az emberiség kollektív tapasztalatai. Ilyen közös emberi tapasztalatunk van az életről, halálról, istenről, anyáról, apáról, születésről, jóról, gonoszról, stb.

Ezeknek az ősképeknek a használatával tudunk túlélni lelki értelemben, ugyanis bizonyos élethelyzetekben adott megoldási formába rendezik a dolgokat. Az archetípusok aktiválódásakor az ember érzelmileg megrendül, mert felkavaró erejű érzések töltik el. Ez a teremtménység érzése, amikor az egyén rájön, hogy milyen kis része ő a világnak és ez által mennyire kiszolgáltatott. A vallásos megtérések hátterében gyakran ennek a teremtménység érzésnek zsigeri megtapasztalása áll.

Isten létére nem adhatunk választ

Jung a spiritualitás számos vonatkozásával foglalkozott, igaz nem szigorúan vett pszichoanalitikusként, hiszen saját irányzatot alakított analitikus pszichológia néven. A vallás keletkezéséről nem alkot új elméletet, nyitva hagyja a kérdést, de pozitív jelentőséget tulajdonít neki. Az élet feladata szerinte az individualizáció, melynek során az a cél, hogy az ember mind jobban megvalósítsa önmagát és engedje érvényesülni életében a kollektív tudatalattit.

A vallási szimbólumok a lélek “értelem előtti” szféráját szólaltatják meg, de ezek történelmi összefüggéseinek nem tulajdonít jelentőséget. Szerinte az archetípusok egyike Isten. Létére nem adhatunk választ, mivel “tapasztalat-feletti” valóság, így nem lehet tudományos vizsgálódás tárgya. Isten, mint lelki vallási jelenség lehet a pszichológiai megismerés tárgya, de hogy ténylegesen létezik-e, arra a tudomány eszközeivel nem tudunk válaszolni.

Tekintélyelvű és humanisztikus vallások

Erich Fromm volt az, aki Pszichoanalízis és vallásosság című könyvében részletesen elemzi Freud és Jung vallásról való gondolkodásának különbségeit. Nézetei kettejük szélsőségei között helyezkednek el. Kétféle vallást különböztet meg: tekintélyelvűt és humanisztikust.

A tekintélyelvűhöz az ószövetségi zsidó vallás valamint a kereszténység nem misztikus ága tartozik. Jellemzője az emberfeletti hatalom előtti meghajlás, annak tisztelete és a neki való engedelmesség. Az isten, mint mindenható és mindentudó, az ember, mint jelentéktelen lény jelenik meg benne. Fromm szerint ezek a vallások károsak az emberi lélekre, mivel az ember mindent istenre vetít ki a lelkéből, így végső soron eltávolodik és elidegenedik önmagától.

Fromm a humanisztikus vallások közé a keleti vallásokat sorolja: a korai buddhizmust, a taoizmust, Jézus, Szókratész és Spinoza tanait, valamint a miszticizmust. Ezek a vallások az ember köré szerveződnek, akinek fejlesztenie kell képességeit, hogy megvalósíthassa önmagát.

A humanisztikus vallástípus gyakran istenség nélküli, és a bűntudattal szemben itt a pozitív érzelmek, elsősorban a szeretet dominál. A humanisztikus vallások technikái a befelé fordulásra építenek, és úgy tekintenek a tudattalanra, mint lehetőségek tárházára, amiből táplálkozva gazdag, kreatív életet élhetünk. Ez közelebb visz az élet egészének, abban pedig az ember helyének megértéséhez.

A pszichoanalízis egy spirituális út?

A pszichoanalitikusok többsége nem távolodott el messzire Freud nézeteitől a vallásossággal kapcsolatban egészen az elmúlt pár évtizedig. A változás oka az volt, hogy több esetben kiderült, a vallás lehet adaptív is, bizonyos esetekben éppen az alkalmazkodást segíti elő. Felmerült továbbá az istenképzet, mint objektív létező feltételezése is (az tehát, hogy Isten valóban van, nem csak egy kép a lelkünkben).

Michael Washburn egészen egyedi módon közelítette meg az énfejlődést. A transzperszonális pszichológia szemszögéből integrálta a vallást és a pszichoanalízist. Elméletének gyökere az ego és a „létezés dinamikus alapja”.

Az ego Washburn elméletében nem egyezik meg a pszichoanalízis ego fogalmával, ő szélesebb értelemben használja, mint önmagunk megtapasztalásának módját. A „létezés dinamikus alapja” pedig egyfajta ősegység, amit nevezhetünk Istennek, vagy tudattalannak. A lényeg, hogy születésünk után elszakadtunk tőle, és életünk feladata a visszatalálás az elveszett egységbe.

Washburn szerinte a szexuális élmények és a meditatív, különösen a „nem cselekvés”-t hangsúlyozó gyakorlatok segítenek abban, hogy életünk során (főleg a serdülőkortól) az ego és a létezés alapja kapcsolatba kerüljenek egymással. Washburn ezeket, Freud után szabadon, a „tudattalanhoz vezető királyi útnak” tartja. Ebben az értelemben tehát a pszichoanalízis folyamata egyben spirituális út is.

Visszatalálni az elvesztett egységbe

Mikor az ego tökéletesen kifejlődött, elérte céljait, bekövetkezik az életközépi válság. Ekkor elgondolkodunk, hogy mire is volt jó eddigi életünk és miért is vagyunk itt. Az életből való kiábrándultság, a célok elérése utáni üresség és csalódottság vezet vissza az értelemkereséshez, az alap megtalálásának vágyához. Aki eddig nem tette, most keresni kezdheti az utat önmagához.

A lélek sötét éjszakája ez az időszak, ahogy Keresztes Szent János nevezte azt az állapotot, melyben az Istennel való misztikus egység megélése után hirtelen Isten jelenlétének teljes hiányát tapasztaljuk meg. Isten és a lélek egyesülésének folyamatát Szent János a fényes nappalok, és sötét éjszakák váltakozásának képével írja le: Isten jelenlétének megtapasztalása napfény, ennek hiánya teljes sötétség a lélek számára. Isten nem a kegyelmet vonja meg ilyenkor, hanem a kegyelem (Isten jelenléte) tapasztalásának élményét. Ahogy azonban Szent János, és azóta sok más misztikus is beszámolt róla, ez az időszak a spirituális út egyik állomása, melyet az egyesülés rendkívüli kegyelmének megtapasztalása követ.

Washburn elméletében is így történik ez a dinamikus alappal való egyre gyakoribb kapcsolatfelvétel és az ego határainak feloldása által. Az analitikus terápia során az ellenállások feldolgozásával felszínre kerülnek az elfojtott tartalmak felszínre. Az ego merev falainak lebontásával a létezés alapjával való kapcsolat is helyreáll és megélhetjük a mindenséggel való egységet.

Forrás: Vizinger Erzsébet, Pszichoanalízis jegyzet – Integrál Akadémia jegyzet