Az integrál szemlélet holisztikus, teljesség központú világértelmezésében az ember és a természet, a vallás és a tudomány, a pszichológia és a spiritualitás többé nem különül el egymástól, hanem egységes rendszerben foglalja el helyét a Kozmosz működésében.
Az integrál világkép
Az integrál pszichológia világképe szerint az ember integrált része a Kozmosznak testileg, lelkileg és szellemileg is. Ahhoz, hogy megértsük az ember lelki működését és pszichológiáját, ismernünk kell a Kozmoszt, valamint annak alapelveit. Ez az értelmezési keret ad ugyanis magyarázatot az emberi elme létezésére és működésére.
Az integrált szemléletben mögé nézünk a rész-aspektusoknak és a közös lényeget látva teljes egészében szemléljük a valóságot. Itt az ellentmondások sokszínűséggé válnak, egyenlő relevanciával, így a megosztottság végtelen, kreatív kibontakozásként ismerhető meg. A dolgokról való „vagy-vagy” gondolkodásunk itt „és-és”/”is-is” gondolkodásba fordul át.
A Kozmosz 4 arca
A Szellem egy olyan közös alap, amelyben egyéni Lélekként mind egyediek vagyunk. A körülöttünk levő egységes világ négy komponensre osztható:
- fizioszféra/kozmosz (a Kozmosz anyagi vonatkozása) – anyagi világ
- bioszféra – az élő világ (élő testek)
- núszféra – az elme/psziché világa (a görög ’nú’ szó elmét, értelmet jelent)
- teoszféra – a spirituális, isteni területek világa (a görög ’theosz’ szó Istent jelent).
A Kozmosznak értelemmel teli, célirányos evolúciója van, mely integrál szemszögből a Szellem evolúciója. A mögöttes valóság, a nem manifesztált, mindenben mindig jelenlévő entitás maga a Szellem, amelynek a Kozmoszban való megnyilvánulása, manifesztációja maga az evolúció.
A Szellem útja
A Szellem először a semmiből, az Ürességből anyagi formában manifesztálódott (fizioszféra), majd élő formában (bioszféra). Ez után megjelent a tudat, amely aztán ön-reflektáló tudattá alakult (núszféra).
Innentől kezdve az evolúció már az emberi tudatban zajlik tovább, és nem a biológiai világban. A Szellem további, még finomabb manifesztációja az ember tudati fejlődése (teoszféra), amelynek alsóbb szintjeivel a pszichológia foglalkozik, az ezután következő spirituális szintekkel pedig a spirituális tradíciók és azok gyakorlói.
Az evolúció végül a végső Egységbe torkollik, amelyet a megnyilvánult világban, mint megvilágosodás (egyéni, később pedig majd kollektív) élünk meg. Ez egyben a visszatérés ugyanoda, ahonnan az egész folyamat elindult, és amely mindig is a közös ős-alapját, hátterét képezi a megnyilvánult világnak. Ez az Üresség vagy a Tudat Tiszta Tere.
Honnan jövünk?
A felvilágosodással beköszöntött a racionalitás kora, amikor is elkülönült, differenciálódott egymástól a „Nagy Hármasság”: a művészet, a morál és a tudomány, vagyis a szelf (én), a kultúra és a természet. Egészen eddig a pontig ez a három összemosódva létezett, nem váltak el élesen egymástól.
A felvilágosodás előtti mitologikus gondolkodás idején a művészet, a tudomány és a vallás/morál átfedésben voltak a közgondolkodásban, pl. ha valaki nem értett egyet az egyház által diktált vallással, akkor nem csak eretneknek nyilvánították, hanem politikai bűnösnek is, az állam szemében hazaárulónak számított.
A felvilágosodás eszméje minden „én”-t és „mi”-t puszta „az”-okká redukált, és a materialista, anyagi megközelítést tekintette egyedüli valóságnak. Teret nyertek az empirikus tudományok, a Nagy Hármas egyes részei pedig a materialista paradigma béklyójába süllyedtek.
Merre tartunk?
Az összemosódottság után hirtelen a másik végletnél találtuk magunkat: a probléma innentől a Nagy Hármasság teljes szétválásában, disszociációjában, egymásról való lehasadásában és egymás ellen fordulásában mutatkozott meg.
A tudomány elkezdte kisöpörni a világunkból a lelket, a belsőt, a tudatot, az erkölcsöt, a spiritualitást. A Nagy Három leredukálódott a Nagy Egyre, így jött létre a lapos világ vagy síkvilág.
Ebben a világszemléletben értelmezésre nincs szükség, a világ eleve adott, a dolgunk csak annyi, hogy feltérképezzük. Így viszont pont a térképkészítő, a self, az én, az egyéni lélek belső világa marad ki a valóság vizsgálatából. Az „az” nyelv csupán mennyiségekről beszél, minőségekről nem, így maradt a minőségektől mentes világmindenség.
A modernitás pozitív oldala tehát az volt, hogy megtanulta szétválasztani a Nagy Hármasság tagjait, az árnyoldala pedig az, hogy nem tudta integrálni azokat. A posztmodernitás feladata ennek a szétvált Hármasságnak az összekapcsolása, ezzel pedig az emberi tudatban jelenleg is zajló evolúció következő szintre segítése.
Téged is érdekel az integrál pszichológia? Kattints a képre további részletekért!
Hozzászólások