Elgondolkoztam azon, hogy igaz-e, hogy vannak materialista emberek, akik nem spirituálisak, és vannak spirituális emberek, akiknek kevésbé fontos a matéria. Arra jutottam, hogy ez egy közhely, egy mesterséges hasítás, és az egész téves így. Kijelentem, hogy minden ember spirituális és a különbség abban van, hogy a személy tud róla vagy nem. Észreveszi vagy sem. Azt is kijelentem, hogy minden spirituális ember egyben materialista is. Akiket materialistáknak mondunk, azok éppúgy spirituálisak, csak nem veszik észre, mert a figyelmüket más köti le, és az énérzésüket felépítő hiedelemrendszereik, tudatos gondolataik, életvitelbeli rutinjaik és kapcsolati kultúrájuk olyan, amelyben elkerülik ezt a témakört. Akik pedig spirituálisak, ott szintén fontos az anyag, a matéria, maximum kevesebb figyelmet szentelnek neki, ami néha jó, de néha éppen a személyiségben való megdolgozatlanság kifejeződése.  Az ember integrált: materiális és spirituális is, akár mit is hirdet magáról, hogy milyen az orientációja. A természet, az élet, az evolúció, a kozmosz vígan éli önmagát rajtunk át, és intézi a dolgait bennünk, akár mit is gondolunk a fejünkben.

A materialista is spirituális
A meditációkban szerzett megfigyeléseim során döbbenetes felismerésre jutottam. Azt vettem észre, hogy a normál, magától folyó gondolkodásban is vannak spirituális történések. Akkor is vannak, ha nem veszem észre. Vagyis a Természet éli a spirituálisságát a tudatomban. Olykor beugrik egy személynév, beugrik egy gondolat, beugrik, hogy valahol valami történik, valakiben valami van. Szubjektíven úgy élem meg, hogy ez csak egy kósza gondolat, véletlen gondolat, most épp ezt dobta a gép. Csakhogy olykor ez nem véletlen, hanem közvetlen telepátia. Hirtelen, azonnal, közvetlenül és magától beugranak olyan dolgok, amik vannak és nem a személyes énemből fakadóak, tehát transzperszonálisak. Gyakran történt, hogy poénkodtam valakivel, és kiderült, hogy amit hasra ütésszerűen mondtam poénból, s amiről azt hittem, hogy fiktív kitaláció, az egy valós esemény volt a másik életében, akivel poénkodtam. Ebből azt élem meg, hogy a telepátia, vagyis az intuitív közvetlen ráérzés arra, mi van egy másik emberben vagy a világban, az a tudatfolyam természetes része. Azt is megfigyeltem, mennyiszer van ez az ún. “materialista” ismerőseim fejében is. Az egyik ismerősöm pl. finom pikírtséggel hirdeti, hogy neki ez az egész pszicho dolog, meg vallás, meg hit ez magas, ő ezekben nem hisz. Majd miközben ő maga nem veszi észre, én viszont igen: látom, ahogy ráérez dolgokra, intuitív és telepatikus pillanatai is vannak. Roppant érzékeny lények vagyunk, mélyen, sejtszinten az egész testünkkel érzékkeljük egymást és a környezetünket.

A spirituális is materialista
Rájöttem, hogy attól, mert spirituális vagyok, egy csomó minden van az életemben, ami hivatalosan nem spirituális, és örülök, hogy ezek vannak. Egy kedves barátunk az egyik csoportomon szóvá tette, egy másik csoporttársa gondolva, hogy amíg valaki divatos zoknit hord és Audival jár, addig nem lehet spirituális, addig hiteltelen. Ez vált az egyik mémmé (nagy témává) aztán a csoportban, s a tábor után még hónapokkal is gyakran előjött akár poénként, akár közös elgondolkodás tárgyaként. A hölgy, aki ezt gondolta, egyébként jól ápolt, klasszul néz ki, és felső kategóriás minőségű csokikat és biokekszet gyárt. Vállalkozó. Ügyes vállalkozó ő is és a férje is, én büszke vagyok rájuk és tetszik a nő stílusa. És tetszik, hogy miközben jó a stílusa, és ügyes vállalkozó, és top csokikat és kekszet gyárt (valami jót és újat hozott a világba és képes azt manifesztálni és terjeszteni – ez a jó vállalkozó egyik lényege szerintem), mindemellett sok figyelmet, időt és pénzt szán a minőségi önfejlesztésre. Egyéni terápiára, csoportos önismereti elvonulásokra jár, igazán tesz magáért kívül és belül is.
Miért vált mémmé a “divatos zoknis lehet-e spirituális?” ebben a kis körben? Azért, mert rávilágított egy közhiedelemre. Arra, hogy a spirituális ember az szerény, szegény, alázatos, nem fontos neki a külső, és a belső a fontos. Ken Wilber egyszer írt egy cikket, aminek az volt a címe, hogy “Ki a spirituálisabb?”, és két kép volt az elején: egy piros Ferrari mellett álló miniszoknyás nő és egy alázatos jógagyakorló szerényebb megjelenéssel. Ugyanerről írt Wilber is. A tradicionális keleten lehet, hogy megvoltak a formái a kötött, vallásos keretbe ágyazott misztikának – jóga, buddhizmus, keresztény misztika, szúfizmus -, de a narancssárga ruhás jóga swaminak is fontos, hogy tiszta legyen az a ruha, és a szúfi dervisek szegénységet kifejező fehér és barna reverendája is vasalt és ápolt. Mindegy a forma: a belső megélés, hogy szeretnéd, hogy a ruhád tiszta legyen és a kinézeted ápolt, ugyanúgy fontos lehet, mint a meditációs élményed. Az élet lehet teljes.

A Dalai Láma tudatos-e a nap 24 órájában? És te? –  avagy a szelíd spirituális ön- és egymás gyötrés abbahagyása
Érdemes tehát átállni egy organikus, teljes életre, ahol az anyagi és a szellemi jó házasságban él egymással benne. Ha csak spirituálisak lennék, akkor kényszeredett emberek lennék, akik idealizált állapotot erőltetnek a lélekre akkor is, ha az épp más szeretne lenni, mint a mentálisan előírt lista. Nem hiszek az olyan kijelentésekben, mint “a nap 24 órájára kiterjeszteni a tudatosságot”. “Mindenben mindig tudatosnak lenni”. Még nem láttam ilyet kolostorokban sem. Szakaszokra folyamatosan tudatost láttam hosszú gyakorlásokon. Kinyúlt az éberség időcsíkja, de akkor is változott, ingadozott egy idő után. Az nem életszerű hogy egy kimerevedett fotóhoz hasonló tudatosság géppé váljunk. Mégis ezt hirdetjük egymásnak nyugati meditálók és spirituális emberek, és ezzel nyomasztjuk finoman egymást és magunkat. Ezeket a szólamokat hallgatom 23 éve magyar, német, amerikai, indiai, thai, burmai, japán és más guruktól, tanítóktól, nem tanítóktól, úton járó társaktól, stb. Ezzel picit átverjük magunkat és egymást, azért, hogy egy közmegegyezéses spiritualitás képet tartsunk fenn.
Mivel 23 éve szervezem a tanítók, terapeuták, guruk kurzusait több hagyományban, több országban, és magam is tanítok és embereket vezetek, kívülről-belülről ismerem ezt a világot. A fő konklúzióm: mindenki ember. Ebből a felismerésből a célommá az vált, hogy olyan spiritualitásról beszéljünk, ami ennek megfelelő. Vagyis az legyen, ami van, mert más nem tud lenni, ezért aztán belelazulhatunk abba, hogy oké ez így. Viszont lássuk, hogy mi van, hogy van, s hogy működünk.
Az én meghívásom tehát önmagam és az ismerőseim felé, hogy egy organikus spiritualitást alakítsunk ki és hiteles emberek legyünk. Arról beszéljünk, amit megtapasztaltunk személyesen, amit átéltünk, vagy amit tényleg láttunk másokon. Tanuljuk meg saját tapasztalatból hogyan működik az élet, és a spirituális tanokat és elveket organikusan szőjük be az életbe.

Azt mondod, hogy “a Dalai Láma a nap 24 órájában tudatos”? Eltöltöttél vele 24 órát és észrevetted? Valószínűleg egy órát sem töltöttél vele, és sosem találkoztál vele. Akkor vajon, ha mondod, miért mondod? Egészen biztosan nem azért, mert ez a hiteles tapasztalatod, hanem mert valami mást végzel pszichésen azzal, hogy ezt mondod. Valamit, ami fontos a számodra, amiben érték van. Ha azt mondod, hogy “a Dalai Láma a nap 24 órájában tudatos” azzal talán azt a fontos, de tudattalan dolgot teszed, hogy átéled, milyen jól esik egy olyan figurát találni, akiben széles körben közmegegyezhetünk, hogy ő a kiváló ember. Ez, hogy van egy ember, akiben a Föld lakosságának a nagy része megegyezik, hogy “na ő nekünk oké!”, “ő szerintünk a top ember”, ez maga rendkívül örömteli és megnyugtató! Mély biztonságérzést ad. “De jó, van egy jó!” Biztonságos tartóoszlop a pszichénkben, s ezért megnyugvásérzést és örömöt ad, hogy sokan tisztelhetünk egy embert. Olyan, mint egy nemzetközi, kultúrközi főpap. Közösségi psziché tartóoszlopa is: ha az egész falu hisz a papban, akkor béke van, vagy legalábbis biztonságos a lét, mert nem bántjuk egymást annyira, ha van közösen leokézott középpont a térben. Ezért az ilyen társas-tér-központi-oszlop-mágnes emberek kellenek, és fantasztikus, hogy most a globalizált korban van egy globális ilyen: a Dalai Láma. Noha sosem töltöttünk vele személyes időt, amitől valódi emberi élményünk s abból leszűrt tapasztalati tudásunk lenne róla, alkalmas arra, hogy ráprojektáljuk az ideális életelveinket és szellemi spirituális elveinket is, és azt gondoljuk: ő olyan.  A Dalai Láma biztosan a nap 24 órájában tudatos, minden pillanatban éber, sosem árt senkinek, folyamatosan az együttérzést szórja, a düh és szorongás gyötrelmeitől mentes. Mindig nevet és mindig sugárzóan boldog. Amikor felöltöztetünk egy társas tér mágnes embert így, akkor onnantól erre az emberre mutatva a társaink előtt tudjuk demonstrálni, hogy mely elvek fontosak a számunkra. Ez biztonságot ad a felettes énünknek. Kellenek a projektálható köz-jóemberek. Egyszerre lehet igaz, hogy a Dalai Láma reinkarnálódott szellemi tanító, és egyszerre lehet igaz, hogy  társas-tér-mágnes-belső-pozitivitás-stabilizátor-nak használjuk.

Az évek során bennem múlt a mesterséges kettéhasítás, hogy spirituális vagy materialista vagyok, mások melyikek, és milyennek kéne lenni. A kettő egyben van, és kiderült, hogy mindig is egyben volt. Az integrál azt jelenti a számomra, hogy a kettőt kiegyensúlyozottan élni és megélni. A tanítványaim az első 1-2 évben ezt olykor félreértik, és nem értik, hogy tarthat a Bence előadást a buddhizmusról, majd hogy lehet, hogy elmegy bevásárolni az Arénába. Vagy miután oly sugárzóan töltöttem meg a teret az előadáson, miért láttak rajtam egy átsuhanó szorongást, vagy feszültséget a folyosón. Aki így szemlél, az a hátam mögött arról beszél a büfében, hogy hiteltelen vagyok. 2-3 évvel később ugyanezen személyek, amikor már túl vagyunk sok közös megosztáson, csoportos élményen és önismereten, akkor látják, hogy ki vagyok, kik ők, és projektált, idealizált, spirituális fantáziaképek helyett élő emberek tudnak kapcsolódni, erős, hiteles jelenlét terekben. A posztmodern, budapesti jóga-spiritualitás-holisztika világunk tele van masszív előítéletekkel, spiritualizált fantázia projekciókkal, hiedelem falakkal, majdnem hogy épp olyan fixált kapcsolati teret testesít meg, mint a materialistáké, és éppúgy meg kell dolgozni a kioldódásért és az összetalálkozásért ezen terekben. Számomra mindegy, hogy materialista vagy spirituális ember ül be a csoportomra: az embert látom ott.

Javaslom, lazuljunk bele! Hagyjuk abba egymás gyötrését és az önmagunk gyötrését a spiritualitással! Kérlek ne légy a nap 24 órájában tudatos! Csak annyiban, ami organikusan meg tud valósulni attól, amennyit meditálsz és gyakorolsz. Engedd, hogy az egész egy organikus, életszerű folyamat legyen! Azt is kérem, hogy légy olykor ingerült, szorongó, irigy és versengő! Maradj emberi!
És ismerd meg, térképezd fel a játszmáidat és az okát ezeknek a lelkedben, hogy mire megy ki a játékod, mi az a fontos, belső érték, amiért öntudatlanul csináltad eddig. Ekkor leteheted a bonyolult játszmaköröket. Az alapérzések megmaradnak – öröm, szeretet, fájdalom, harag, irigység, versengés, viszont az ezekre épített bonyolult kapcsolati játszmákat le lehet tenni, de csak akkor ha tudatosítottad őket, ha látod és érted, hogy mit csinálsz a kapcsolataidban, miközben valami mást hittél eddig, hogy csinálsz. A hiteles spirituális emberben megvannak mindezek az érzések, ugyanakkor megvan az organikus önismeret is mögötte és az abból fakadó játszmamentesség.

A belső folyamatnak három szakaszát ismertem meg.

1. Öntudatlan-spirituális 
Ide tartoznak a vallásos emberek (w4), és a new age-es törekvők (w korai 6). A vallásos ember elfojt számos dolgot, és mentális, spirituális, vallási elvek szerint próbálja vezetni az életét. Itt nem szép dolog dühösnek lenni és féltékenynek. Ha ez felmerül szorongás, bűntudat van ezek miatt. “Nem kéne”. Ellenben az idealizált csak-jó kéne, hogy legyen: mindig békés, szeretetteli és együtt érző, szelíd és jóságos.
A new age-es esetben – nyugati buddhista, jóga gyakorló, szabad meditáló stb. – hiányzik a pszichoterápiás önismereti mélység és kapcsolati tisztaság tér, a személy azt gondolja, minden megvalósul majd, amit a szvámidszí vagy a láma ígér, csak követni kell, amiket mondd, és gyakorolni a gyakorlatokat. Itt is sok önismerethiány van. Csendes lenézése a materialistáknak, egy enyhe érzés, hogy rá kéne venni őket a spirituálisságra, “foglalkozzanak már magukkal”, és pici ingerültség azon spirituális úton járókra, akik  egósak: ők megkapják a hiteltelen jelzőt tőle, de csak akkor, ha a háta mögött lehet ezt megbeszélni róla a többiekkel. Muszáj kimondani valakinek: ők nem olyan fejlettek, mint a szemlélő, baj van velük. Muszáj kiereszteni a gőzt azzal, hogy ezt kimondjuk. De mi is ez a gőz?

2. Öntudatos-spirituális
Ide tartoznak azok az amúgy spiritualitást is gyakorló – jógázó, buddhista gyakorló, kereszténységet gyakorló, vagy szabad spiritualitást, ezotériát stb. követő – személyek, akik járnak önismereti terápiába, pszichoterápiába, egyénibe, vagy csoportosba. Ezek az emberek a külső profi facilitáló személy (“a terap”) hatására megtudják, mit is csinálnak csendben és öntudatlanul a kapcsolataikban. Kiderül, hogy nem csak gáz, de gőz is van bennünk. És a gőz gáz. Kiderül, hogy a trendi szexi jógasrác vagy alakformált ügyes szexi jóga-csaj, aki jógastúdiót nyitott és fellép az Evernessen, és mindenki baromira bízik benne, hogy ő tiszta, ugyanúgy féltékeny, irigy, és szorongó, versengő és küzd azzal, hogy amikor úgy megy be órát tartani, hogy baja van, azt nehogy észrevegyék a tanítványai, hisz ő a hiteles példájával szeretné mutatni nekik, hogy ha a jógát gyakoroljuk, akkor hova lehet eljutni.
Attól válik öntudatossá az ilyen spirituális személy, hogy kimondhatja és megfogalmazhatja azokat az addig tudatalatti, s immáron tudatosult érzéseket, mintákat, amik nem ildomosak. És megéli, hogy elfogadja a terap vagy a csoport úgy. Addig nem fogjuk magunkban elfogadni ezen részeket, amíg meg nem éljük, hogy 1. kimondtuk azokat, pedig ciki, 2. elfogadta egy másik ember vagy csoport, miután kimondtuk. Az önelfogadás nem egy egyszemélyes dolog, azt a másiktól tanuljuk el. Ez egy több éves szakasz, melynek az első részében a személy azt hiszi, megszabadulhat ezen érzéseitől, és küzd azért, hogy fejlett és jó ember legyen. Ebben a fázisban csökken a kritikusság mások felé, hiszen ha az ember magában felfedezi a szalonképtelen énrészeket, akkor más felé is toleráns. Ha valaki élesen bírál másokat, és hangoztatja, hogy ki hogyan hiteltelen a spirituális tanítók és társak közül, az annak az ékes jele, hogy a személy nem ismeri önmagát, hanem hisz magáról dolgokat. Aki az alázat fontosságát hangoztatja, annak a gőggel van dolga az önismeretben.

3. Érett-spirituális 
Az érett spiritualitás akkor jön, amikor már annyi éve foglalkozunk önismerettel, önjobbítással, terápiával, csoportozással, hogy lassan belefáradunk abba, hogy próbáljunk jók és a nap 24 órájában tudatosak és spirituálisak lenni, és szép csendben elengedjük a spirituális gyötrést. Emellett roppant sok órában éltük át az elfogadó együttlét légkörét, ami a vallásos csoportokkal ellentétben javasolja a rossz érzések kimondását és kifejezését, és segít rájönni arra, hogy a rossz nemcsak hogy nem rossz, hanem egyenesen a kapu, az ajtó a szívünk mélyébe, a végtelen együttérzésbe és a belső erőnkbe. Aki elkerüli a belső rosszat és csak “jókodik”, az gyenge marad, és nem tudja megvalósítani a felébredést és a végtelen együtt érzést. Az érett szakaszban annyira megszoktuk a “jó” és “rossz” állapotainkon való újra és újra történő sokszori átmenést, hogy elmúlik az értékítélet és mentális különbségtétel a jó és rossz állapotaink között. Elmegy a jó és rossz gondolata. Csak vannak a dolgok. Minden része a létnek egyformán oké. Frissek, tisztafejűek, fókuszáltak vagyunk. Ijedtek, elvtávolodóak vagyunk. Barátságosak, együtt érzőek vagyunk. Szorongóak, dühösek és bunkók vagyunk. Nyugodtak, bölcsek vagyunk. Versengőek, alul maradottak és bosszankodóak vagyunk. Megszűnni akaróan letörtek és fájóak vagyunk. Játékosak, lazák, és jó fejek vagyunk. Mindezek, s ezek mind vagyunk. Megismertük ezen énállapotainkat. Megszokjuk, hogy egyik jön a másik után. Énnállapotok áramlása vagyunk, amikor nem a meditáció éntelen csendjében, az igazi énünkben ülünk. Megszokjuk a váltást a meditációs igazi én és a napközbeni hétköznapibb énállapotok között, és nem akarjuk ráerőltetni a meditációs állapotot a nap minden percére. A Természet működése az, hogy ez is van és az is van. A telepátia természetessé válik. Elmúlik a hype körülötte, az izgalom, a wow! érzés. Van, természetes, klassz és kész. Éljük, használjuk, beépült. Nem érzünk többé különbséget spiritualitás és materializmus között. A telepátia és a meditáció éppoly természetes, mint egy jó inget venni az Alléban és próbálgatni melyik cipő áll jobban, hogy baromi jól nézzünk ki. A meditáció csendje és hihetetlen bemélyült jelenléte éppoly természetes, mint egy jót enni utána, vagy azon szorongani lesz-e elég pénzünk. Az érett spiritualitásban az életünk és belső állapotunk teljessége van jelen. Elmúlt a spiritualitás és materializmus hasítása. Teljesen mindegy, hogy a guru dühös-e és hiteles-e. Úgy is oké, ha néha bunkó. Levettük a napirendről az idegeskedést efelől. Mindenki ember. És ez jó így. Ha valaki valami érdekeset mondd, el tud varázsolni egy kicsit, vagy őrületesen jó állapotokat és tereket tud beállítani, akkor odamegyünk élvezni, töltődni, tanulni, fejlődni, s csak lenni. Ha mi is képessé váltunk ezekre, adjuk másoknak. Adjuk és kapjuk. Beleszövődünk az élet peer-spiritualitás szőttesébe.

Bence

További írásaimat itt olvashatod: