Mindannyiunk életében vannak olyan időszakok, amikor szorongunk, le vagyunk törve, érthetetlenül dühösek vagyunk, és nem tudunk megbirkózni az élet bonyolult problémáival. Lelki egyensúlyunk időszakosan vagy tartósan felborul, pszichés tüneteket tapasztalunk önmagunkon. A pszichopatológia az a tudományág, ami a viselkedés és a szubjektív élményvilág kóros jelenségeivel foglalkozik.

Hogy mit nevezünk kórosnak, vitatott kérdés a pszichológia és a pszichiátria világában, számos tényező mentén közelíthetjük meg ezt a kérdést.

Kép forrása: pixabay.com

1. Eltérés a társadalmi normáktól, statisztikai átlagtól

Minden társadalomnak megvan a maga szabály- vagy normarendszere arra vonatkozóan, hogy milyen viselkedést tart elfogadhatónak. A norma a társadalom által kialakított helyénvaló magatartás kimondott és ki nem mondott szabályai arra vonatkozóan, hogy mit tehetünk vagy nem tehetünk. A normától számottevően eltérő magatartás abnormálisnak minősül.

Ezeknek a normáknak a betartása kívánatos, jó, helyes, megszegésük büntetendő, rossz, helytelen, gyógyítandó. Így az olyan viselkedésformák, gondolkodásmódok és érzelmek tekinthetők rendellenesnek, melyek nem illeszkednek a helyes működésre vonatkozó jelenlegi társadalmi elvárásokhoz.

Az abnormalitás egyik definíciója a statisztikai gyakoriságon alapul: „abnormális” a statisztikailag ritka, vagyis az átlagtól eltérő viselkedés. E meghatározás szerint azonban a különösen értelmes vagy rendkívül boldog ember is az abnormális kategóriába sorolódna. Ezért az abnormális viselkedés meghatározásakor túl kell lépnünk a statisztikai gyakoriság fogalmán.

2. Nem megfelelő alkalmazkodás

Sok kutató az abnormalitás legfontosabb kritériumának azt tekinti, hogy a viselkedés hogyan befolyásolja az egyén vagy a társadalmi csoport közérzetét. E kritérium szerint a viselkedés akkor abnormális, ha maladaptív (rosszul alkalmazkodó), tehát alkalmazkodási zavarokhoz vezet, ha kártékony hatású az egyénre vagy a társadalomra nézve. Bizonyos fajta deviáns viselkedésmódok zavarják az élet normális menetét (pl. depresszió), mások a társadalmat veszélyeztetik (pl. pszichopátia).

3. Rossz közérzet

Vannak kutatók, akik szerint az abnormalitás megítélése az egyén szubjektív rossz közérzetén, nem pedig viselkedésén keresztül ragadható meg. A pszichés zavarokkal diagnosztizált emberek legtöbbje valóban kellemetlenül érzi magát. Szoronganak, depressziósak vagy izgatottak, esetleg álmatlanságban szenvednek, étvágytalanok. Ide tartozik a betegségtudat is, hogy a személy egészségesnek vagy kórosnak tekinti-e az állapotát, viselkedését. Fontos megjegyezni, hogy ebből a szempontból, például a gyermekek esetében, a környezet tűrőképessége a meghatározó.

Ha azonban a rossz közérzet az abnormalitás egyetlen kritériuma, akkor nem ad lehetőséget arra, hogy egy külső megfigyelő objektív szempontból megítélje.

Kép forrása: pixabay.com

A normalitás fogalma

A normalitás fogalmát talán még nehezebb meghatározni, mint az abnormalitásét. A normalitás jellemzői nem vonnak éles határt a mentális „egészség” és betegség között. Inkább olyan vonásokat képviselnek, amelyekkel az „egészséges” emberek nagyobb mértékben rendelkeznek, mint az abnormálisnak diagnosztizált emberek.

1. Hatékony valóságészlelés

A normális emberek többnyire a valóságnak megfelelően értékelik reakcióikat, képességeiket és mindazt, ami körülöttük a világban végbemegy.

2. A viselkedés akaratlagos szabályozásának képessége

Az egészséges emberek általában bíznak abban, hogy képesek magatartásukat uralni. Alkalmanként persze impulzívan is viselkedhetnek, de amikor szükséges, vissza tudják fogni szexuális és agresszív késztetéseiket. Van, amikor nem a szociális normáknak megfelelően viselkednek, de ez is saját döntésük, és nem befolyásolhatatlan impulzusaik következménye.

3. Önértékelés és elfogadás

A jól alkalmazkodó emberek értékelik saját jó tulajdonságaikat, és úgy érzik, mások is elfogadják őket. Jó viszonyban vannak másokkal, és a társas helyzetekben spontán módon tudnak részt venni. Ugyanakkor nem érzik azt, hogy alá kellene vetniük magukat a csoport véleményének. Az értéktelenség érzése, az elidegenedés és az elfogadottság hiánya különösen szembeötlő azoknál az embereknél, akiket abnormálisnak diagnosztizáltak.

4. Érzelmi kapcsolatok kialakításának képessége

Az egészséges emberek szoros és kielégítő kapcsolatokat tudnak kiépíteni másokkal. Érzékenyek mások érzéseire, nem lépnek fel túlzott – valójában a saját szükségleteiket szolgáló – igényekkel a másikkal szemben. A mentális zavarokkal küszködő embereket gyakran annyira lefoglalja saját biztonságuk védelme, hogy túlságosan énközpontúakká válnak. Saját érzéseikkel és törekvéseikkel eltelve szeretetet követelnek, de képtelenek a kapott érzéseket viszonozni. Sokszor azért félnek az intimitástól, mert múltbeli tapasztalataik lesújtóak voltak.

5. Alkotóképesség

A jól alkalmazkodó emberek képességeiket alkotó tevékenységekben képesek kifejteni. Örülnek az életnek, és nem kell magukat rákényszeríteni arra, hogy a mindennapok követelményeivel szembesüljenek. A krónikus energiahiány és a túlzott fáradékonyság a megoldatlan problémákból adódó lelki feszültség gyakori tünete.

A normalitást megközelíthetjük az ideális létállapot felől is. Tehát egészséges, normális az a személy, aki pozitív tulajdonságokkal, egységes személyiséggel rendelkezik, Rogers szavaival élve „fully functioning person” (teljességgel működő személy). Ha jobban belegondolunk, az „egész-ség” valóban ezt jelenti, egészséges az, aki hiánytalanul „működik”, képes önmaga kiteljesítésére.

Ha nem érezzük magunkat „teljességgel működő személynek”, vagy valami mindig „visszatart” attól, hogy kiteljesítsük önmagunkat, akkor érdemes rálépni az önismeret útjára, ahol pontosan a személyiségünk egységesítése és kiteljesítése a cél.

Forrás: Vizinger Erzsébet, Pszichopatológia integrál tanácsadóknak, 2016, Integrál Akadémia