Zsuzsa: Sok szerzetessel vagy kapcsolatban, és sok elvonuló helyen jártál a világban. Mesélnél arról, hogy milyen belülről, környezetpszichológiai szemszögből egy igazi, működő kolostor, ahol transzperszonális célok vannak?

Bence: A kolostorok teljesen egyszerűek, ami funkcionálisan kell, az van, ami nem kell, az nincs. A bútorzat minimális, és nincs különbség ifjú és nagy öreg híres szerzetesek “lakberendezése” között. Ezzel együtt harmonikus és esztétikus a tér, a dharmából (tanból) levezetett díszítő elemek vannak. Hiszen a tér, és annak berendezése, dekorációja egy hipnózis világ. A kolostor tereiben azt a valóságot “hipnotizálják”, ezért is segít erősen megvalósítani a tant és a meditációt, azt támogatja.  

Zsuzsa: A funkcionális mit jelent egy ilyen helyen? Nyilván az igényeket le lehet építeni teljesen akár a bézs szintig, pl. magas szintű mester elvonul a társadalomból egy barlangba. Abba most nem mennék bele, hogy miért választja inkább azt, hogy másokat is eljuttat a megvilágosodásig és benne marad a rendszerben. Szóval, mit jelent pontosan az, hogy funkcionális lakberendezés egy kolostorban? Azért kérdezem, mert a férfiaknak vesszőparipájuk a funkcionális szó (a dekor olyan női funkció nélküli hülyeség). Az oltárnak is van funkciója, de azt is le lehet építeni, mert a meditációhoz nem feltétlen van funkciója – ráadásul én dekorhoz sorolnám, még ha az építésének és jelentésének lélektani, szimbolikus szerepe is van.
Ebből következtetve egyéb más dekorálásnak is van lélektani szerepe pl. egy ikebana készítése vagy kalligráfia használati tárgyakra. És egy ágyban is lehet memória matrac, szalmazsák, de a priccs is funkcionális fekvő alkalmatosság. Ki dönti el, hogy mi számít funkcionálisnak?

Bence: A funkcionális annyit tesz az én értelmezésemben, hogy ellátja a rendeltetést, amiért ott van. Ha egy matrac kényelmes, elég nagy és mosollyal az arcomon alszom el rajta, akkor funkcionálisan jó. Ha még szép is a színe, esetleg szép a varrása, vagy le van takarva esztétikus kelmével, akkor az a deko, dekorált, széppé tett. Az oltár nem dekoráció miatt van egyébként ezen terekben, ez egy félreértés lehet. Annak a nyugati embernek dekoráció, aki nem volt olyan mély meditációs elvonuláson, ahol egy olyan rétege nyílik meg a léleknek, ami addig zárva volt. Addig a pontig nem jelent szinte semmit az oltár, egy kedvesen tisztelt, kellemes hangulatú valamije egy vallásnak, de idegennek érződhet, ha őszinték akarunk lenni. Picit vonzó is, mert olyan szép, meg olyan klassz, hogy körülötte békés a légtér, de mi közöm hozzá? Ebből a nézőpontból csak azért tesszük oda, ha oltár elemeket alkalmazunk pl. otthon, hogy szép legyen a tér. Szerintem nem szabadna ezt csinálni. Ez olyan, mintha ide jönne egy afrikai néger, aki nem ismeri a te kultúrádat, vásárolna anyád fotójából 5 darabot, majd Afrikában azzal tapétázná ki a tévés szekrényét. Ami neked itt szent, azt egy idejött turista megveszi és otthon dekonak használja. Szerintem ez bűn. Akkor nem bűn, és akkor használjuk más kultúra spirituális tárgyait, ha az a megnyílt belsőnkből fakadó odaadás tárgyává válik, és úgy szeretjük.

A spirituális embereknél az oltár más miatt van ott, tehát mint deko vagy esztétika. A szívükben kinyílt szeretet, és az abban érzett transzcendens jelenlétének a kifejezése. Olyan, mintha kipattanna Isten a mellkasodból a szobába “oltár” formában. Ráadásul archetipikus elrendezéssel működik csak. Vagyis ha jól van odatéve a térbe, akkor erősen hat, mint egy nyomógomb aktivál érzeteket, tudatállapotokat abban, aki a térbe lép, ami csak erősödik, ha a megfelelő gyakorlatokat végezzük hozzá. Ezek mágikus eszközök. Ha én bemegyek egy térbe, érzem melyik oltár él és melyik nem (melyik csak deko vagy megfelelési tárgy). Voltam például San Franciscoban egy shaolin templomban, ahol edzettek a Kínából, a Shaolin kolostorból idejött huszonéves, szürkeruhás szerzetes harcosok. Egy méretében nagy, tradicionális oltár volt az edzőterem végén, ami totál halott volt. Az nem egy oltár volt, hanem tárgyak odaépítése a “templomépítési előírási kézikönyv” szerint. Megfelelési tárgy. De azokat a huszonéves szerzeteseket nem érdekelte se az oltár, se a szentség, a szívük zárva volt. Őket Amerika, a pénz és a karrier érdekelte. Egy háztömbbel odébb egy amerikai srác meditált, akinek az oltára élt. Mert őbenne életre kelt, és úgy kezdte használni. Integrál értelemben nem attól lesz az oltár élő, hogy w4-es kék szinten odateszed, ahogy az egyház előírja, hanem hogy w6-os hitelességgel, w7-es megnyílással ráérezel, és magad szerint élővé teszed.
Hogy közben szép és esztétikus is, az fontos, de nem amiatt van elsődlegesen ott, hanem “téri kapcsoló”. Aki ezt nem érzi, nem tudja, az azért van, mert a személyben zárva van még ez az ajtó. Ők csinálnak budapesti trendi, kicsit spiri terekbe “műoltárakat” pl. egy odatett Buddha szobor mint deko elem, vagy a jógateremben a földre tett kis Buddha szobor füstölőtartóval. Amitől azonnal ájulás közelbe kerülök, az az elemmel működő “gyertya”. Úgy néz ki, mint a gyertya, pislákol is, de ha belenézel, akkor egy izzó van benne, és elemmel megy. Ez a  legbutább spiri tárgy, amit valaha láttam. Önmaguk és egymás átverése. A gyertyának ereje, energiája, jelenléte van, de nem attól, hogy vizuálisan hogy néz ki. Ezért ha ezt leimitáljuk egy izzóval, mert az olcsóbb és praktikusabb, akkor lehet hogy “ugyanúgy néz ki” a szemednek, de érzetben és térhatásban nem ugyanaz. Az elemes “gyertya” egy holt dolog. Az elájulási listám második eleme: a levágott Buddha fej.

Az egy mekkora baromság és abszurditás! Láttunk már levágott Krisztusfejet a tévé tetején? Esetleg egy damilon belógatva egy spa várótermébe? Tényleg olyanok vagyunk más kultúrák szentségeivel, mint amikor a három éves gyerek puskával játszik, és nem tudja mi annak a helye. Ezt a hülyeséget a nyugatiak találták ki, keleten nem látsz Buddhafejeket, csak teljes alakokat. Vágjuk le a fejét, az praktikusabb és olyan esztétikus is, nem? Jobban elfér. Eredeti, érdekes, ilyen még nem volt. Javaslom, hogy picit próbáljunk meg lélekből gondolkodni.

Ha spirituális, lelki teret csinálunk, akkor nem elégedhetünk meg átverős, imitáló mű megoldásokkal. Aki spórolni akar vagy könnyíteni, egyszerűsíteni, vagy hülyeségeket talál ki, annak nem lesz spirituális tere, de attól még lehet cool trendy tere. Ez esetben a szakrális szimbólumok “rendeltetése” a személy terében a hármas csakra erősítése: a státusz  növelése és az ego cool-iasítása. A spiritualitás lényege a lemondás és áldozathozatal. Lemondás pl. az, hogy lemondunk arról, hogy a Buddhaszobrot az éjjeliszekrényre rajuk, és bevállaljunk azt az extra erőfeszítést, kényelmetlenséget és pénzbeli áldozatot, hogy veszünk harminc- vagy ötvenezerért egy olyan bútordarabot, ami oltárnak való magasságban, minőségben, méretben. És  igen, vedd meg a drágább gyertyát, a nagyobbat, ne a legolcsóbb kis teamécsest! Ne vedd meg a divatos parfümmel befújt különleges gyertyát, hanem vedd meg a kémiai illatpermettől mentes natúr gyertyát, a valódit! Azt, amit a templomban használnak. A spiritualitás és a lélek egyenlő az átverés-mentességgel, a valósággal, az igazsággal. Ha mű dolgokból szősz teret, az nem lesz spirituális.

Attól sem kel életre az oltár, hogy egy Buddha szobrot, füstölőt vagy bambuszfát csak úgy odateszünk esztétikusan a szobába, attól deko marad. Ki lehet nyitni magunkban ugyanakkor a szív kapuját, amiből az önátadás, hála, szent odafordulás, hit fakad (teljesen mindegy, hogy milyen tartalom felé – Buddha, Krisztus, a természet, a sors stb., nem a forma hordozza ezen lelki állapotokat, hanem fordítva: önmagukban léteznek, és a formák segíthetnek megnyitni őket). Szent teret, oltárt a megnyílt belsőből, odaadásból kell építeni, annak a kifejeződése legyen, és ebben ne legyen kompromisszum. Ez a különbség a “new ages” oltár és tér között, ami olyan mintha, de nem igazán az, és a “valódi” között, ami az. Ma az a kihívás nyugaton, hogy magadból kell a valódit kihoznod, tehát egyéni megfogalmazás is lehet olyan valódi, mint vallási tradicionális tér, ha az archetipikus szabályokat betartja.

Vissza a funkcionalitásra. Burmában, a kolostorban faágyon aludtam gyékény strandmatracon. De ott a középosztálybeli embereknek sincs matracuk az ágyban. Amerikában a minimalista meditációs központban parafapadló (hogy ne halld a zokniban járkálás lépteit se, és kényelmes legyen a talpnak), biomatrac és a fal is organikus volt. Az amcsiknál ez a szükségleteket kielégítő alapkényelem, ami nem luxus. Burmában aludtam betonágyon is, az volt a legaszkétikusabb. India, Burma és ezen országokban olyan közösségi szállásokon, mint “úttörőtábor” általában egy betonszoba van, amiben semmi bútor és díszítés nincs, egyszerűen egy börtöncella betonpulttal. Arra tettem a polifoamom, ez volt a 10 napos vipasanán a szállásom. Többször aludtam ilyen helyeken. Ázsia ilyen, és ez sokat segít a lemondásban, az áldozathozatalban. Az áldozathozatal és lemondás építi ki a belső erőt.

Az egyik első személyes mesterem egy szúfi nő volt, akihez 4 évig jártam. Az első este azt mondta, hogy feküdjek le a földre, a fapadlóra. Ott kellett aludnom. Azért tettem meg, mert éreztem hogy szeret, és éreztem hogy tudja, hogy ezzel nevel jó felé, és hogy ezeken ő is átment, sőt a jelenben is végez aszketikus gyakorlatokat. Ezeket a jóga tapasznak nevezi. Mindjárt azzal kezdte, hogy a komfortzónámon túli helyzetekbe tett, s ezzel is folytatta, amíg csak hozzá jártam. Ilyenkor a szellem, az éberség, a figyelem, a jelenlét felerősödik. A komfort elaltat. Magyarországon volt úttörőtáborok segítenek a nemes egyszerűség élményét átélni, illetve néha panziókban volt elvonulás, de ezek az ázsiaihoz képest kényelmesek. Szóval, nem kell nagy feneket keríteni, az adott kulturális keretben, ami egy normális alapfunkciót kielégítő keret, az kell a hétköznapokhoz, és olykor mehet egy-egy aszketikusabb gyakorlási szakasz. A burmai kolostorban pl. volt egy olyan haladó gyakorlat, amit csak kevesen kaptak: három hétig egy fa alatt kell meditálni, és nem lehet lefeküdni, csak ülő pózban lehet lenni. Abban töltöd a napokat és az éjjeleket. Ha a faágy túl kényelmes, mindjárt van opció ott is egy kis tapaszra. De ezek olyan meditálók, akik jhana-ba vágják magukat és úgy töltik az időt (olyan egyhegyű meditációs transz, amiben nincs tudomásod a külvilágról és extatikus egységben vagy, amiben nincs időérzékelés és testérzékelés, így fájdalom érzés sem).

Zsuzsa: Ebből a klasszikus úttörőtáborhoz volt szerencsém, ha a kilyukadt gumimatraccal földön alvást nem számolom. Az ember mindent meg tud szokni, vagy legalábbis a hozzáállását alakítani. De még mindig nem értem, hogy a “dekor” miért nem lehet funkcionális? A dekor funkcionális eszköze lehet az egyensúly gyakorlásának, ahogy terápiás szempontból a térrendezés szimbolikus megjelenése lehet elakadásoknak, patológiáknak vagy a karakternek, kultúrának. Éppen úgy, ahogy egy ház kép a KIP (Kathatym Imaginatív Pszichoterápia) vagy egy érzelmi ház alaprajz (projekciós rajzok) módszerekkel.

Olyan tereket látnék szívesen Európában, ami pl. a valódi zen egyensúlyon alapul, nem a narancsosított Zen. Nehéz ilyet találni, mert még Zen közösség terében sem éreztem intuitíven a kiegyensúlyozottságot, nyilván, mert sokféle ember építi fel önkéntesen, mindenki a saját karakterét és elakadásait beleadva. A kertészkedés egy meditatív tevékenység, pedig nincs életfenntartó funkciója és dekorációt hoz létre. A Zen kertészet úgy teremt kiegyensúlyozottságot, hogy mesterségesen hoz létre természetes hatást, és a kőkertek is szimbólumokon alapulnak. Miért hozunk létre japán növényekből Zen kertet nyugaton? Az valóban Zen, vagy csak trendi státuszszimbólum? Valójában milyen egy európai “Zen” kert, európai növényekkel? A kiegyensúlyozottságot tanítja a Feng Shui és a Vaszati is, ám ezekben az iskolákban is benne vannak már az egyéni értelmezések, torzítások, motivációk különböző tudatszinteken. Ahogy minden hagyományban. Vagyis én úgy látom, hogy van szabálykövető kék, üzleti narancs vagy narancs/zöld, és kevéssé sikerül találnom valóban magasabb szintről működő térrendezésről szóló tanításokat, példákat. Esetleg elvonuló helyek lehetnének, de valószínűnek tartom, hogy ezeket inkább a másik oldal (túlzott igények) kiegyensúlyozására hozzák létre, vagyis nem önmagukban állnak, mint kiegyensúlyozott tér.

Bence: Azt kérdezd, “ a “dekor” miért nem lehet funkcionális?” Nekem eszembe se jutott, hogy nem lehet, szerintem a dekor az legyen funkcionális, akkor él a tér, ha a kettő egyben van. Ami funkcionális, de nem dekorált, az a betonágy élmény volt. Lehangolóan igénytelen. Ami meg deko, de nincs funkciója, az szerintem a lelket éhesen hagyja. Mondhatom, a “funkció és dekorra”, hogy funkció és esztétika? Ez a kettő a kolostorokban és a jó spirituális terekben tehát együtt jár. Korábban behoztad, hogy a férfiaknak csak a funkció stb. Szerintem a nemek dolgot kihagyhatod. Egy olyan embernél nemtől függetlenül, akiben belül harmónia van, és kapcsolatban van a középpontjával, ott mind a kettő meg fog jelenni természetes harmóniában, mint a zen kert pl. amit példának hozol.

Az összes hagyományos kolostorban egyébként évszázadok alatt kicsiszolt funkció és dekoráció (esztétika) van. még olyan kolostorban nem voltam, ami “béna” lett volna esztétikailag, sőt épp fordítva: általában harmóniát, holotrop (a világ kerek, egy egység, egy összerendezett mandala) érzetet kelt. Akkor szokott az esztétika megrogyni, amikor bérelt helyeken szervezünk meditációs elvonulást pl. egy szocreál úttörőtáborban. Vagy Burmában az a betonszállás alváshoz, amiről beszéltem. Az nem a hagyomány miatt volt, hanem a praktikum és a szegénység miatt, de ott is a meditációs terem és a belül üreges és meditációs cellákkal ellátott csodálatos sztúpa-pagoda az gyönyörű! Ezen a képen azt az indiai vipassana központ láthatod, ahol ültünk.

Egy lótusz-szirom az egy meditációs cella, az a kerek a sziromban a szellőzőnyílás ablakocskája szúnyoghálóval. Egy nap 10-12 órát meditáltunk (10) napig, ebből napi 3-szor kötelező volt a teremben együtt meditálni, a többit lehetett a teremben együtt, vagy egyénileg a cellákban. Ezt a meditáló maga eldöntheti, és minden meditáló saját cellát kap, ami a mély gyakorláskor nagyon sokat segít, maximalizálja a tudatod legmélyének lézerpontos, leheletfinom megfigyelését,  átdolgozását, felnyitását. Erre van kitalálva az egész központ, a téri elrendezés, a napirend, a technika, a közösségi élet szabályozása, minden! Ez éppen annyival profibb és hatékonyabb a nyugati önmeditálgatásnál, mint a nyugati modern kórházi műtő a kelet falusi, döngölt földpadlójú fabódéjánál mint orvosi “műtő”-nél. Keleten a meditációs központokban és kolostorokban a tudatra dolgozták ki a tereket és a szociális működést, nyugaton a testre.

Amikor nem egy hagyományt nézel, hanem egy egyént – milyen Zsuzsa szobája? Bence szobája? XY szobája? – a meditáció, funkcionalitás, esztétika szempontjából akkor az azon fog múlni, hogy az egyén belül hova jutott a meditációjában. És azt gondolom, hogy ez a válasz számodra a nyugati téralakításra is. A posztmodernségünk alappillére, hogy nem egy tradíciót ismétlünk, mint pl. a látott képen, ahol évszázadok alatt bekodifikálták, hogy mi az adott ösvényhez tartozó esztétikai és dekor csomag (B szint, wilberi négyes, kék), és a művészek azt reprodukálják, némi, de nem olyan sok egyéni kreativitással. A tibeti buddhizmus kolostorai és homokmandalái  teljesen ilyenek, ott minden sok száz éve ugyanúgy van négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre, nem szabad egyéniséget belevinni. A keresztény templomok is ilyenek, állandóan sztenderd képek ismétlődnek, amelyek a mitikus történetben elbeszélt jeleneteket és koncepciókat mutatják be, vagy azt a légkört táncolják körül esztétikában.

A kereszténységben vannak modern és posztmodern alkotások is, mivel a társadalom ezen szintekre lépett. A posztmodernben megfordul a kihívás: ha nem egy tradíciónak dolgozol, hanem a szabadságnak, magadnak, és a többieknek, mitikus történethez kötöttség nélkül: ekkor a legmélyebb belsődbe kell menni, ahol nem a személyes éned nyilvánul meg, hanem a kozmikus éned, a forrás, a transzperszonális mező az egyéniségeden át – és onnan létrehozni spirituális tereket. Ez egy “szent őrült” inspiráció. Szobát magadnak, oltárt, elvonuló helyet, központot, stb. Ezért nem működik nyugaton az, hogy egy az egyben átvenni a kínai, tibeti, burmai, japán vagy akármilyen formákat, mert mindig egy kicsit lokál-idegen, akárhogy is gyönyörködünk benne.

Zsuzsa: Igen, éppen erre gondolok. Ezt én posztmodern eklektikának hívnám, amiben a más kultúrából vett elemek keverednek a nyugatival. Kicsit azért a nemekre visszatérek, mert nyilvánvaló különbségek vannak a férfi és női otthon vagy térteremtés között. Mintha ez is egy lépcső lenne, hogy képes vagyok nőként férfi szemmel nézni a teret és fordítva. Pl. bár nem végeztem kutatást, de az építészek inkább férfiak és náluk az épületen, a szerkezetben találhatsz ún. fókuszpontokat, különlegességet, egyediséget. Míg a lakberendezők inkább nők, akik a lakáson belüli fókuszpontokat, figyelemfelhívó és -fenntartó különlegességeket teremtik meg. De természetesen “felhasználóknál” is éles különbség van a fontosságban, hozzáértésben, bár sokan tudják a másik nem erősségeit is, ami a fifti-fifti. Ha jól értem, arra gondolsz, hogy a szerzetesek ezt a különbséget megléphették, hiszen egy sok mindenben a nemi különbségeket is igyekeznek meghaladni. Vajon hogy működik a nyugati posztmodern emberek esetében, hogy alakul a tér kialakítása egy posztmodern kapcsolatban? A függő kapcsolatok esetén a házasságba a férfi hozta a házat, a nő a stafírungot. Fifti-fifti (W5, narancs) kapcsolatban elkezdenek egymással dominálni a házastársak egy házépítés során, hogy mi a fontos a térteremtésben, de klasszikusan az történik, hogy a férfi a szerkezeti és praktikus dolgokat tartja fontosnak, míg a nő sokkal lelkesebb az esztétikai finomságokra, így háborúznak egymással. Persze az együttműködés lenne ideális, kiegészíteni egymást az erősségeikkel. Ezt tudják a szerzetesek vajon? Azt látom célnak, hogy az ember minél rugalmasabb legyen (komfortzóna tágítása, majd karakter lebontása természetesen egy egészséges személyiség felépítése után). Na, de ha női/férfi karakter kiegyensúlyozásáról van szó, akkor mit javasolsz a nyugati embereknek/pároknak, hogy harmonikusabb teret és ezzel együtt harmonikus kapcsolatot tudjanak létrehozni egymással, önmagukkal és az őket körülvevő térrel?

Bence: Több jó pontot felvetsz, hadd vegyem sorra őket. Posztmodern eklektikának hívod, a más kultúrából vett elemek keveredését a nyugatival. Megkülönböztetném a posztmodern eklektikát és a transzpersznális / integrál kultúrát. Akkor eklektika, ha esztétikailag megfelelően össze vannak szőve az elemek. Akkor transzperszonális vagy integrál (ami a poszt-posztmodern), ha megnyílik az alkotó lelke és átfordul a helyzet: a saját lelkéből kiáramló transzcendenst fejezi ki a térbe, amiben más kultúrák és saját kultúrák elemei egy újszerű egységet alkotnak, és többé nem a kultúrákon van a fókuszod és a figyelmed, hanem azon az élő itt és moston, amit a személy és a tere kifejez. És ez a cél. Érzed hogy ez egy “zen és keresztény dolog egyben”.

Egyetértek veled a nemek kérdésében, hogy a pasik inkább a funkcióra figyelnek, az építészeti-szerkezeti dolgokra, a nők pedig a lakberendezésre, és abban szinte verhetetlenek. Egyszer hívtam lakberendezőt, akkor eszembe se jutott férfit hívni. Amerikában ezért leütnének, hogy nemi megkülönböztetést teszek, de otthon tán még vállalhatom azt a nézetemet, hogy bizony van, amihez a nők jobban értenek, s van, amihez a pasik. És persze lehet olyan pasi, aki kiemelkedő és jobb, mint más nők lakberendezésben és fordítva, de mint trend mégiscsak fenntartanám, amit mondasz. Jómagam sokat kísérleteztem ezzel éveken át, mert sok életszakaszt éltem egyedül, és azt arra használtam – felismerve a tér hipnotikus szerepét -,hogy a lelki utat támogató belső teret hozzak létre, ami a világi életet is tiszteletben tartja és fordítva. Nem bírtam csak világi lakásban lakni odadobott new age oltárral a sarokban. Ennél erősebb lelki tér kellett. De nem akartam csak szerzetesi teret sem, mint budapesti hétköznapi élet (a csak szerzetesi tér jó volt azon meditációs elvonulásokra, amelyeknek ez a lényege arra a gyakorlási időszakra). Az integrál tér érdekel, amiben harmonikusan és egyenlően szövődik össze a spirituális és a világi, azaz a teljes lényedet tartja a tér, és nem tart egy féllábú hipnózisban. Az építészek, lakberendezők szerintem még nem értik milyen hatalmas a felelősségük. Míg egy haverod, ha felvidít vagy megbánt, az pár percig, pár óráig tart, majd énállapotot váltasz (vagyis ennyi a “hipnózisának” az idői tartama), egy szockó lakótelepen minden alkalommal rosszul vagyok, ha végig kell sétálnom a folyosón. Aki tereket épít, annak évtizedekre szól a hipnózisa. Ez a jobb alsó kvadráns az integrál pszichológiában. A pszichológiának éppúgy része az, hogy a külvilág alakításával milyen lelki állapotokat teremtünk, fontos erre felébredni és jól használni.

A következő pontod hogy a szerzetesek akkor meghaladták-e a nemi különbségeket a térrendezésben. Nem feltétlen. Nekik nem kell ezzel bajlódni, mert előre le van írva milyen legyen a szín, a forma, a tér. Minimális az egyénieskedés, az individualitás ott.

Ezeken a képen egy tibeti buddhista kolostor belsejét látod. Gondolod, hogy egy szerzetes kitalálta, milyen színek és alakok legyenek ott, és egy kreatív hétvégén kialkotta magából egy papírra? Nem. Amit látsz az évszázadok óta kötött, előírt, sztenderd. A művész azt festi meg, amit kell, amit a tan szövegei elbeszélnek, mint mitikus történeteket. Ahogy a középkori keresztény templomokban is. Ott még több kreativitás volt megengedett szerintem, mint a tibeti kolostorokban. A buddhizmusban annyival több a dolog, hogy ott nem csak sztori van és bölcseleti mondások, tanítások (mint a Bibliában), hanem tényleges meditációs belső élmény leírások, térképek az elméhez, és útmutatók, hogy hogy kell kidolgozni ezeket meditációban. Vagyis a színeknek, geometriai formáknak ilyen jelentésük is van. Ezt láthatjuk alább a Pa Auk Sayadaw féle burmai vipassana meditációs rendszerben, ahol a klasszikus burmai pagoda felépítményéhez rendelik a meditációs út stációit.

Kérdezed azt is, hogy ha női/férfi karakter kiegyensúlyozásáról van szó, akkor mit javaslok a nyugati embereknek/pároknak, hogy harmonikusabb teret és ezzel együtt harmonikus kapcsolatot tudjanak létrehozni egymással, önmagukkal és az őket körülvevő térrel? Azt, hogy együtt tervezzék meg a terüket. Ha nem elég ügyesek, mert nem szakmájuk a lakberendezés, esetleg kérjenek meg egy lakberendezőt. Amikor megnősültem és összeköltöztünk a volt feleségemmel, akkor egy nagy lakást vettünk, és azt éreztem, hogy noha előtte sokat fejlődtem a lakberendezésben, itt nem akarok improvizálni és félamatőrködni. A volt feleségem ügyes volt, de nem volt benne annyi töltet e téren, hogy az egészet a kezébe vegye, viszont mindkettőnkben felkelt az alkotás és a közös tér igényes megteremtésének a vágya, így kiválasztottunk együtt egy olyan lakberendezőt, aki mindkettőknek tetszett, és hárman együtt terveztük meg. Annyira jó lett egyébként, hogy az Otthon Magazinban az év lakberendezője lett a hölgy ezzel a lakással akkor. A volt feleségem is pszichológus volt és meditáló lény, és én is, tehát megvolt a belső töltet, de a szakmai tudás és a rutin nem. Azt hoztuk be a lakberendezővel.

Amit leginkább javasolnék, hogy jöjjenek létre lelki lakberendezők. Neked is mondtam, hogy lehetnél az.  Az lenne a dolga, hogy falicitáló üléseket tart a párnak, hogy mélyebben magukba nézzenek, és mélyebb közös jelentéseket, tartalmakat, élményeket tudjanak kifogalmazni, és azt kellene átkonvertálni a térbe a lakberendező tudásával. Az erő a mélyünkben lakik, és akkor tart meg a tér, ha az erőnk is benne van. A spirituális erőre gondolok, ami egy lelki jelenlét, egy leföldelt teltség és harmónia a térben.

Zsuzsa: Igen, mondtad, hogy legyek lelki lakberendező, és úgy alakult, hogy valóban megjelent rá az igény. Valójában ez az igény inspirált a veled való beszélgetésre is ebben a témában, és örülök, hogy a férfi-női különbségek témában is hasonló véleményen vagyunk. Látod az amerikai  és a magyar helyzetet is, aminek a különbsége valószínűleg a történelmi háttér miatt is más, de ez egy másik nap témája lehetne. Mit gondolsz arról, hogy napjainkban kezd újra divattá válni a barlangház, ami ökológiai és költség szempontból is barátságos paramétereket mutat. A társadalomból kivonuló szerzeteseknek is ideális lakóhely egy barlang. Ez modern verzióban visszatérés oda, ahonnan indultunk, amikor még barlanglakó volt az ember, illetve anyaméh szimbólum, így egy ember életére vetítve is visszatérés a kezdetekhez, ha valaki ilyen házba költözik. Mit gondolsz a környezetpszichológiai vonatkozásáról? Hogyan hathat szerinted azokra a benne élőkre, akiknek a prenatális (magzatkori)  szakaszuk kiegyensúlyozott volt, és mit idéz fel azokban, akiknek nem? Lehet-e gyógyító vagy újra traumatizáló önmagában egy ház?

Bence: A gondolatot jónak találom, hogy a méh szimbóluma lehet egy barlang vagy barlanglakás. Abban nem vagyok biztos, hogy ez annyira erős, hogy ha valaki ilyenben tölt el pár napot, vagy ilyenben él, akkor az meggyógyítja vagy újra traumatizálja, ha az anyaméhben lelki elakadás érte. Ez nekem picit túl nagy gyermeki-mágikus fantázia ugrás. Terapeutaként ennél ezért bonyolultabbnak és  organikusabbnak gondolom a lelki folyamatokat, a gyógyítást és a transzformációt. Ha a lélekben elakadás van, azt nem lehet megspórolni, hogy átéletéssel és gondos lelki megtartással át ne menjen rajta a személy. A tér támogat, de nem mágikusan elvégzi helyettünk a lelki munkát. Ahogy az orvosnál is a műtétet az orvos végzi, és attól, hogy tiszta, esztétikus steril műtőben passzívan fektetjük a beteget egy napig, hiába várjuk, hogy  meggyógyuljon.  Ugyanígy van ez a léleknél.

Zsuzsa: Vagyis integrál szemlélettel én úgy látom, hogy a gyógyulni vágyó set (használói lelkiállapot) mellé a minél hatékonyabb setting (fizikai és szociális környezet) megalkotása is a célunk kell legyen. Bízom benne, hogy minél többen felismerik ennek a fontosságát és köszönöm, hogy ebben segítség vagy.

Kérdező: Révész Zsuzsa
Elérhetőség: http://psyechologydesign.blogger.hu/
Válaszolt: Gánti Bence

 ***
Látogasd meg honlapunkat és tudj meg többet az integrál szemléletről! Tanulj, barátkozz, szerezz új élményeket az Integrál Akadémián.