Milyen lenne, ha az életedre ránézhetnél úgy, mint egy színházi előadásra? Ha egyszerre lehetnél a rendező, a színész és a néző is? Jacob Levy Moreno megteremtette ennek a lehetőségét a pszichodráma által. És milyen lenne szóra bírni a még magad előtt is elrejtett én-részeidet? Mi az, ami igazán fontos számodra, ami kiemelkedik a háttérből? A Gestalt terápia pontosan ezt segít meglátni.

PSZICHODRÁMA (Parádi Jóska előadása)

A pszichodráma Jacob Levy Moreno-tól ered, aki az 1930-as években kezdte el művelni. A színház és az előadások mindig is az emberek élete része volt, Moreno viszont megkérdezte magától, milyen lenne, ha a nézők nem csak néznék a színházi darabot, hanem részt is vennének benne és még a forgatókönyvet is ők írnák? Moreno megfigyelte azt is, hogy sokkalta hatásosabb, ha egy zárt csoport találkozik hosszabb időn keresztül, mint ha a tagok egyfolytában változnak. A pszichodráma tehát zártkörű csoport keretein belül történik, 10-20 résztvevővel, 1-2 éven keresztül.

Jacob Levy Moreno

A pszichodrámás játék úgy történik, hogy a főszereplő (protagonista) felvázolja a problémáját 10-20 percben és ezután a történetben szereplő elemekhez színészeket választ (antagonisták). Érdekesség, hogy nem csak interperszonális (anya, barát, szerető, férj stb.), hanem intraperszonális (bűntudat, múlt, jövő, betegség…) elemek is egyaránt megjelenítésre kerülhetnek egy-egy szereplő által. A játék során nincs improvizáció és nem szükséges, hogy a színészek bármit is eljátszanak. A cél a protagonista belső térképének a megjelenítése, az, ami az ő fejében és lelkében van.
A módszer ereje a cselekvésben rejlik, ugyanis a cselekedetet vagyunk képesek igazán tudatosítani. Nem az életemben lévő szereplőről beszélek (pl. hogy mit csinált az anyám velem és hogy én attól miért szenvedek), hanem a szereplőhöz beszélek (az anyámat megtestesítő személyhez). Nem baj, hogy nem a valós anyám áll előttem, ugyanis MINDEN emberhez az életünkben tárgykapcsolat fűz minket. Ez azt jelenti, hogy egy belső érzelmi és gondolati képünk van a személyekről, egy reprezentáció. Tehát a valós életben és a drámában is egyaránt a belső reprezentációmhoz beszélek és arra reagálok. A pszichodrámában profitálni lehet a főszerepből (ha az én belső térképemen járkálunk), a rám osztott szerepből (mert nem véletlen, hogy pont én kapom azt a szerepet), és a nézői pozícióból is (amikor kívülről rálátok az egész képre).
Az egész életünk egy pszichodráma játék, benne mozognak a szereplők, akik megjelenítik a számunkra megoldandó feladatokat, és ha hajlandóak vagyunk hozzájuk beszélni és nem róluk, akkor meg tud történni a fejlődés. Csakhogy erre gyakran nincs rálátásunk, ilyenkor jó megnézni az életünket egy pszichodráma csoport “színpadán”.

GESTALT TERÁPIA (Boros András előadása)

A Gestalt terápia Fritz Pearls nevéhez fűződik, aki az 1940-es évek környékén hozta be a köztudatba, nekünk viszont Boros András hozta be a tudatunkba, amikor előadott róla aznap.
A Gestalt terápiának egyik elméleti gyökere a Gestalt pszichológia (szóval a Gestalt pszichológia és a Gestalt terápia két KÜLÖNBÖZŐ dolog). Ebből meríti azt a nézetet, hogy az egész több a részek egyszerű összegénél. Megtalálható benne a fenomenológia gondolata arról, hogy fontos megkülönböztetni azt ami “van” attól, ami csak a vélekedésünk, spekulációnk, fantáziánk. Mindegyik valós, csak helyén kell kezelni őket. És merít a keleti filozófiákból is, amikor a JELEN-re koncentrál, arra, ami MOST van. A cél az integráció, ugyanis a bennük élő én-részek viszonya határozza meg az egészségünket és jólétünket.
András elmondott nekünk egy nagyon jó példát arra, hogy miért is fontos a részek integrációja és párbeszédre bírása. Az egyik alkalommal kivittek egy csoportot az éjszaka kellős közepén az erdőbe. Kaptak a kezükbe egy térképet és az volt a feladatuk, hogy találjanak vissza a szálláshoz. Sok tanakodás után végül elindult a csoport egy irányba, ami szerintük helyes volt. Annak ellenére, hogy meg volt az irány, iszonyat lassan haladtak. Végül kiderült, hogy a csoport egy része gondolja csak, hogy jó irányba haladnak, a másik fele az ellenkező irányba indult volna el. Alkalmazkodtak ugyan, de tudattalanul lassították az egész csoportot! Pontosan ugyanez történik bennünk is, csak nem vesszük észre, mivel nem alakítunk ki párbeszédet az egyes én-részeink között. Egyszerűen az erősebb én-rész kitűzi a haladási irányt és kész.
És hogyan lehet szóra bírni az én-részeket? Pearls többek között az üres szék módszerét használta, amikor az üres székbe odaképzeljük azt a személyt, akivel éppen konfliktusunk van, és úgy beszélünk hozzá, mintha jelen lenne. Aztán helycsere és beszélünk ennek a személynek a helyéről. Ez hasonlít a pszichodráma módszerére, amit Pearls annyiban kifogásolt, hogy abban valós emberek játszották a szerepeket, ami szerinte már torzítja a kliens valóságát.
Pearls mélyen hitt abban, hogy a kliens a saját maga szakértője, ő tudja a legjobban, hogy mi a jó neki és bármilyen kívülről jövő interpretáció csak elveszi az erejét és bebetonozza a konfliktusba.
Maga a „gestalt” szó egyébként alakot jelent, valami olyasmit, ami kiemelkedik számunkra a háttérből. Például ha egy buliba megérkezik egy lakberendező, akkor számára a szoba berendezése fog „kiemelkedni” és azt veszi észre, egy szingli nő pedig a férfiakat. Pedig ugyanabba a buliba érkeztek, mégis mást látnak. Egy Gestalt terapeuta ezekre az „alakokra” figyel a kliensnél, mert ezek mutatják a mélyebb, sokszor egyáltalán nem tudatosított motivációkat, amik mozgatnak egy bizonyos irányba és a mélyebb énről árulkodnak.

Az egyik én-részem számára (aki normálisnak nevezi magát) ezek a dolgok az őrület kezdetének tűnnek. Beszélni egy üres székhez? Boncolni azt, hogy mit miért csinálok, és hogy ezzel mennyire értenek egyet az elnyomott én-részeim? Elhinni azt, hogy én vagyok saját magam szakértője és hogy senki más nem ért hozzám jobban, mint én? Ezek félelmetes dolgok, de talán épp ezért komoly fejlődési lehetőségek is.