Édesanyámmal 9 hónapja nem beszélek. Nem haragszom rá, nem volt köztünk veszekedés, én döntöttem úgy, hogy távolságra van szükségem, leginkább azért, hogy letegyem végre a “jókislányságomat”, hogy ne azért keressük egymást, mert kötelező.

A célom, hogy előbb-utóbb visszataláljak anyukámhoz, s egy új szinten újra kapcsolódjunk, amiben már szívből jövő szeretet és elfogadás van. Ehhez úgy érzem, hogy még egy kis időre van szükségem.

Erős konfliktus van bennem vele kapcsolatban. Egyrészt hálát érzek, hogy életet adott és felnevelt a nehéz körülmények ellenére. Megértem őt, s tudom, hogy a legjobbat adta, amit tudott. Neki is nehéz volt.
Másrészt neheztelek őrá, szomorú vagyok és fáj, ha arra gondolok, mi mindent nem sikerült megadnia nekem, mint gyerekének. Hiányzott az igazi figyelme, az, hogy rámhangolódjon, hogy megértsen, hogy megvigasztaljon, mikor sírtam. Hiányzott a símogatása, az ölelése és a meleg szeretete.

Egy Pálos rendi atyát, Botond atyát volt lehetőségem megkérdezni a megbocsátásról: ‘Hogyan bocsássak meg, ha fáj?’ Nem tudom szó szerint idézni, amiket mondott, viszont a lényeget és az én értelmezésemet szeretném leírni, nekem sokat segít az édesanyámhoz való visszatérésben.

Fontos, hogy a megbocsátás és a gyógyulás két külön zajló folyamat.

A megbocsátás tulajdonképpen egy tudatos döntés. Megbocsátok, mert fontos nekem a másik, szeretnék túllépni azon, ami történt és folytatni az életet vele. Ez azt jelenti, hogy ezentúl a bántó esetet nem hozom fel, hogy a másik orra alá dörgöljem. Eldöntöm, hogy nem akarom visszaadni, nem akarom, hogy a másik is érezze ugyanazt a fájdalmat.
Van, hogy ez a megbocsátás agyból történik, s van, hogy kapcsolódik a szívvel. Saját tapasztalatom szerint, amikor agyból történik, akkor nincs igazi lelki megnyugvás, akkor még bennem lehet a düh a másik felé. Ha szívből sikerül megbocsátani, akkor tér vissza a lelki béke, ilyenkor nincs bennem indulat, attól függetlenül, hogy a szívemben a fájdalom még ott lehet.

Attól, hogy valakinek megbocsátok, a kapott seb még nem biztos, hogy begyógyult. A megbántásból adódó érzelmek, mint fájdalom, düh, szomorúság még bennem lehetnek. Az érzelmek a megbocsátástól függetlenek, a megbocsátás nem jelenti ezeknek a megszűnését. Nem lehet a sebet erőszakkal begyógyítani és nem elítélendő, ha egy seb még nem gyógyult be. Sajnos vannak olyan sebek is, amelyek nem biztos, hogy valaha begyógyulnak. Csak meg lehet tanulni velük együttélni.
A sebek, attól függetlenül, hogy milyen gyógyultak, hozzá tartoznak a lényünkhöz, nélkülük nem azok az emberek lennénk, akik vagyunk. A szépségünk ezeken át ragyog.

Ha meg akarjuk változtatni az életünket, a világot, amiben élünk, akkor elkerülhetetlen, hogy megtanuljunk megbocsátani. Akkor is, ha a fájdalom, az indulat még bennünk van.