Azt mondják, hogy a sötétség a fény hiánya – hallottam ezt fizikusoktól, állítják, hogy a sötétséget nem tudják mérni, a fényt viszont igen. Ezt el is tudom képzelni, pl különböző izzók különböző erősségű fényt adnak. Ezzel szemben a sötétség megfoghatatlan, és amint egy sötét szobában fényt gyújtunk, a sötétség eltűnik.
‘A sötétség a fény hiánya’ állítást hallottam lelki vontakozásban is, ahol előszőr nem teljesen tudtam, hogy ezt hogyan lehet értelmezni. Az elmémmel úgy magyaráztam magamnak, hogy a sötétség az árnyék, vagyis az árnyékrészünk. S amint tudatosságunk fényével bevilágítjuk az árnyékunkat, vagyis tudatosak leszünk elfojtott részeinkre, akkor ott megszűnik a sötétség olyan formában, hogy azok az énrészek már nem lesznek tudattalanok. Ez egy elméleti magyarázat.

Az elméleteknél engem jobban érdekel a megélés, a tapasztalás. S azért hoztam most ezt a témát, mivel az elmúlt hetekben megéltem ‘a sötétség a fény hiánya’ igazságát egy másik formában.

3 hete bodywork csoporton a születés volt a fő téma. Egyik csoporttársam szerintem negatív BPM 1-et élt meg, a rossz anyaméhet.

Ült a méhen belül és látszott rajta, hogy fél. Mondta többször a méh falát játszó embereknek: “Félelmetesek vagytok. Nem akarom, hogy itt legyetek. Menjetek el!” Félt, szenvedett, teljesen egyedül érezte magát egy kilátástalan helyzetben. Sírt. Nem akart ott maradni, viszont nem is látott semerre kiutat. Nem tudott mozdulni. Későbbi elmondása szerint fenyegető, arctalan, sötét lényeket látott.

A csoportvezető elegendő időt adott arra, hogy ezt a “rosszat” megélje, s mikor megállt a történet, a következő szavakat adta a főszereplő szájába: “Én vagyok!” Minket segítőket arra ösztönzött, hogy érintsük meg több helyen a főszereplő testét, s közben mondta neki: “Érzed, hogy van tested? Vannak lábaid! Van kezed,…  fejed, törzsed… Érzed, hogy TE VAGY?!” A lány próbaként kimondta halkan, mintegy magának: “Én vagyok. Én vagyok. ÉN VAGYOK!” Egyre hangosabban és aztán egyre határozottabban mondta magának, majd a sötét árnyaknak már kiabálta: “ÉN VAGYOK!” S közben ő egyre jobban felszabadult. A végén már nevetve bukfencezett közöttünk, mint egy igazi gyermek.

Nagy hatással volt rám ez a játék, pedig csak segítő voltam. Születéstréningen nekem még nem jött elő rossz anyaméh élmény, azonban az életemből több helyzetet ismerek, ahol a megélés ugyanez. Pl. van, hogy nem akarok kimozdulni otthonról, mivel nem akarok emberekkel találkozni, valahogy tartok tőlük. Vagy reggelente, mikor felébredek, ahogy visszatér a tudatom, úgy bekúszik a szorongás érzés is a testembe. Mintha félelmetes lenne maga az élet. Vagy pár hete többször előfordult, hogy felébredtem éjszaka és fenyegetőnek éreztem a körülöttem lévő sötétséget. Azt gondoltam, hogy tuti, hogy szellemek vannak itt a lakásban, s akarnak tőlem valamit. Félelmetes.
Mindez a szorongás és félelem irracionális, nem találok semmi normális okot. A megélés hasonlósága és a játék alatti érzelmi megérintettségem miatt gondolom, hogy talán nekem sem volt teljesen biztonságos magzatként az anyaméhben. Édesanyám egyszer említette, hogy dohányzott míg terhes volt velem, nem tudom, hogy ez okozhatja-e a szorongásaimat.

Az adott bodywork csoport után egy éjszakai felébredéskor a félelmem lenyugtatására kipróbáltam az ‘én vagyok’ állítást. Mondogattam magamban párszor, s figyelmemet a testemre irányítottam. Figyeltem a lábaimat, karjaimat, hasamat, mellkasomat. Közben többször kimondtam, hogy ‘én vagyok’. Én vagyok. ÉN vagyok. Én VAGYOK.

Egy idő után kezdtem érezni, hogy ez sokkal messzebbre visz, mint a testi létezés. A mellkasomban éreztem mélyen belül, hogy vagyok. Könnyen fel tudom idézni magamban most is, egy kicsi, ám határozott terület a mellkasom közepén. Igaz, hogy a testemen belül van, a testem terében, viszont nem kötődik fizikálisan hozzá. Ahogyan figyelem, ez az ‘én vagyok’ tér ki tud tágulni, nagyobbodni, akár olyannyira, hogy az egész testem is belefér.
Biztos vagyok benne, hogy így a testemen túli énemet élem meg, a lényemet.

Azon az éjszakán ez az érzés adott nekem egy kis fényt a sötétségben. Segített lassan lenyugodnom, s egyre erősebben éreznem a létezésemet, a jogot az itt-létre. Az ‘én vagyok’ többszöri kimondása felébreszti bennem az élni akarást, olyan lelki erőt ad, hogy akár nekimennék és megküzdenék azzal a félelmetes dologgal, bármi legyen is az.

Azóta párszor felébredtem még éjszaka, s használtam az ‘én vagyok’ többszöri kimondását. A reggeli szorongásomkor is kipróbáltam. Maga a félelem és a szorongás nem tűnt el, viszont az én lelki erőm, az élni akarásom erősebb lett, s így könnyebb elviselni az egészet.

Megértettem , hogy a félelem nem egy reális, hanem egy beszűkült állapot. Olyankor nem az egész énemet érzem. A valami, amitől félek, vagy éppen maga a félelmem olyankor hatalmas, kitölti az egész tudatomat. Ha eszembe jut és az ‘én vagyok’-ot mondogatom és az érzést hozzá felidézem, akkor lassan változik a helyzet. Az én vagyok akár nulláról szépen kialakul és megerősödik, a félelem pedig enyhül… és idővel átbillen a mérleg karja.

Szerintem ez bármilyen félelemre működhet. Akár van reális oka a félelemnek, akár nincs. S ez mindig igaz: Én vagyok!