A kabbala a judaizmushoz kapcsolódik, ezért teremtéstörténete is hasonló. A kabbala szó azt jelenti: kapni, befogadni. Nyelve mindig is héber-arameus dialektusú volt. A kabbalizmusból származó fő művek a Széfer Jecírá (alkotás könyve) és a Zóhár (ragyogás), melyek kezdettől fogva szembehelyezkednek a Talmuddal.

A Kabbala azt tanítja, hogy mindnyájan egy-egy sejtjei vagyunk egy nagy, növekvő mennyei emberi teremtménynek. Ezt a lényt Adam Kadmonnak hívják. Ezzel a névvel találkozhatunk Szepes Mária, A Vörös Oroszlán című regényében is. A kabbalista kifejezés szerint „Isten azt kívánta, hogy meglássa Istent”. Eszerint Isten életet akart adni, így megteremtette Adam (=ember) Kadmont, azt a fenséges lényt, aki egyszerre férfi és nő (androgün), ugyanakkor makrokozmikus (léptékében egyenlő az univerzummal).

A Kabbala szerint fajtól, vallástól és származástól függetlenül mindnyájan isteni szikrák vagyunk, akiket Isten a saját képmására teremtett. Mindenki magában hordozza a tökéletesség lehetőségét és egy nap mindnyájan visszatérünk a Forráshoz (Istenhez) megtisztult, tökéletes lények formájában. Célunk eléréséhez sok évszázadra és sok-sok életre van szükségünk. Az a feladatunk, hogy a Forrás felé visszatükrözzük mindazt, ami a teremtett világban megtalálható. Ahogy fejlődünk, úgy fejlődik bennünk az isteni gyermek is. A Kabbala azt tanítja, hogy még nagyon fiatalok vagyunk és a dolgunkat nem is tesszük annyira rosszul, mint ahogy azt hisszük.

A kabbalisták azt vallják, hogy nem lenne tisztességes és lehetséges sem, hogy egy emberi lélek mindössze egyetlen életen belül érje el a megvilágosodást. Még a legnagyobb lelkekről is azt tartják, hogy már sok életet leéltek, mielőtt olyan kivételes emberként öltöttek volna testet, aki később megváltoztatta a világot. A Kabbala tanítása tehát megegyezik az összes többi spirituális hagyománnyal, melyek mind azt tanítják, hogy a fizikai test halála után a lélek tovább él.

A kabbalista tanítás szerint négy nagy utazásban vesz részt a lelkünk a Földön töltött életei során. Az első nagy utazás az első leereszkedés: az égből azt követően érkezünk le a fizikai világba, hogy lelkünk meghívást kap (Acilut), megteremtődik (Brijá), alakot, formát ölt (Jecirá), végül „megszületik” (Aszijá). A második nagy utazás az első felemelkedés: teljes testet öltésünket követően a világokon keresztül felfelé haladva visszamegyünk Isten felé, megtanulva eközben a földi létezést, a megélhetés módját, az egyetemes elveket és összefüggéseket, a szeretetet és a tisztánlátást. A harmadik nagy utazás a második leereszkedés: amikor már megtanultuk a boldog életet szolgáló módszereket, ismét leereszkedünk, hogy tanítsuk és segítsük azokat az embertársainkat, akik még nem sajátították el mindazt, amit mi már tudunk. A negyedik nagy utazás a második felemelkedés: ez a tökéletes, kiteljesedett emberként való végső visszatérés a fénybe.

A kabbalista Élet Fája ennek a tökéletes emberi lénynek a tervrajza, lenyomata. Az ábra olyan valakit mutat, aki nekünk háttal áll. A Biblia és a szóbeli tanítás azt mondja, hogy Isten azért nem fedi fel arcát előttünk, amíg emberi testben élünk, mert a belőle kiáradó fényesség elpusztítana minket. A Kabbala azt tanítja, hogy az Élet Fája az alapja annak a kijelentésnek, miszerint „Isten a saját képmására teremtette az embert”.

A kabbalista világfelfogásban tehát mindannyian Adam Kadmon valamely aspektusából származunk. Életünkben csupán egyetlen feladatunk van: az, hogy a lehető legteljesebb mértékben önmagunk legyünk. A Kabbala tanítása szerint nem azért vagyunk itt, hogy Jézus, Mózes, Mohamed, Buddha vagy Gandhi legyünk, hanem azért, hogy önmagunkká váljunk. Azzal, hogy önmagunk vagyunk, segítjük a teremtés folyamatát, egyúttal megágyazunk egy boldog életnek önmagunk és környezetünk számára.

Ha szeretnél közelebbről megismerkedni a kabbala világával, november 4-ei Kabbala: a judaizmus lélektana és spiritualitása című külsősök számára is nyitott előadásunkon megteheted!

Részletek: www.integralakademia.hu/spiritualishagyomanyok2017