A legtöbben hallottunk már a különböző pszichológiai irányzatokról. Mindenkinek ismerősen csenghet Freud és Jung, a pszichológia ősatyjainak neve. Találkozhattunk a pszichoanalízissel, az analitikus- és kognitív pszichológiával, a behaviorizmussal, a humanisztikus-, transzperszonális- és integrál pszichológiával. Ebben a bejegyzésben nem célunk minden irányzatot ismertetni. A pszichológia „újhullámait”, vagyis a humanisztikus-, transzperszonális- és integrál pszichológiát hozzuk közelebb alapfogalmaik és kutatási területeik bemutatásával.

A három nagy erő

Az 1900-as évek közepéig, Abraham Maslow-t idézve, két “nagy erő” uralkodott a pszichológiában: a behaviorizmus és a pszichoanalízis. A behaviorizmus jelentette az első nagy erőt. Tézisük szerint állandó környezeti hatásoknak vagyunk kitéve, és az ingerek a szervezet részéről kiváltanak valamilyen kondicionált választ. A behavioristák a mérhetőség hiányában figyelmen kívül hagytak olyan központi fogalmakat, mint tudat, akarat és szándék.

A második nagy erő gyökerei a freudi pszichoanalízisben találhatóak, melynek követői Alfred Adler, Erik Erikson, Erich Fromm, Karen Horney, C. G. Jung. Ezek az elméletalkotók főként a dinamikus tudattalanra összpontosítottak, szerintük az egészséges személyiség elengedhetetlen feltétele, hogy a mély, rejtett tudattartalmak egyesüljenek a tudatos tudattal.

Az 1950-es évek második felétől kezdett kialakulni az úgynevezett “harmadik nagy erő“. 1957-ben, valamint 1958-ban Abraham Maslow kezdeményezésére Detroitban két pszichológus találkozót szerveztek, melyeken megpróbálták egy sokkal emberközpontúbb pszichológia alapjait letenni. Elutasították azokat a pszichológiai nézeteket, melyekben az embereket egyszerű reflexgépnek, vagy sötét erők által vezéreltnek tekintették. Olyan témákat helyeztek előtérbe, mint az Én, az önmegvalósítás, az egészség, kreativitás, individualitás. Formálisan a humanisztikus pszichológia 1961-ben alakult meg. A harmadik erő fontossága abban rejlik, hogy végre az embert embernek tekinti, kiemeli az emberi értékeket, az öntudatot, melyet az első két erő figyelmen kívül hagyott.

A humanisztikusok szemében egyediek és megismételhetetlenek vagyunk

A humanisztikus pszichológia két atyja Carl Rogers és Abraham Maslow. Azt a meggyőződésüket juttatták előtérbe, miszerint a szándékosság, valamint az etikai értékek erős pszichológiai erők, melyek az emberi viselkedésben nyernek kifejezést. Az ember ennek értelmében nem sötét erők rabja, nem a külső ingerek automatikus foglya, hanem szabad akaratából cselekszik. Természetesen elismerik, hogy az emberi elmét befolyásolják a környezeti hatások és tudattalan folyamatok, melyek rombolóak lehetnek. A humanisztikus pszichológia képviselői azonban túllépnek ezen és kiemelik az emberi méltóságot és értéket, a tudatos képességet arra, hogy személyes kompetenciákat illetve önmegbecsülést alakítsunk ki. Ez az értékorientáció olyan terápiák kifejlesztését tette lehetővé, melyek fejlesztik, kialakítják a személyes és interperszonális készségeket, és ezáltal életminőség-javító szerepük van. A humanisztikus terápiák célja az önelfogadás bátorítása, a személyes értékek feltárása és kiaknázása. Az egyedit hangsúlyozzák: minden ember egy független birodalom, melyben a saját értékrendszer, kultúra, személyes döntések és felelősségtudat teljesedik ki. A humanisztikus pszichológia kutatási tárgya az elmondottak alapján a megismételhetetlen emberi lény.

Mi az a transzperszonális pszichológia?

A transzperszonális pszichológia az ember spirituális természetével foglalkozó pszichológiai irányzat, mely 1969 óta van jelen a pszichológia szakmai vonalában. A transz-perszonális jelentése: a személyesen túli, a személyes én-érzésen túli, vagyis az egón túli emberi élmények, melyet hagyományosan spirituális élményeknek neveznek. A transzperszonális tapasztalatokat hagyományosan vallási-, misztikus-, vagy meditatív élményeknek nevezik, melyek hétköznapi gyűjtőfogalma a „spirituális”, tudományos megnevezése a „transzperszonális”. A transzperszonális pszichológia tehát az ember spirituális élményeinek általános, a vallási- és kulturális formáktól független megértését, átélését és megdolgozását célozza. Pszichológiai irányzatként sajátossága, hogy azt vizsgálja, hogyan lehet a transzperszonális tapasztalatokkal a pszichológiai- és terápiás munkában dolgozni, illetve hogyan lehet a pszichológiai- és terápiás munka segítségével az egyént a spirituális fejlődésében segíteni.

A transzperszonális pszichológia képviselői Roger Walsh, Frances Vaughan, Stanislav Grof, Arthur J. Deikman, Ken Wilber és Charles T. Tart. Közülük Grof, Walsh, Vaughan, és Tart a transzperszonális pszichológia, mint önálló irányzat alapítói. Elismerik az ébrenlét, az álmodás, a meditatív és egyéb transzállapotok eltérő tudatállapotait. Elfogadják a hétköznapitól eltérő tudatállapotok létjogosultságát és az „áthozott” információk valóságosságát. Transzperszonális élményként tekintenek

• a módosult tudatállapotokra (nem minden módosult állapot transzperszonális),
• az öt érzékszerven túli észlelésekre (itt elkülönítendő a pszichotikus állapot a misztikus élménytől),
• az élet szentségével, forrásával átélt kapcsolat misztikus élményére,
• a világgal való egység élményére,
• szellemi lényekkel vagy más valóságokkal történt tapasztalatokra,
• a kozmikus vagy isteni tudattal való eggyé válás élményére.

Ezen élményekről pontos beszámolókat, úti térképeket, és a megtapasztaláshoz vezető gyakorlatokat találunk a spirituális hagyományokban. A transzperszonális pszichológia ezek összehasonlított, közös nevezőre hozott térképeit használja egy-egy, vagy több módszer alkalmazásával a pszichoterápiás gyakorlatban.

A pszichológia „legújabb” gyermeke

Ken Wilbert a hatvanas években az akkoriban alakuló transzperszonális pszichológia egyik legjelentősebb képviselőjeként tartották számon, azonban túlnőtt annak keretein és létrehozta saját, ún. „integrál pszichológiáját”. 1977-ben kiadta első könyvét, a The Spectrum of Consciousness (A tudat spektruma) címmel. Ez az úttörő könyv egy egyenes mentén egymásra épülve helyezte el a nagyobb lélektani iskolákat. A következő harminc évben Wilber folytatta az integrációt, melynek során összevetette és szintézisbe foglalta a nyugati és keleti tudományos, filozófiai és pszichológiai irányzatokat. Kidolgozta az integrál elméletet, ami mára az egyik leghaladóbb megközelítéssé nőtte ki magát. Először 1995-ben kezdett az „integrál” szóval utalni a saját megközelítésére, miután kiadta a Szex, ökológia, spiritualitás c. könyvét. Ebben a műben vezette be a kvadránsok rendszerét, az AQAL-modellt (All quadrants, all levels, all lines, all states, all types=minden kvadráns, minden szint, minden vonal, minden állapot, minden típus). Az integrál elmélet szilárdan azt vallja, hogy nem tudjuk megérteni a valóság egyik szeletét, ha csak egyetlen lencsén keresztül vizsgálódunk. Ha például objektív empirikus szemüvegen át vizsgálgatjuk a szubjektív lelki valóságot, akkor nagyrészt eltorzul mindaz, ami értékes abból a lelki dinamikából. Wilber nyíltan kiáll amellett, hogy nem szabad egyik szférát sem valamelyik másikra redukálni.

Hogy lesz a részekből egész az integrál szemléletben?

Wilber a következő szempontok mentén alkotta meg globális, egységes rendszerét:

• idői integráció – az ősi (premodern), modern, posztmodern és poszt-posztmodern korszakok tanait integrálja. A premodern korszak az ősidőktől a felvilágosodásig, az 1700-as évekig tart, és a felvilágosodás előtti világ tanait öleli fel. A modern a felvilágosodott, tudományos-materiális, ellaposodott (csak anyagi) világot, a posztmodern pedig a XX. század második felében kialakult, az objektív természettudományt kritizáló, más valóságokat feltáró időszakot öleli fel. A poszt-posztmodern korszak az integrál szemlélet korszaka, ezt éljük most, az 1990-es évek óta.
• téri integráció – a Föld valamennyi pontján létező tudást lefedi. K és NY, É és D tudását ötvözi, magába foglalja a nyugati pszichológiai irányzatok, a keleti spirituális tanokat, az északi eszkimók kultúráját és a dél-amerikai indiánok hitvilágát is.
• integrálja a megközelítésmódokat, vagyis a tudományt és a spiritualitást
• integrálja a pszichológiai irányzatokat
• mindent hitelesnek, fontosnak ismer el minden térben, időben és területen

Az integrál elmélet prominens szerepe nagyrészt annak köszönhető, hogy számos különböző alkalmazási területen és sok elméleti-gyakorlati tudós munkájában bizonyította be a hasznosságát, akik mindannyian hozzájárultak és ma is hozzájárulnak az elmélet továbbfejlesztéséhez. Az integrál pszichológia magában foglalja és rendszerezi az összes előző pszichológiai irányzatot. Ez ma a pszichológia „legújabb” gyermeke.

Forrás:

Gánti Bence: Integrál Akadémia jegyzet – A humanisztikus pszichológia elméletei és pszichoterápiás gyakorlatai, Budapest, 2007

Gánti Bence: Integrál Akadémia jegyzet – A transzperszonális pszichológia elméletei és pszichoterápiás gyakorlatai, Budapest, 2009

---

 

Ismerkedj meg közelebbről az integrál pszichológiával március 23-ai ingyenes, interaktív nyílt napunkon!

Részletek: www.integralakademia.hu/tavaszinyiltnap2018