Nagy kihívás volt számomra beszámolni arról, hogy mi is történt az Integrál Akadémia második hétvégéjén. Annyi mindent adott az életemnek, az aktuális lelkiállapotomnak ez a két nap, hogy semmi sem volt elég jó ennek kifejezésére. Talán azzal tudnám a legjobban szemléltetni, hogy miután hazaértem a buddhista előadásról, leültettem a páromat és közöltem vele, hogy ha törik, ha szakad, én kolostorba vonulok Keletre legalább egy hónapra, és ha kell, a hajamat is leborotválom hozzá. Dilettánsként hangzik, ugye? Pedig még mindig így gondolom.

A második Integrál hétvége Gánti Bence, A buddhizmus lélektana és spiritualitása című előadásával kezdődött. Erre a napra nem volt szabad hely a Közszolgálati Egyetemen, ezért az Anahita Jóga és Szellemi Központ egyik hangulatos jóga termében gyűltünk össze. Azt hiszem, külön szerencse, hogy ezt a napot ebben a különleges szellemi központban tölthettük. A mindenre nyitott belső várakozások összetalálkozása a jógikus és buddhikus szimbólumokkal egy különleges aurával töltötték meg a teret. Igazán jó volt csak ülni és várni, miközben a lassan belém költöző harmónia egyre közelebb hozta a megnyugvás csendjét és tudtam, megint csak a legjobb helyen vagyok a legjobb időben.

Bence egy gyönyörű oltárt rendezett be nekünk és a buddhizmusba való bevezetésként rávilágított, hogy mi is a valódi értelme vagy inkább értéke az otthoni oltár ‘használatának’. Megtudtuk, hogy az oltár egy szimbólum, az istenibe vetett hitünk kifejezése. Azzal, hogy használjuk, hogy feldíszítjük és elcsendesedünk egy pillanatra, amikor ránézünk, nem teszünk mást, mint életben tartjuk a hitünket. Érdekes volt az a szembesülés, amire Bence hívta fel a figyelmünket: nézzétek meg, mi van egy otthon, egy nappali közepén, mert az mutatja meg, hogy miben hisznek az ott élők! Igen, erről nekem is a pszichedelikus média istenítése ugrott be rögtön…

A nap első felében megnéztük A kis Buddha című film Buddha életét bemutató részeit. Ez az a fim, amit az ember lánya, ha másért nem is, de Keanu Reeves miatt biztosan megnéz legalább háromszor. Én sem vagyok ez alól kivétel, de engem mindig érdekelt a mögöttes tanítás is, mindig erősen koncentrálva tapadtam a képernyőre, hogy most akkor jól megértsem, mit is akar a rendező mondani. És igen, a filmet nagyjából érteni lehet, de aki nem buddhista, annak nehezen esnek le a film egyes szimbolikus jelenetei. Szerencsére Bencétől minden ilyen részhez megkaptuk a magyarázatot, de ami igazán megfogott, az az a párhuzam volt, amit Bence Buddha élete és az emberek élete között húzott. Buddha apjának az volt a célja, hogy a fiából trónörökös legyen és nagy királyként uralkodjon a népén. Buddha 29 éves koráig ezt az utat követte, életkörülményeiben minden arra készítette fel őt, hogy egyszer majd király lesz.

Megértettem, hogy mi is erre készülünk gyermekkorunktól fogva. Iskolába járunk, nyelveket tanulunk, érettségizünk, diplomázunk, munkahelyre megyünk, s tesszük mindezt abban a reményben, hogy egyszer majd „királyok” leszünk és meglesz mindenünk. Ezen az úton biztos többen feltesszük a kérdést: mi az, ami igazán fontos? Mindenki megkapja rá a választ érdeme szerint és megy tovább az úton. Buddha válasza 29 éves korában a Lélek szava volt. Az vált számára fontossá, hogy kivezesse a világot a szenvedésből és saját megvilágosodása által másokat is erre az útra segítsen. Ekkor elgondolkodtam: mi kell egy olyan döntéshez ma, hogy akár egy nyugati ember lemondva a családról, a szerelemről, az anyai/apai örömökről elvonuljon és hátra levő életét a megvilágosodásnak szentelje? Rájöttem, hogy ez túl mutat azon, hogy valaki erős vagy bátor, gyenge vagy gyáva, új életet kezd vagy egyszerűen csak megfutamodik a régi elől. Erre nem vetemedik az ember csak akkor, ha belülről megszólítja az a bizonyos Hívás. Ha ez egyszer kristálytisztán tör fel az emberben, akkor nincs több kérdés, menni kell. Biztos vagyok benne, hogy az előadást hallgatók között valamennyiünkben megszólalt már ez a belső hívás, kiben lágyabban, kiben erősebben. Ennek engedve ülünk most az iskolapadban és próbáljuk felkutatni e hang forrását.

Időközben egy másfajta hívás is megszólalt bennünk, ami azt jelezte, hogy itt az idő ebédszünetre menni. Nekem gyorsan haza kellett ugranom és visszafelé vettem csak észre, hogy én leszek most az a bizonyos későn jövő. Amikor végre megérkeztem az Anahita Jógaközponthoz értetlenül nyomkodtam lefelé a kilincset, de nem akarta nyitni az ajtót. Nagy nehezen engedtem, hogy arcul csapjon a tény, miszerint ki lettem zárva. Már-már megbékéltem a tudattal, hogy ez jár a későn jövőknek, amikor észrevettem, hogy nem csak én jártam így. Valójában a csoportunk legalább egyharmada kint ragadt, mivel az időben érkezőkkel Bence fél órás meditációba kezdett. Hálleluja! Kis idő után bemehettünk melegedni a jógaközpont előterébe, ahol is a kint ragadt társaság élénk eszmecserét folytatva várta, hogy bebocsátást nyerjen. Végül is mindenki jól járt. A meditáció végeztével újra egyesülhetett az osztály és folytatódott buddhista ismereteink bővítése.

Bencétől megtudtuk, hogy hányféle ága van a buddhizmusnak és, hogy egyes országokban, mely irányzatnak hódolnak. Nagyon hasznosnak találtam, hogy végre kaptam egy átfogó képet erről a vallásról is és nem nézek bambán többé, ha egy keleti filmben különböző színű szerzetesi ruhába öltözött buddhistákat látok. Lassan összeállt bennem a kép a két útról is, amit Buddha élete reprezentál. Megértettem, hogy azért választjuk a „királyságot”, mert azt hisszük, a család, az otthon, a munkánk, a pénzünk majd megtart minket. Nem akarunk azzal szembesülni, hogy minden, saját magunkat is beleértve, mulandó. A buddhisták ezen már túl vannak, szembenéztek a világ és benne saját halandóságukkal, ezért létezésük fókuszát arra helyezik, ami ezen túl mutat, ami örökké él. Ezt ők Univerzális vagy Tiszta Tudatnak hívják és azt vallják, hogy ez minden emberben megtalálható, kitartó munkával (meditációval) pedig mindenki számára el is érhető. Ez az ő menedékük. Aki ezt, a Tiszta Tudathoz vezető utat választja, előbb-utóbb kiléphet az örök körforgásból és megszabadulhat a halandóságtól. Ehhez azonban a ragaszkodást elengedésre kell cserélni.

Azt hiszem, itt bukik meg a nyugati ember. Hiszen egész életünk a szerzésről és ragaszkodásról szól! Már óvodában azzal kezdődik a történet, hogy akkor vagy ügyes, ha piros pontot szerzel és utána ragaszkodsz ahhoz a képhez, hogy te vagy Kis Juliska/Jancsika, aki ügyes. Ezekből a szerzett képekből építettük fel magunkat és az egész életünket, most pedig kezdhetjük szépen lerombolni és darabonként elengedni őket? Valami nagyon nem stimmel ezzel a világgal, ha ilyen eszement játékot kell játszani benne! Először tanuld meg, mi nem vagy, aztán gyere rá, mi vagy! Néha az jut eszembe erről, hogy valaki odafent nagyon jól szórakozhat rajtunk… Na igen, ez volt az egómnak átengedett pár mondat helye, mert hát őt is szóhoz kell engedni néha. Egyébiránt úgy gondolom, hogy aki az Önmegismerés útjára lép, a világ batyuját veszi a vállára és ez talán a legnehezebb batyu, amit el tudunk képzelni. Nehéz? Igen. Szívet tépő? Néha igen. Megéri? Mindenképp. Rálátni a világ valóságára csak egy kicsit is közelebbről, minden batyut megér, pedig én még nagyon keveset láttam…

A buddhista nap után a csoporttársakkal azon tanakodtunk, vajon mit tud még adni ezek után a másnapi keresztény misztika? Én különösen szkeptikus voltam, mivel nyolc osztályos katolikus gimnáziumba jártam és belülről szemlélhettem a backstage folyamatait. A keresztény misztikáról a Közszolgálati Egyetemen hallgattuk meg Kis Dániel előadását. A bevezető egy-két órában elhangzott „szeressétek egymást” típusú felhívások ismét a kereszténység sokat markolok, de keveset fogok című ön- és közámítását idézték fel bennem. Aztán szépen lassan elkezdett tisztulni a kép. Az előadó minden szavát alátámasztotta az a békés és szeretetteljes aura, amely körbevette őt és, amely egyre inkább körbevett minket is. Nem hittem a fülemnek, amikor Dániel szájából olyan szavak hangzottak el, mint meditáció, tudat és végső valóság. Elmondhatatlan boldogság töltött el, amikor rájöttem, hogy a kereszténységnek is van egy olyan gyakorlata, ami az Istennel történő végső egyesülést keresi. Hogy a szavak, mint szeretet, Isten, Krisztus, Isten anyai arca, melyek valahol mélyen bennem visszhangot vernek és, melyeket elcsépelt voltuk miatt mások előtt már alig-alig merek kiejteni, ebben a közegben még mindig hordozzák igaz, tiszta tartalmukat.

Elképedve hallgattam, amikor Kis Dániel arról beszélt, hogy az Egységet kell elérni és fel kell oldani magunkban minden dualitást. Nem mondott ezzel talán senkinek sem újat, de az a kontextus, amiben elmondta, sokunknak – és sok hozzám hasonló szkeptikusnak – új megvilágításba helyezte a kereszténységet. Én azt vontam le ebből, hogy a spirituális tanok gyökerei összeérnek mindegy, hogy hol él az ember. Úgy is mondhatnám, Egy az Igazság. Mély hálával töltött el, hogy ezt a felismerést épp a kereszténység által élhettem meg. Nem az egységesség nyilvánvalóságára gondolok itt, hanem arra, hogy ez a nyilvánvalóság élő a keresztény miszticizmus felfogásában is. Arra, hogy újjáéledhet a hitem ebben az új köntösben is és mindaz, amit éveken át tanultam most még inkább egységgé forrhat össze bennem. Személyes hálával tartozom Kis Dánielnek, mert megerősített abban is, hogy a kereszténység történelmét – olvasatomban lényegét – nem a hivatalos keresztény egyház történelmében, hanem az eretnekek történelmében kell keresnünk. Más szóval, ha el akarunk érni a gyökerekig, vissza kell térni a gyökerekig!

Hogy tudott-e újat adni a keresztény misztika a buddhizmus után? Hm… Adott egy új ruhát a réginek. És adott hozzá egy kalapot is, amit a buddhizmus nap kapcsán nem kaptunk: a személyes Isten kapcsolatot. Sokat gondolkodtam a hétvége után azon, hogy vajon mitől függ az, hogy az a Végtelen Intelligencia, mely mindenhol jelenlévő, minek mutatja magát különböző kultúrkörökben? Miért van az, hogy a buddhisták Univerzális Tudatként, a keresztények pedig személyes Istenként tapasztalják meg? Vajon a tudatfejlődés Wilber-i létrájához köthető ez is? Vagy a bennünk levő hitrendszerekhez igazodik? Nem gondolom, hogy egyik fél okosabb lenne a másiknál, hiszen mindkét oldalon találkozhatunk megvilágosodott szentekkel, akiknek a tapasztalatára épül az egész spirituális hagyomány. Így van ez az Integrál Akadémián. Az egyik kérdésről fellibben a fátyol, hogy megmutassa, hány kérdés van még alatta.

Csilla