Hol helyezkedik el Srí Ramana Maharsi az egyetemes spiritualitásban? Ken Wilber szerint ő a XX. század szentje. A Talks with Sri Ramana Maharshi (Beszélgetések Srí Ramana Maharsival) című könyv amerikai kiadásához írt bevezetőjében így vélekedik:
„Gyakran megkérdezik tőlem: ha egy lakatlan szigetre kerülnél, és csak egy könyvet vihetnél magaddal, melyik lenne az? A könyv, amit a kezedben tartasz – Beszélgetések Srí Ramana
Maharsival –, az egyik abból a kettő-háromból, amit mindig említek. Ráadásul a Beszélgetések a következő tekintetben élen jár a listán: ez a huszadik század legnagyobb bölcsének élő hangja, és vélhetőleg korunknak, de talán minden időknek legnagyobb spirituális megvalósítása. […] Ő egyszerűen az abszolútumból és az abszolútumként, az Önvalóként, a legtisztább Ürességként beszél, ami az egész megnyilvánult világ célja és alapja, amely mégsem más, mint ez a világ. Ramana, Sankarát idézve, gyakran szokta mondani: A világ illuzórikus, egyedül Brahman valós, Brahman a világ.”
A tanítás
Tanításának legfőbb jellegzetessége a csend volt. Ezért is azonosították Daksinámúrtival, Isten (Siva) ifjú, csendben tanító megjelenésével. Noha tehát elsődlegesen csendben tanított, ez nem jelentette azt, hogy nem volt hajlandó felvilágosítani azokat, akik kérdéseket tettek fel neki. Eleinte írásban válaszolt, de később újra beszélni kezdett. Szóbeli tanításának központi eleme az Ön-kutatás volt, ami nem más, mint a „Ki vagyok én?”, vagyis a valódi önazonosságunk vizsgálata.
Ken Wilber így ír az Ön-kutatásról:
„… az Ön-kutatás, Ramana különleges ajándéka a világnak. Vannak érzéseim, de én nem ezek az érzések vagyok. Ki vagyok én? Vannak gondolataim, de én nem ezek a gondolatok vagyok. Ki vagyok én? Vannak vágyaim, de én nem ezek a vágyak vagyok. Ki vagyok én? Visszahúzódunk tehát saját éber tudatosságunk forrásába – amit Ramana gyakran »ÉnÉn«-nek nevezett, mivel tudatában van a közönséges énnek vagy egónak. Visszahúzódunk a Tanúba, az »Én-Én«-be, és megpihenünk Akként. Én nem a tárgyak, az érzések, a vágyak, a gondolatok vagyok.
Itt azonban az emberek rendszerint elkövetnek egy sajnálatos hibát az Ön-kutatásban. Azt gondolják, hogy ha megpihennek az Önvalóban vagy Tanúban, akkor valamit látni fognak, vagy érezni fognak valamit, ami rendkívül bámulatos, különleges, spirituális. De nem fogunk látni semmit. Ha látunk valamit, akkor az csak egy újabb tárgy – egy újabb érzés, egy újabb gondolat, egy újabb érzékelés, egy újabb képzet. Ám mindezek tárgyak, az viszont, ami vagyunk, nem egy tárgy. Végül, és ez a legfontosabb, Ramana felhívná a figyelmünket arra, hogy a tiszta Önvalót – és ennélfogva a nagy Megszabadulást – nem lehet elérni, legalábbis nem jobban, mint ahogy elérhetjük a lábunkat vagy a tüdőnket. Már tudatában vagyunk az égnek, már halljuk a körülöttünk lévő hangokat, már szemtanúi vagyunk ennek a világnak. A megvilágosodott tudat vagy tiszta Önvaló százszázalékosan jelen van éppen most – nem kilencvenkilenc, hanem száz százalékban.
Amint Ramana folyamatosan hangsúlyozta, ha az Önvaló (vagy az Önvaló ismerete) olyasvalami, ami létrejön – ha a megvalósításunknak időbeli kezdete van –, akkor az csupán egy újabb tárgy, egy újabb múló, véges, időleges állapot. […] Egyszerűen, vitathatatlanul nem érhetjük el az, amit sohasem vesztettünk el. És ha valamit mégis elérünk – mondaná Ramana –, az nagyon szép, de az nem az Önvaló.”
Arunácsala – Siva
Srí Ramanának nem volt emberi guruja, de volt guruja egy hegy formájában. Amikor megkérdezték tőle, mi vonzotta Tiruvannámalaiba, Bhagaván így felelt: „Hogy mi vonzott ide? Az Arunácsala. Az ereje ellenállhatatlan. De az Arunácsala belül, s nem kívül található. Az Önvaló az Arunácsala.”
A hegy barlangjaiban számos szent élt, és úgy tartják, hogy a hegy körül mindig hét bölcs lakozik, és az advaita tanainak központja.
Egy puránikus történet szól a hegy eredetéről. Egyszer Visnu és Brahmá vitatkozni kezdtek, hogy melyikük a kiválóbb. Veszekedésük hatására fejetlenség uralkodott el a földön, mire a Dévák felkeresték Sivát, és könyörögtek neki, hogy döntse el a vitát. Siva erre megnyilvánult fényoszlopként, amelyből egy hang szólalt meg, kijelentve, hogy az a nagyszerűbb, aki megtalálja a lángoszlop tetejét vagy alját. Visnu egy vadkan formáját öltötte, és ásni kezdett, hogy meglelje a kiindulópontot, míg Brahmá egy hattyú alakjában szárnyalva igyekezett elérni az oszlop tetejét. Visnunak nem sikerült elérni az oszlop alját, de „kezdte meglátni magában a Legfőbb Fényt, amely mindenek szívében ott lakozik, és elmerült a meditációban, megfeledkezve a fizikai testről, sőt önmagáról sem véve tudomást, arról, aki keresett”.
Brahmá viszont meglátott egy lehulló panpungvirágot, és elhatározta, hogy akár csalással is, de győzedelmeskedik. Így hát visszatért a virággal, és azt állította, hogy a csúcsról szakította. Visnu beismerte vereségét, és az Úrhoz fordult dicsőítő énekkel és imával, mire Siva kinyilvánította Visnu nagyszerűségét, míg Brahmá megszégyenült, és beismerte hibáját.
Ebben a legendában Visnu az egót vagy individualitást, Brahmá a gondolkodást, Siva pedig az Átmant, a Szellemet jelképezi. A történet úgy folytatódik, hogy, mivel a lingam vagy oszlop túlságosan vakító volt, Siva ehelyett az Arunácsala hegyként nyilvánította meg magát, kijelentvén: „Amiképpen a Hold a Naptól nyeri a fényét, úgy minden szent hely az Arunácsalától fogja nyerni szentségét. Ez az egyetlen hely, ahol ezt a formát öltöttem azok üdvére, akik imádni óhajtanak engem, és el akarják érni a megvilágosodást. Az Arunácsala maga az Óm. […]” (Mintha azt mondaná keresztény szóhasználattal, hogy az Arunácsala maga az Ige.)
Az Arunácsalát az ősi időktől kezdve számtalan írásban dicsőítették. Így tett Srí Ramana is.
Forrás: Mahlik-Tóth I. (2005). Sri Ramana Maharsi spirituális tanításai. Integrál Akadémia, Budapest
A teljes 11 oldalas e-jegyzetet ITT tudod megvásárolni.
Integrál Pszichológia képzés indul szeptember 16-án!
Részletek: http://www.integralakademia.hu/integral-pszichologia-szak
Hozzászólások