Azt hiszem, hogy ezt a cikket az “Izgalmas események” kategóriába fogom berakni, mert az évkezdő sámándobolós este kapcsán ébredt fel bennem az írhatnék, és hát az évkezdő sámándobolós – elsősöket fogadós – harmadikosokat búcsúztatós este egy határozottan izgalmas esemény volt!

Először is hihetetlenül érdekes és izgalmas érzés volt másodikosként feltűnni a színen, miközben tisztán megvolt bennem az előző évi estének az emléke, amikor elsősként mentem el a dobolásra. Hát… izé, nagyon gáz egy ilyen közhelyet elsütni: azóta TELJESEN megváltozott az életem! De nyugi! Ha elsős vagy és ezt olvasod, nem kell megijedni, mert az élet csak akkor változik teljesen, ha az ember ezt kívánja, engedi az életnek, hogy változtassa, és belül kiált egy jó hangos IGEN-t. Hát én kiáltottam egyet az első elején, az már biztos.

Egy belül bizsergető érzés fogott el engem, amikor Bence alkotott a jelen lévő másodikosokból és harmadikosokból egy kört, és azt mondta, hogy mi vagyunk most az INTA tartópillérei, az aktív “folyam”. Szinte egy tudatfejlődési szintnek éltem ezt meg ahhoz képest, amit egy évvel korábban éreztem. Ezúttal már tudtam, hogy az fog következni, hogy a harmadik évfolyamot sikeresen elvégzettek meg fogják kapni a tanúsítványt, egy kisebb kört alkotva a mi nagy körünkön belül, Bence személyesen mindenkihez szólni fog és ad egy ölelést is. Tudtam azt is, hogy ezután a ceremónia után én és a többi aktív Integrál Akadémiás egy folyosót fog megalkotni, amin át fognak menni az elsősök, mint egy szülőcsatornán, és a végén a tanárok fogják őket fogadni – puhán, kedvesen, bátorítóan. Imádtam az érzést, hogy ezúttal a folyosó része leszek!!! Jó volt látni az arcokat, akik végighaladtak a folyosón, jó volt ismét hallani a zenét, ami annyira ismerős volt nekem, és érezni, hogy mennyi új energia érkezik! Új arcok, új lelkek, új történetek, új sorsok, amik belefonódnak most már a többi évfolyam folyamába… Kíváncsi lettem volna, hogy milyen érzésekkel indulnak neki a sulinak, milyen reményeket táplálnak, milyen tapasztalatokkal rendelkeznek, milyen célokat követnek. Izgi! A folyosó részeként nem volt alkalmam beszélni, meg nem is akartam. Ott táncolni volt kedvem, mozogni, energiát adni és befogadni, ölelni, mosolyogni, érinteni. Most már jönnek belőlem a szavak is.

Így visszatekintve érdekes megnéznem, hogy mennyire automatikusan reagáltam a sulira az elején. Csak nagyon nehezen tudtam lejönni arról az érzésről, hogy ez egy intézmény, ami az én vesztemet akarja – a tanárok kényszerítenek, hogy tanuljak és csináljam a házi feladatokat, mert ha azok nincsenek meg, akkor nyugodtan tovább állhatok. Az osztályban KELL ülni, nem lehet hiányozni, a vizsgát meg KELL csinálni, a tananyagot meg KELL tanulni. Az év végi záróvizsga előtt úgy izgultam, hogy miközben a suli felé tartottam, azt éreztem, hogy most azonnal beírhatják az indexembe, hogy megbuktam, mert tuti biztos, hogy nem emlékszem semmire. Elég nehezemre esett elhinni, hogy az iskola jót akar nekem, amikor a vizsgalapok felett ültem és tudtam, hogy jól kell válaszolnom a kérdésekre, ha a suliban akarok maradni, miközben a két Szilvi figyelő tekintete szemmel tartotta a terepet, és cikcakkban voltunk szétültetve, hogy az azonos évfolyamok ne tudjanak egymással konzultálni. Könnyű volt belemenni a régi sulis mintámba.

Aztán a nyáron leesett a tantusz. Rájöttem, hogy két választásom van. Vagy állandóan azon fogok kiborulni, hogy az Integrál Akadémia mikor lesz végre olyan, hogy nekem a tanulás teljesen könnyen menjen benne, vagy hagyom, hogy az Integrál Akadémia egyszerűen az Integrál Akadémia legyen, és kezembe veszem a saját életemet. Az ÉN felelősségem, hogy érdekessé tegyem magamnak a tanulást. Szóval, fokozatosan elhagytam a Ctrl+C és Ctrl+V módszerrel kitöltött házi dolgozat gyártást, helyette elolvastam a jegyzetet és saját szavakkal megfogalmaztam a válaszokat, Mind Map-eket rajzoltam, a témához kapcsolódó videókat néztem, és más forrásokból is utánaolvastam annak, ami érdekelt. Ez nem az Akadémián megélt tanítás módszeréről szól, hanem arról, hogy én ezzel a módszerrel mit csinálok.

A nyáron megfogalmazódott bennem az is, hogy otthagyom a sulit. Hát igen, a lélek sötét éjszakája – tanultuk a Keresztény misztika előadáson elsőben 🙂  Végül egy dolog billentette át a mérleget megint az IGEN felé: az emberek, akikkel az Integrál Akadémián találkoztam. Az Akadémián tartottak azok az osztálytársak, akikkel közelebbi kapcsolatom alakult ki, azok az emberek, akik szívesen olvassák a blog bejegyzéseimet, azok az emberek, akikkel nem azonos évfolyamba járunk, de együtt töltöttünk mondjuk egy táboros elvonulást. Hihetetlen, hogy ez alatt az egy év alatt mennyi személyes kapcsolatot sikerült kialakítanom. Emberi sorsok, kézfogások, érzések, pillanatok, amikor megmutatták az osztálytársaim lelkük egy részét egy -egy folyamat során az önismereti csoportokon. Azok a pillanatok, amikor mély folyamatok történtek a csoportban, amikor a vezetőség kibírta a dünnyögésemet a vizsgák kapcsán (akkor is éppen a világmegváltó kedvemben voltam), amikor én mentem át a folyosón évelején és Rózsa valami igazán kedveset mondott nekem (nem emlékszem pontosan mit, de tudom, hogy nagyon kedves volt), a közös jógázás a tanteremben Csongorral, a szúfi pörgés Brigittével, a lemenő nap sugarai, miközben Somogyi Istvánt hallgattuk a sámánizmusról beszélni, a szibériai sámán szavai, amiktől nem bírtam abbahagyni a sírást, azok az előadások, amik a tűrőképességemet feszegették, a bloggolás, az első nagy bemutatkozó nap a koncentrikus körökkel, amivel megvettem a jegyemet egy olyan vonatra, ami nem is tudtam hová visz. Ezek az emberek és ezek a pillanatok tartanak engem és rájöttem, hogy minél jobban hagyom, hogy tartsanak, annál erősebben tartanak. Az volt a gondolatom a dobolós sámán esten, hogy azok, akik hajlandóak voltak eljönni, hajlandóak voltak végigmenni a szülő csatornán, hajlandóak voltak beengedni az életükbe azt a légkört, ami ott volt, azonnal kaptak egy nagyon erős megtartó erőt. Szerintem én is ott szereztem meg.

Egy komoly önismereti folyamat számomra az is, ahogy Bencéhez és a vezetőséghez viszonyulok. A legtöbb ellenállás akkor születik bennem, amikor szülő szerepbe teszem őket. Szerencsére a kommunikációjukkal folyamatosan tanítanak engem egyenrangú kapcsolódásban lenni, ami sokkalta nagyobb kihívás és egyben fejlődés, mint előteremteni magamnak a szülő – gyerek felállást.

Szóval, csak azt akartam verbálisan is kifejezni, hogy szép utazást kívánok a mostani elsősöknek, sok sikert az életben a kireppent harmadikosoknak, gazdagító önismereti folyamatokat a saját osztályomnak és élményekben, változásokban gazdag évet az aktuális harmadikosoknak. Remélem jövőre ismét a körben állhatok, míg Bence átadja nektek a tanúsítványt. És ahhoz most ismét ki kell mondanom azt, hogy IGEN…