„A fenséges elfojtása éppolyan jelentős bennünk, mint az ösztön-énünk elfojtása. Az Istennel szembeni védekezésünk csak egy kicsit tér el attól, ahogy az Ördög ellen védekezünk. De ami közös Istenben és az Ördögben, az az, hogy mindketten az egót veszélyeztetik.”
(Ken Wilber)
A klasszikus felfogás: a szorongató belső tartalmak ellen védekezünk
Mindannyiunknak vannak öntudatlan, automatikussá vált önvédő fogásaink, melyet a lélektanban elhárító mechanizmusoknak hívunk. Az elhárítási mechanizmusainkkal az énünk integritását, az identitásunkat védjük, azt, aminek érezzük magunkat, és az ellen védekezünk, ami ezt megingatná, veszélyeztetné. Az ilyen dolgokat igyekszünk elhárítani. Az elhárító mechanizmusokra rögvest a pszichoterápia történetének elején felfigyeltek már, nevezetesen Freud és lánya Anna Freud, így a klasszikus felfogása és leírása az elhárító mechanizmusoknak tőlük és a pszichoanalízisből ered, mely szerint a tudatalattiból feláramló, a tudat számára túl erős, vagy elfogadhatatlan impulzusokat a tudatos én szűri. A tudatalattiban mind ösztönös törekvések, és érzelmek vannak, mind felettes-én tartalmak, azaz erkölcsi, morális, emberi-társas szabályozó elvek. Ezek közül sok, ha teljes valójában bukkanna fel, az túl sok lenne a tudatos én számára, ezért az határokat tart fent, védi önmaga integritását, szűr, védekezik. Az elsődleges védekezés tehát, noha látszólag más emberek felé irányul, igazából az általuk saját magunkban kiváltott és felbukkanni akaró tartalmak ellen irányul.
Az elhárítás, mint identitás-fenntartás
A fejlődés különböző szintjein más és más az identitásunk, ezért mást védünk és más eszközökkel – olyanokkal, amit az adott szint kognitív, érzelmi, interperszonális, stb. működésmódja lehetővé tesz. Érdekes, hogy még az olyan, amúgy nagyszerű emberi képességeket, mint a briliáns intellektus és magyarázó képesség, vagy a másokért való jószívű tevést is lehet elhárításból csinálni.
Ahogy Wilber írja a fenti idézetben nem csak a veszélyesnek tűnő késztetéseink ellen védekezünk (az „Ördög”, ahogy a vallás nevezné), hanem gyakran a transzcendens, spirituális élmények ellen is! (az „Isten” felé, leegyszerűsítve). Az egónkat, pontosabban az identitásunkat védjük – azt, akinek tapasztaljuk magunkat (hisz pl. a preperszonális szinten nincs ego, mégis van identitás, fúzióban a környezettel).
„Veszélyes” belső késztetés lehet egy nagyon erős érzés is, amit egy emlék hordoz, egy traumatikus emlék, amikor valami olyan történt, ami nagyon megrázó volt nekünk, heves érzelmet váltott ki, amit úgy éreztünk, nem bírunk, s ezért az emléket is elhárítjuk: ez esetben elfojtjuk.
Az elhárítás társas aspektusa
A védekezés, s elhárítás egy része társas közegben nyer értelmet, azaz éppannyira szociális és szociokibernetikai jelenség is, mint amennyire személyes, és egyéni jelenség – ahogyan azt a pszichológia hagyományosan tekinti. Észrevettük már, hogy a hétköznapi életben nem illik egy adott szintnél több érzelmet kimutatni? Nem illik például dühöngeni a buszmegállóban, vagy egy tárgyaláson? Lehet viszont így tenni egy focimeccsen, vagy a kocsmában. De nem illik túl jól lenni sem, mert akkor nem normálisnak néznek minket.
Hogy tekintenének ránk, ha a postán a sorban álláskor például hullámokban érkező, örömtől könnyes szemekkel, szó elakadva, sugárzó arccal, fejünkkel lágyan bólogatva bámulnánk magunk elé, nagyokat sóhajtva, s azt mormolgatva: „Hjaj, istenem! De gyönyörű ez! De csodálatos!” – midőn megláttunk valami szépet, vagy egy belső látomásunk, felismerésünk lett.
A magasztos, fennkölt, s spirituális élményeinket sem fejezhetjük ki csak úgy, bárhol, és bármikor. Egy pszichiáter talán a fenti postai esetre azt mondaná: „középsúlyos mániás rohama van”, a módosult tudatállapotok szemléletével rendelkező pszichológus pedig azt, hogy „ez a fickó transzban van”. Akár negatív a címke, akár pozitív, azt fejezi ki, hogy úgy véljük, a szokásoson, normálison túl van ez. Pedig a „transz” is csak egy másik, normális emberi jelenség, élmény.
Van tehát egy társas közeg, amelyben van egy kimondatlan, öntudatlan, és automatikus társadalmi szerződésünk, hogy mennyire lehetünk boldogak és boldogtalanok, s mikor mennyi, s milyen érzést engedhetünk meg magunknak. Aki ettől eltér, azt címkézzük – az eltéréstől függően – neurotikusnak, patológiásnak, problémásnak, transzban lévőnek, spirituálisnak, stb.
Mindezek a szavak, címkék és állapotok, tehát nem önmagukban létező valóságok, hanem a közmegegyezésből szőtt, szilárdnak érzékelt valósághoz viszonyított kifejezések. Voltaképpen mind valós, érvényes, természetes emberi állapotok.
Mivel azonban egy közmegegyezéses társas közegben élünk, ahol kijelöltük a normalitás határát, ezért elkezdjük kiszabályozni magunkból a határvonalon túli vágyainkat, érzelmeinket, gondolatainkat, azaz elhárítjuk ezeket. A klasszikus, pszichoanalitikus nézet úgy fogalmaz, hogy „védekezünk az ösztönkésztetéseink ellen”, „kiszorítjuk a tudatból a kellemetlen s elhárított impulzusokat”, „elhárítjuk a kellemetlen impulzusokat”, stb. Vajon miért kell az énnek védekezni ösztönkésztetések ellen? Tán ellenségeink ezek? Nem saját magunk részei ezek, tán nem a saját
házunk lakói? Vagy miért „kellemetlen” az impulzus? Valami rosszindulatú teremtő kitolt velünk, és kisördögöt bújtatott a bőrünk alá? Miért kell „kiszorítani”? „Valami verseny folyik itt, egy kiszorítósdi? Nem. Azért „kellemetlen” egy emlék, mert átélve azt, elöntenének az érzelmek, azért kell „kiszorítani” egy késztetést, mert akkor olyat tennénk, amiről azt hisszük, hogy elutasítana miatta a másik, vagy a többi ember, tehát inkább nem tesszük, inkább rá se gondolunk, át sem érezzük, azaz elhárítjuk. Sok esetben tehát ezért védekezünk és hárítunk, nem csak egy emlék önmagában való kellemetlensége miatt.
Amikor védekezünk, akkor magunk (belső tartalmaink) ellen, vagy az azt kiváltó másik ember ellen védekezünk. Mindkét esetben az olyan magunkban lévő dolgokkal való szembenézést igyekszünk elkerülni, melyek megingatnák a tudatos önképünket az adott helyzetben, tehát az identitásunkat védjük, a társas megfelelés kontextusában.
Az elhárítás nem baj, természetes részünk
Az elhárítás és védekezés az emberi lét természetes része, minden ember csinálja. Önmagában az elhárító mechanizmusok jelenlétét tehát nem tekintjük patológiának, vagy neurotikusnak, azaz lelki problémának, hanem a lélek „élettanának” természetes megnyilvánulása. Az viszont jellemző, hogy mely lelki zavarok milyen elhárítást használnak, tehát az elhárításokra épülhet lelki zavar. A személyiség érettségéről is árulkodik, hogy ki milyen elhárítást használ. Ha egy felnőtt túlnyomórészt a 2 éves korra jellemző hasítást vagy projekciót használja, vagy a négy éves korra jellemző tagadást és meg nem történtté tevést, az egy éretlenebb személyiségállapot, mint ha intellektualizál, vagy humort és altruizmust használ.
Egy személy sokféle elhárítást alkalmaz, például egy gyerekkori emléket lehet, hogy a korra jellemző elfojtással hárít el, míg egy felnőttkori, az énképét veszélyeztető eseményt intellektualizációval. Az elhárítást tudattalanul, azaz gyorsan, észrevétlenül, automatikusan, rutinosan végezzük, s nem szeretnénk észrevenni, hogy ezt tesszük – hacsak egyrészt nem ébred fel bennünk az önmegismerés tüze, s elég erős ez ahhoz, hogy átlépjük a saját önámításunk biztosítékait, másrészt, ha találunk egy jó visszajelző személyt, terapeutát, aki jó módon tükröt tart, és odavezet. Mivel automatikusan végezzük az elhárítást és nem is szeretnénk tudni, hogy csináljuk (csak másokon megfigyelni), ezért mondják, hogy „tudattalan”.
Forrás: Gánti B. (2008). Az ember védekező és elhárító mechanizmusai. Integrál Akadémia, Budapest
Ha szeretnéd elolvasni a teljes 31 oldalas e-jegyzetet itt meg tudod vásárolni
Hozzászólások