Ismét a spirituális hagyományok világában kalandoztunk. Szombaton Riesz Gáboré volt a szó, aki a judaizmusról mesélt nekünk. Tetszett, hogy mindjárt az előadása elején bevezette a tegeződés “hagyományát”. Azt mondta, hogy a bibliai nyelv is tegeződő. És tényleg! Akkor esett le nekem, hogy minden bibliai szövegben tegeznek engem. Isten nem magázódik senkivel sem! 🙂 A második meglepő tény az volt, amikor Gábor közölte, hogy a zsidó naptár szerint már 5775 – öt írunk. Ez teljesen új alapokra helyezte az időérzékemet. Néha el szoktam szörnyülködni azon, hogy “Úristen! Már 2014-van!”.

De most, hogy megtudtam, hogy valakik szerint 5775, egyből megnyugodtam. Fény derült arra is, hogy miért írtak a zsidók a kőtáblákra jobbról balra. Te tudod? … Én nem tudtam, pedig teljesen praktikus a megfejtés. A jobb kezükben tartották ugyanis a kalapácsot a balban pedig a vésőt. Így érthető a jobbról balra írás, ugyanis fordított irányba elég nehézkes és nyakatekert lett volna.

Az én fejemben eléggé káosz uralkodik azt illetően, hogy melyik valláshoz milyen szent irat és szent ember tartozik. Ez után a nap után kicsit tisztább lett a kép. A zsidók legrégibb írásos emlékeit a Tóra őrzi, ami leírja a zsidó nép őstörténetét, a világ teremtését és a Mózes által Istentől kapott törvényeket. Egy későbbi szöveggyűjteményt képez a Talmud, ami a zsidóság enciklopédiájának tekinthető. Jogi és vallási szövegeket tartalmaz, és ami nagyon fontos, a szent szövegek magyarázatát. Na, eddig megvolnánk. Tóra és Talmud. Feltűnt a színen Ábrahám is, mint az egyik ősatya. Sajátos módon mutatta meg gyerekkorában az apjának az “egyistenség” elvét. Akkoriban ugyanis az emberek a bálvány imádat korát élték és mit ad isten, Ábrahám apjának bálvány boltja volt. Az egyik nap Ábrahám kalapáccsal összetörte az összes bálvány szobrát, egyet kivéve, akinek a kezébe belerakta a kalapácsot. Első fia 86 éves korában született meg, a második 100 éves korában és ő maga 175 éves korában halt meg. Norbival azon tanakodtunk az előadás közben, hogy ezt a magas kort vajon a kóser étel tette lehetővé? Mert akkor lehet, hogy át kellene térni arra…

Sohasem tudtam, hogy mi az a kis dobozka a zsidó férfiak homloka közepén és minek van ott. Tfilin a neve, ami “imát” jelent. Felnőtt zsidó férfiak viselik ima közben és tórai idézetek vannak benne. Jót mosolyogtunk a “cicit” kifejezésen is. Ez meg azt a rojtot jelenti, ami kilátszik a zsidók ruhája alól. Mind a 613 parancsolat betartására szólít fel. Huh… jó sok. Érdekes tény az is, hogy a keresztények leveszik a kalapot mielőtt a templomba bemennének, mert illetlenség Isten színe előtt kalapban megjelenni, a zsidók meg befedik a fejüket és számukra az az illetlenség, ha fejfedő nélkül lépnek be Isten házába. Kicsit kételkedek abban, hogy Istent egyáltalán érdekli-e az a tény, hogy valaki fejfedő nélkül vagy azzal jár-kel a világban.
Engem a vallásokból általában az érdekel, ami közelebb visz saját magamhoz. Nem nagyon tudnak megmozgatni a szabályok és a tradíciók. A vallások “lelke” érdekel. A judaizmussal kapcsolatban ezt a kabbala képviseli. Erről is eddig azt gondoltam, hogy valami kártyavetési eljárást jelent. Igazából ez egy olyan tan vagy iskola, ami a zsidóság misztikájával foglalkozik. Olyan kérdéseket próbál megmagyarázni, mint az emberi lét természete, létezésének értelme és célja. Módszereket szolgáltat ezen kérdések megértésére, és arra, hogyan érhető el a spiritualitás. A kabbala szerint: “… csupán egyetlen feladatunk van: az, hogy a lehető legteljesebb mértékben önmagunk legyünk.” (Riesz Gábor: A judaizmus lélektana, spiritualitása és a kabbala, 2011, Integrál Akadémia). Erre már csak annyit tudok mondani, hogy “Ámen”.

A szombathoz képest a vasárnap extra mozgalmas volt. Nem egy, hanem három elődadó örvendeztetett meg minket. Mindjárt reggel Szathmári Botond indított az energiadús előadásával. Amúgy ő maga buddhista, de nagyon hitelesen és érdekfeszítően beszélt az iszlámról. Minden szavát elhittem! 🙂
Megint rendet kellett tennem egy kicsit a fogalmak között, mert nagy káosz uralkodott. Muszlimnak hívják a hívőt (néha muzulmánnak is szokták), iszlámnak magát a vallást. Egész eddig egyenlőségjelet tettem az arab és az iszlám közé is. Azt hittem, hogy az arabok vallása az iszlám. Pedig nem így van! Az iszlám világ 60-70% nem arab. Az arab az egy nép közel keleten: Szaud-Arábia, Omán, és részben Irak, Irán és körülbelül ennyi, itt bezárul a kör. Az arab világokon túl Észak-Afrika, India, Indonézia mind iszlám. A tévedés a fejekben ott alakul ki, hogy az iszlám centruma és eredete valóban az arab országokban van, de azt már rég túlnőtte. Na, ettől volt a keveredés az én fejemben is.
Botond nagyon mélyre belement a hagyományokba és a gyökerekhez és hála ennek, megláttam végre, hogy minden vallás egy másik vallásban gyökerezik! Tévesen azt gondoltam, hogy mondjuk a judaizmus vagy a kereszténység az idő egy pontján “elkezdődtek”. Igazából ezek csak egy tovább gondolt formái valami ősi vallásnak, ami azelőtt is létezett. Meghaladják és egyben magukba foglalják azt, ami már előttük létezett. Ilyen az iszlám is. Igaz, hogy a létezését egy bizonyos embertől eredeztetik – Mohamed -, de ettől függetlenül régi arab, zsidó és keresztény alapokra épül! Az iszlámot egy külön civilizációnak lehet tekinteni. Túlmutat a vallási dogmákon. Követőit közös kultúra, közös nyelv (az arab), közös hagyományok, erkölcs, jog és mindennapi életet szabályozó jogrendek kötik össze.

Sajnos nekem az iszlámról csak a rossz dolgok jutnak eszembe, mint például az önmagukat felrobbantó terroristák, de Botond eloszlatta ezt az általános “rossz” képet. Megtudtam, hogy a dzsihád elsősorban belső háborút jelent, az Ego “leküzdését”. Ha én kiüresedek, akkor Isten szólhat rajtam keresztül. Tehát ilyen értelemben van dzsihád az összes vallásban 🙂 A muszlimok számára a szent nap a péntek. Botond elpoénkodott ezzel, mert azt mondta, hogy amikor ezt Mohamed kitalálta, akkor haladt visszafelé a napokban. A keresztények lefoglalták maguknak a vasárnapot, a zsidók a szombatot, tehát Mohamednek már csak a péntek maradt. Milyen igaz 🙂
Az iszlámvallásban napi ötször kötelező az ima. Persze a nők ilyenkor maximum a mecset hátsó részében lehetnek, még véletlenül sem a férfiak előtt, mert állítólag a női fenék látványa esetleg pajzán gondolatokat ébreszthetne ima közben. Eddig mindig ezen felháborodtam, hogy a nőket diszkriminálják, de mostanra valami hihetetlen lelki megújuláson mehettem át, mert már szinte bóknak érzékeltem ezt a tényt. Egy női fenék kisugárzása túlszárnyalja Isten fényét? Ez nem semmi! 🙂

Az iszlám meditációs világa a szúfizmus. Ugyanolyan, mint a judaizmusban a kabbala. A belső megtapasztalások, a belső utak, önismeret útja, ami elvezet a végső valósághoz. Erről Kozma Dániel mesélt nekünk. Az első szúfik lemondtak mindenről. Aszkéták és nincstelen emberek voltak. Mára már ez nem így van, mert nem az a lényeg, hogy az ember le tud-e mondani a gazdagságról és anélkül élni, hanem az, hogy ragaszkodik-e hozzá vagy sem. A szúfikat az ortodox iszlámok sohasem kedvelték nagyon, ma is inkább csak megtűrik őket, pedig az iszlám lényegét képviselik (lehet, hogy pont ezért). A szúfik célja is a “nagy dzsihád”, tehát az ego meghaladásával eljutni az istennek való önátadásig. Ezt meditációval érik el, aminek talán a nyugati világ számára legismertebb formája a kerengő dervis tánc.

A tánc fekete ruhában indul, ami a beburkolózott, bezárt lelket jelképezi, majd később a dervisek levetik magukról és egyszerű fehér ruhában táncolnak. A dervisek széttárt karokkal pörögnek a saját tengelyük körül 45 percig. Ezen a ponton merült fel bennem a nagy kérdés: Hogy a jó francba tudnak úgy pörögni 45 percig, hogy ne dőljenek el 2 perc után, mint egy darab fa? Már majdnem azt hittem, hogy úgy kell majd hazamennem, hogy erre nem kapok választ, amikor megérkezett az aznapi harmadik előadónk, Brigitte Fatima Wingelmayr Ausztriából és fényt derített a kérdésre.

Az előadóteremből kivittük az asztalokat és a felesleges székeket és egy nagy körbe ültünk le. Itt már tudtam, hogy nem csak elmélkedni fogunk, hanem valami nagyon is “kézzel fogható” fog érkezni. Nem tévedtem. A délután hátralévő része számomra nagyon szép volt. Hihetetlenül jó érzés volt Brigitte-vel lenni egy helységben. Olyan érzésem volt, mintha ő mindenre tudná a választ, mintha minden érzést képes lenne megérteni és átérezni. Gyengéd határozottság sugárzott belőle, bölcsesség, nyugodtság, kedvesség. Csináltunk két bemelegítő gyakorlatot, amelyek egyszerűek, mégis nagyon mélyre szántóak voltak. Az egyik különösen megszólított. Párban voltunk, kezünkkel a szívünkön és a következő szavakat mondtuk ki:

“Tisztelem magamat és tisztellek téged.”

majd fejet hajtottunk a másik előtt. Egész lényemben éreztem, hogy a sorrend adott! Először magam iránt kell éreznem a tiszteletet. Azt, hogy tisztelem a saját érzéseimet, a saját gondolataimat, a tulajdonságaimat, a hibáimat és tévedéseimet. Amíg ezt nem érzem, addig nem tudok tisztelni senki és semmi mást. Bár ott állt az a másik ember előttem, tisztán éreztem, hogy a meghajlásban magamat is tisztelem, nem csak a másikat. Egyszerre hajoltam meg előtte és saját magam előtt is, mert a kettőben nincs különbség. Számomra összeolvadtak. És valahogy ebben a gyakorlatban körvonalazódott a másik ember személye is, és az, hogy mit jelent tisztelni őt, az álmait, a vágyait, az igényeit és az egész lényét. Tisztelni azt is jelenti, hogy értem, érzem és elfogadom a másik útját és nem akarom őt beleerőszakolni a saját életembe csak azért, hogy én jobban érezzem magamat.

Az érzelmileg erőteljes bemelegítés után jöhetett a kerengő dervis tánc gyakorlati kipróbálása. “Te tudod hogy kell csinálni?” – kérdezte meg tőlem Norbi. “Nem. Még soha nem próbáltam.” válaszoltam neki, de nagy nyitottság volt bennem, hogy megtapasztaljam. Brigitte elmagyarázta az alap koncepciót, aztán egy meditatív szúfi zenével a háttérben belekezdtünk a forgásba. Az első pár forgás elég ingatag volt. Már-már fel akartam adni, meg is álltam, de utána megint folytattam. Újból belekezdtem, újból nekifutottam, lassítottam a tempón, hogy minden egyes lépést meg tudjak szemlélni. Aztán egyszer csak beállt a ritmus. Tényleg az történt, amit Brigitte mondott. “Képzeld el, hogy te állsz és a világ körülötted forog.” Így éreztem magam. Egy hihetetlenül erős és stabil tengelyt fedeztem fel a középpontban és hiába pörögtem körbe, mégis úgy éreztem, hogy egy helyben állok. Hallottam egy férfihangot, ami folyamatosan ismételte a mantrát, ugyanis akik nem pörögtek, azok egy mantrát ismételtek. És hallottam egy női hangot is, ami mintha körülöttem járkált volna körbe-körbe, ugyanazt a mantrát ismételve. Valamiért úgy éreztem, hogy az Brigitte, de nem láttam őt, nem tudom máig, hol volt a helységben vagy mit csinált. Nem dőltem el mint egy darab fa, azt éreztem, hogy az idők végezetéig tudnék így pörögni és semmi bajom nem lenne. Érdekes volt figyelni, hogy a félelmek azonnal kimozdítottak a tengelyemből. Ha arra gondoltam, hogy a többiek figyelnek engem, vagy elkezdtem félni attól, hogy hogyan is leszek képes megállni, vagy amikor tudatosítottam, hogy valójában pörgök, azonnal megbillentem és itt jött volna az esés, ha nem térek vissza a stabilitáshoz. Teljes stabilitás van, teljes egyensúly, amíg az ember nem mozdítja ki saját magát a félelmek által…. Amikor Brigitte azt mondta, hogy lassan álljunk meg, megálltam, erőteljesen kifújtam a levegőt, legyökereztem a földbe és a homlokomat a földhöz érintettem, aztán felálltam. Nem voltam rosszul, nem forgott a fejem egy picit sem, semmi bajom nem volt. Teljes egyensúlyt éreztem és akkora belső csendet, mint amit már rég nem tapasztaltam meg. Eltűntek a szavak belőlem, eltűntek a hangok. Nagyon békés állapot volt.

A végén Brigitte megkérdezte, hogy mit viszünk magunkkal haza. Én két dolgot vittem haza: a tisztelet érzését egy meghajlásban és a hihetetlenül erős belső tengely érzését, ami ott van bennem, az Univerzumban, az Istenben, mindenhol, csak én billegek a félelmeim és az elvárásaim által…