Néha nem értünk szót egymással. Van, hogy furcsán viselkedik a másik, folyton témát vált, nem lehet vele érzelmekről beszélni. Amikor ezt megemlítjük neki, vita lesz belőle. Úgy érzi, hogy támadjuk és bántani akarjuk a valóság kimondásával. Tulajdonképpen nem véletlenül reagál így, hiszen ő ekkor saját énképe életben tartásáért küzd.
„A fenséges elfojtása éppolyan jelentős bennünk, mint az ösztön-énünk elfojtása. Az Istennel szembeni védekezésünk csak egy kicsit tér el attól, ahogy az Ördög ellen védekezünk. De ami közös Istenben és az Ördögben, az az, hogy mindketten az egót veszélyeztetik.”
(Ken Wilber)
Mindannyiunknak vannak öntudatlan, automatikussá vált önvédő fogásaink, melyet a lélektanban elhárító mechanizmusoknak hívunk. Az elhárítási mechanizmusainkkal az énünk integritását, az identitásunkat védjük, azt, aminek érezzük magunkat, és az ellen védekezünk, ami ezt megingatná, veszélyeztetné. Az ilyen dolgokat igyekszünk elhárítani. Az elhárító mechanizmusokra rögvest a pszichoterápia történetének elején felfigyeltek már, nevezetesen Freud és lánya Anna Freud, így a klasszikus felfogása és leírása az elhárító mechanizmusoknak tőlük és a pszichoanalízisből ered, mely szerint a tudatalattiból feláramló, a tudat számára túl erős, vagy elfogadhatatlan impulzusokat a tudatos én szűri. A tudatalattiban mind ösztönös törekvések, és érzelmek vannak, mind felettes-én tartalmak, azaz erkölcsi, morális, emberi-társas szabályozó elvek. Ezek közül sok, ha teljes valójában bukkanna fel, az túl sok lenne a tudatos én számára, ezért az határokat tart fent, védi önmaga integritását, szűr, védekezik. Az elsődleges védekezés tehát, noha látszólag más emberek felé irányul, igazából az általuk saját magunkban kiváltott és felbukkanni akaró tartalmak ellen irányul. Folytatás
