Transzperszonális gyorstalpaló: Első rész

TranspersonalVolt itt minden az elmúlt napokban az instant megvilágosodástól kezdve, a kozmikus LSD élményeken át, egészen a spirituális ébredéssel fűszerezett gyermekszülésig, hogy az új Bibliát író Lukoffról már ne is beszéljünk. Jó eséllyel az már mindenki számára kiderült, hogy a transzperszonális pszichológia valahogy nem az a “hagyományos” pszichológia. Előszeretettel dolgozik például nem-szokványos tudatállapotokkal, a verbális terápiák helyett inkább az élményalapú terápiákat részesíti előnyben, és alapvetően nyitott minden olyan élményre, amely túlmutat a mindennapi, személyes dimenzión. De hogyan is kezdődött mindez? Eleinte ott volt a viselkedéstudomány és a pszichoanalízis, majd jött a humanisztikus pszichológia. És aztán? Egy nap, Abraham Maslow gondolt egyet, odafordult barátjához, Anthony Sutich-hoz, megpödörte bajuszát és így szólt: Te Anthony, nem felejtettünk mi el valamit? Ha kíváncsi vagy a részletekre, na meg a hiteles történetre, olvass tovább.

A Negyedik erő
A transzperszonális pszichológia rövid története

A huszadik század közepén az amerikai pszichológiát két nagy iskola uralta – a viselkedéstudomány és a freudi pszichoanalízis. Mivel az emberi psziché megértésében egyik irányzat sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a szakmai elégedetlenség egyre csak nőtt. Ez vezetett el végül a humanisztikus pszichológia megalakulásához. Az új irányzat fő szószólója és legismertebb képviselője a neves amerikai pszichológus, Abraham Maslow volt. Amellett, hogy rámutatott a viselkedéstudomány és a pszichoanalízis – ahogy ő nevezte, az Első és Második Erő – korlátaira, lerakta egy új pszichológiai szemlélet alapjait is (Maslow 1969).
     Maslow kritikája szerint a patkányok, galambok és más állatok tanulmányozása révén az emberi működésnek csak azon aspektusait ismerhetjük meg, amelyeken osztozunk ezekkel az állatokkal. A behaviorista megközelítés képtelen megmagyarázni a szeretet, az öntudatosságot, a szabad akaratot, a személyes szabadságot, az erkölcsöt, a művészetet, a filozófiát, a vallást és a tudományt, vagyis azokat a magasabb rendű humánspecifikus minőségeket, amelyek az emberi lét páratlan sajátosságai. Nem ad választ az olyan negatív emberi tulajdonságokra sem, mint a mohóság, a hatalomvágy, a kegyetlenség és a „rosszindulatú agresszióra” való hajlam. A behavioristák, ahogy arra Maslow kritikája is rámutatott, teljesen figyelmen kívül hagyták a tudatosság és introspekció szerepét, és kizárólag a viselkedés tanulmányozására koncentráltak.
     Ezzel szemben a humanisztikus pszichológia, azaz a Harmadik Erő elsősorban az egyénre és a kutatás objektív megközelítését kiegészítő tudatosságra és introspekcióra helyezte a hangsúlyt. A figyelem a környezet általi meghatározottságról, az inger/válasz, és a jutalmazás/büntetés szerepéről átirányult arra az emberi képességre, hogy az egyén, belső motivációját követve, megvalósítsa önmagát és kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket.
     A pszichoanalízist célzó kritikájában Maslow rámutatott arra, hogy Freud és követői az emberi pszichéről alkotott elméleteiket főként a pszichopatológia tanulmányozásából származó eredményekre alapozták. Nem értett egyet továbbá az analitikus gondolkodást jellemző biológiai redukcionizmussal és azzal a feltevéssel sem, hogy minden pszichológiai folyamat megmagyarázható az alapvető ösztönkésztetések által. Ezzel szemben a humanisztikus pszichológia az egészséges populációra fókuszált, köztük azokra az egyénekre (Maslow szavaival élve „a népesség növekvő csúcsára”), akik valamilyen területen szupernormális működést mutattak; emellett az emberi fejlődésre és potenciálra, valamint a magasabb pszichés funkciókra helyezte a hangsúlyt.
     Néhány éven belül, miután Abraham Maslow és Anthony Sutich megalapították a Humanisztikus Pszichológiai Egyesületet (AHP) és annak folyóiratát, a mozgalom szakmai és tágabb körökben is rendkívüli népszerűségre tett szert. A multidimenzionális látásmód és az egyéni értékek hangsúlyozása lehetővé tette, hogy olyan hatékony terápiás technikákat dolgozzanak ki, amelyek számos új lehetőséget kínáltak az érzelmi, pszichoszomatikus, interperszonális és pszichoszociális problémák kezelése terén.  
     Míg a hagyományos pszichoterápiák kizárólag verbális eszközöket használtak, és csak az egyéni élettörténet és a tudatalatti motivációk feltárására koncentráltak, addig az új terápiás megközelítések inkább az érzelmek és gondolatok itt és most-ban történő megélését és közvetlen kifejezését hangsúlyozták. Ennek a terápiás forradalomnak köszönhetjük a test és lélek összekapcsolását és az érintés tabujának, amely mindaddig uralta a pszichoterápiát, eltörlését is. A különböző bodywork technikák tehát az új kezelési stratégiák szerves részét képezték; a humanisztikus terápiák tipikus példájaként megemlíthetjük Fritz Perls Gestalt terápiáját, Alexander Lowen bioenergetikáját és más neoreichiánus megközelítéseket, az encounter csoportokat, és a maratoni üléseket.
     A humanisztikus pszichológia népszerűsége ellenére az alapítók, Maslow és Sutich egyre növekvő elégedetlenséggel szemlélték azt a fogalmi keretrendszert, amelyet eredetileg megalkottak. Fokozatosan ráébredtek, hogy egy nélkülözhetetlen alkotóelemet kifelejtettek – az emberi psziché spirituális dimenzióját (Sutich 1976). A keleti spirituális filozófiák, a különböző misztikus tradíciók, a meditáció, és az ősi bölcseletek iránti növekvő érdeklődés, valamint az 1960-es éveken végigsöprő pszichedelikus hullám, egyértelművé tették, hogy egy átfogó, a kulturális különbségeket is szem előtt tartó pszichológiára van szükség, amely magába foglalja a misztikus állapotok, a kozmikus tudatosság, a pszichedelikus élmények, a transzjelenségek, a kreativitás, valamint a vallási, művészi és tudományos inspiráció területéről származó megfigyeléseket is.
     1967-ben egy kis munkacsoport, nevezetesen Abraham Maslow, Anthony Sutich, Satanislav Grof, James Fadiman, Miles Vich és Sonya Margulies összeült egy találkozóra a kaliforniai Menlo Parkban, azzal a céllal, hogy létrehozzon egy olyan új pszichológiát, amely a nem-szokványos tudatállapotokat is beleértve, az emberi élményvilág teljes spektrumát elismeri és tiszteletben tartja. A beszélgetés során Maslow és Sutich az új irányzat nevét Grof javaslatára “transzhumanista pszichológiáról” (a humanisztikus vonatkozásokon túli) “transzperszonális pszichológiára” változtatta. Nem sokkal ezután megalapították a Transzperszonális Pszichológiai Egyesületet (ATP) és annak folyóiratát, a Journal of Transpersonal Psychology-t (JTP). Néhány évvel később, 1975-ben, Robert Frager a kaliforniai Palo Alto-ban megalapította a Transzperszonális Pszichológia Intézetét, amely immár több mint három évtizede a transzperszonális pszichológia legfőbb oktató, kutató és terápiás központja. 

(Részlet Stanislav Grof Healing our Deepest Wounds című könyvéből.)

Szabó András

Hozzászólások