A nevem Laci és a második évfolyam iskolai életének eseményeiből fogok számotokra időnként részleteket megosztani. A szellemileg kimerítő, de igen tartalmas és izgalmas tanítási napok után leültem este dolgozni. Nemrég eszembe jutott, hogy érdemes lenne a hétvége élményeit még frissen szavakba foglalni. Zene nélkül pedig se munka, se inspiráció, se blog, szóval a háttérben halkan Bachan Kaur lágy hangjával és egy levendulás füstölővel az elmúlt két napról fogok most mesélni nektek.
Örömteli számomra az idei tanévben, hogy sorozatban már a harmadik alkalommal volt lehetőségünk Vizinger Böbe tanítását hallgatni. Kifejezetten kedvelem őt, mert színes előadásokat tart, ahol a figyelmünk még az ebéd utáni “kaja-kóma” ellenére is kellően fókuszált tud maradni. Így hát szombaton a “Szelf-fejlődés preperszonális, perszonális és transzperszonális modelljei, és integrálásuk” témakörét ismerhettük meg részletesebben. Három dolgot emelnék ki ebben a témában amik jobban megragadták figyelmemet: Freud pszichoszexuális fejlődéselméletének kapcsán sokunkban indult el az önanalízis, hogy az orális-, anális-, fallikus-, látencia- és genitális szakaszok melyikéhez köthetőek saját megakadásaink, ez sok helyen a humorba hajló beszélgetést és megosztást indított el bennünk a szünet alatt egy jó kávé mellett.
Saját értékrendemhez közelinek éreztem Heinz Kohut, a szelfpszichológia megteremtőjének alapvetését, hogy “a patológia nem a veleszületett ösztön, hanem az anyai empátia elégtelensége miatt alakul ki. Az elsődleges igénye a csecsemőnek nem az ösztön kielégülés, hanem a kötődés. Az ember alapmotivációja a teljességre, az egységre, a vitalitásra, a harmóniára való törekvés. A Szelffejlődés egyetlen feltétele, az empátiás anyai környezet jelenléte”. Két gyermek édesapja vagyok, hiszek a kötődő nevelésben, miszerint a testkontaktusra, hordozásra, szeretgetésre irányuló igényt éppolyan fontos kielégíteni, mint megetetni a babát, ha éhes, vagy fölöltöztetni, ha fázik. Mivel elsődleges szeretetnyelvem az érintés és a minőségi együtt töltött idő, remélem, hogy tökéletlenségem ellenére ezen a területen apaként képes vagyok “elég jó szülő” lenni ahhoz, hogy a gyerekek a lehető legkisebb “lelki batyuval” érkezzenek majd a felnőttkorba. Tudom Kohut “anyai empátiáról” ír, de hiszem, hogy az apa is nagyon meghatározó tud lenni a gyerekek életében ezen a téren is.
Érdekes volt Daniel Stern csecsemőkutató és pszichoanalitikus elméletét megismerni, aki az addig tanultakkal szemben azt állítja, hogy “nincs autisztikus periódus, nincs primer narcizmus, nincs szimbiotikus szakasz. A csecsemő nem képes a realitást elhárító mechanizmusokkal torzítani, nincsenek tudattalan fantáziái, sem hasítás, sem paranoid szorongás. A pszichiátriai betegségek nem a korai szakaszokba való regresszió, mert a korai élményeket a későbbiek képesek felülírni, megváltoztatni”. Tetszik nagyon az integrál szemléletben, hogy egymásnak gyakran ennyire ellentmondó elméletek mennyire békésen megférnek egymás mellett és lehet őket egységes rendszerbe foglalni.
Nap végére azért kellően elfáradtunk. Az iskola előtt záró gondolatként kollaboráció keretében ezt sikerült megalkotnunk: “szisztematikusan szelfszéteséses szájsebész asszisztens oldspice testspray esszenciájának szerelmére sincs szükségem”. Próbáld meg gyorsan, hangosan kimondani!
Vasárnap Kovács Rózsával volt terápiás kommunikációnk második alkalommal, amit csoportunk egységesen már elsőre nagyon megszeretett. Voltak a fejemben a terápiával kapcsolatban olyan hiedelmek, téves elképzelések amit ez a tantárgy szépen helyére tesz. Olyan ismeretekre gondolok itt, hogy “Csak annak segíts aki kéri! Aki nem kéri és te látod az elakadását, játszmáit, netán része vagy, annak nem tudsz segíteni”. Vagy, hogy a terápiában a segítő személye, a folyamatismeret és a techika milyen arányban játszanak szerepet. Egyáltlán mi az a terápia. Mindenki azt mondaná a szó hallatán, hogy “ááá, én tudom”. Én is így gondoltam, legalábbis volt bennem valamilyen kép róla, de sok helyen pontosítást és módosítást igényelt bennem amit én a terápiáról feltételeztem azzal szemben, hogy mi a terápia valójában.
Izgalmas volt megfigyelni gyakorlás közben, hogy a “hümmögés”, “aházás”, a csend tartása, a kliens tükrözése, ezek kifinomult és arányos kombinációja miként hozzák létre a terápiás teret. Jól esett, hogy a végén Rózsa egységesen megdícsért minket, látva a fókuszáltságunkat, a szándékot és a kellő erőfeszítést a munkára. Annak ellenére, hogy milyen egyszerűnek tűnik a terápiás kommunikáció elméleti alapokon, a gyakorlat megmutatta, hogy milyen sokrétű figyelmet és sok munkát, gyakorlást igényel az, hogy egyszer terapeutákká váljunk.
Többször jelent meg a térben a wilberi létra hetes szintjéhez köthető telepátia és szinkronicitás jelensége és élménye. Megfogalmaztam egy kérdést magamban és pár másodpercre rá, szó szerint ugyanazt feltette valaki helyettem. A harmadik negyedik hasonló esetnél, mikor egyszerre szeretett volna valaki szólni már csak egy mosollyal megállítottuk egymást, hogy “fogadjunk tudom, hogy mire gondolsz”. És igen…
Nekem nagyon sokat segít a TK abban is, hogy erősítsem magamban a kerettartást. A wilberi négyes szinten érzek magamban fejlődni valót, leginkább az idő kezelésének rugalmasságára gondolok. OK, nem cizellálom, kimondom: előfordul az életem több területén, hogy szoktam késni. Nem sokat, csak éppenhogy, na de akkor is… Rózsa – amúgy nem szigorú – komolysága és határozottsága ösztönzően hat rám, hogy ezt sokkal komolyabban vegyem és változtassak rajta.
