A típustanok a legrégibb múltra tekintenek vissza az emberi viselkedés és tulajdonságok magyarázatában. A személyiségtípusok keletkezése levezethető az emberi elme általános kategorizáló hajlamából, mely ősidőktől fogva segítette az ember világról alkotott képének kezelhetővé alakítását.

A típusalkotás során egymástól éles határokkal elválasztott, diszkrét kategóriákat alkotunk. A személyeket vagy egyik, vagy másik kategóriába soroljuk be, nagyon gyakran a kategória feltűnő jegyeit hordozó prototípus alapján. Az elképzelhetetlen, hogy valaki egyszerre több kategóriába is tartozzon az adott összefüggő típusok közül.

A legkorábbi ún. klasszikus típustanok szerint, melyek az ókori görög tudósoktól származnak, a típusok öröklött hajlamokból és alkati vonásokkal együtt járó tulajdonságokból állnak. Ilyen a Hippokratész-Galénosz-féle vérmérsékleti típustan.

A 4 vérmérsékleti típus

Az antik idők emberképét Hippokratész (i.e. 400 körül) és Galénosz (i.e. 150 körül) fogalmazta meg, mely szerint az emberek testnedveik bősége, túltengése alapján sorolhatók csoportokba. Hippokratész három testnedvet különböztetett meg: nyálka, sárga epe, fekete epe. Galénosz ezt egészítette ki a vérrel, mint negyedik testnedvvel. Nézeteik szerint a testnedvek kapcsolatban állnak a négy őselemmel (tűz, víz, levegő, föld), mely meghatározza a vér mérsékletét, temperamentumát. Ennek alapján négy vérmérsékleti típust különítettek el.

Szangvinikus (bizakodó): a vér testnedv dominál, kapcsolatba hozható a meleggel és a levegővel. Életkedv, húsos, egészséges arcszín jellemzi, mozgása és felfogása gyors, érzelmei szalmaláng jellegűek, gyorsan keletkeznek és hunynak ki, kedélyes és barátságos.

Kolerikus (lobbanékony): a sárga epe dominál, a szárazsággal és a tűzzel hozható kapcsolatba. Tetterős, határozott testtartás jellemző rá, arcszíne sárgás, epés, tekintete nyílt. Gyorsan kialakuló, tartós érzelmi reakciók jellemzik, indulatai gyakran magával ragadják.

Melankolikus (szomorú): testnedve a fekete epe, őselemei a nedvesség és a föld. Arckifejezése gyakran gondterhelt, külseje törékeny. Érzelmei lassan fejlődnek ki és tartósak. Főként negatív érzések jellemzik. Határozatlan, nehezen dönt.

Flegmatikus (közömbös): testnedve a nyálka, kapcsolatba hozható a hidegséggel és a vízzel. Megjelenése, tekintete, beszéde jellegtelen, mozgása lomha, érzelmei lassan fejlődnek ki. Egykedvű, nyugodt, nehezen ingerelhető fel.

C. G. Jung személyiség típustana

Carl Gustav Jung a személyiség két fő lélektani irányultságát különböztette meg: az extraverziót – a külvilág felé való érdeklődést – és az introverziót – a belső világhoz való vonzódást. Ha a libidó kívülről irányított, extraverzióról, ha belülről, introverzióról beszélnünk. Ezek általános beállítottsági típusok, amelyekkel születésünktől fogva rendelkezünk, így lényegében megváltoztathatatlanok.

Az introvertált személyiség a belső, szubjektív ideák alapján alakul ki, míg az extravertált az objektív világ, tárgyak és emberek hatása alatt áll. Az introvertált önállóságra törekszik, míg az extravertáltnak szüksége van másokra. Mindkét típus jelen van minden emberben, de általában csak az egyik dominál.

Az extraverzió és introverzió típusain belül további négy féle működés létezik, ezeket nevezi Jung ektopszichés funkciónak. A kettő és a négy kombinációjából áll elő a jungi nyolcféle személyiségtípus variáció. Ezeket nem merev kategóriákként kezeli, hanem úgy véli, hogy a terapeuta számára egyfajta irányultságot adnak az egyes páciensek, tüneteik és élettörténetük értelmezéséhez, valamint magához a terápiás munkához.

Forrás: Hang András, A pszichológiai típustanok, Integrál Akadémia jegyzet, Budapest