Fehér Csilla vagyok, az Integrál Akadémia kilencedik évfolyamának egyik bloggere. Keresőként sokféle úton jártam már és sok mindent megörökítettem az utókor számára versben, prózában és néha dal formájában. Ez a fórum lehetőséget ad, hogy átadjam az út során tapasztaltakat, mely talán mások számára is útikalauzként szolgálhat. Beszámolok majd az iskolában történtekről, aktuális én- és létérzetekről, illetve azokról a hatásokról, melyek ezeket vezérlik. Az Integrál Akadémián minden hétvégén történik bennem valamilyen átalakulás. Egy kis részem mindig meghal, hogy átadja a helyét annak az újnak, amely mindig is bennem növekedett csak valahogy sosem volt bátorságom utat engedni neki. Hát most van! Teszem ezt szóban, írásban és cselekedetekben. Ezennel szeretettel meghívlak erre az utazásra és kívánom, hogy Te is sok új élménnyel gazdagodj általa!

2014. szeptember 20-án útjára indult az Integrál Akadémia kilencedik évfolyama. Az első hétvége az ismerkedés jegyében telt mind szakmai, mind személyes szinteken. Gánti Bence bevezető előadásában bepillantást engedett az integrál szemlélet alapjaiba, mintegy összefoglalva és előrevetítve a célt, amiért valamennyien ezt az utat választottuk. Sokunkban ekkor tisztult le és vált világossá, hogy miért is vagyunk itt pontosan. Vannak, akik a személyes fejlődés, mások a segítő szakmába lépés, megint mások szakmai tudásuk tágításának lehetőségét látják a három éves képzésben. Bence egy új célt is megfogalmazott, mely talán valamennyiünkben kimondatlanul ott munkál: legyünk a változtatás ügynökei! Igen, gondoltam ez az, amiért itt vagyok és ez lehet az, amiért mindannyian itt vagyunk. Vállaljuk azt, hogy megtanuljuk, amit lehet, hogy dolgozunk magunkon, amennyit lehet, miközben saját átalakulásunkkal – akármilyen kevésnek tűnjön is – hozzájárulhatunk a világ átalakulásához. Ebben a célban mindenki megtalálhatja a sajátját, teheti ezt személyes kapcsolatai szintjén, terápiás munkában vagy százakat, ezreket érintő vállalkozás formájában. Megértettem, hogy saját személyiségfejlődésünk hatással van mindenre bennünk és körülöttünk, így még ha nem is akarunk tenni semmit, még ha jól el is vagyunk magunkban, akkor is hatunk a világra és a változás egyszerűen csak megtörténik.

A hétvége második napja az első személyiségfejlesztő önismereti csoportnapunk volt. Három koncentrikus körben helyeztük el a székeket, a legbelső körben ülők pedig abban a szerencsés helyzetben találhatták magukat, hogy három perc erejéig birtokba vehették a szót és bemutatkozhattak a csoportnak. Kiderült, hogy nem csak életkor szempontjából színes a társaság, de mindenki mást hozott magával: más félelmeket, fájdalmakat, sikereket és örömöket tudtunk bepakolni a csoport közös batyujába. Jó volt a tér csendjében hallgatni azt az egy embert, aki akkor és ott megnyílt és átadott nekünk valamit magából. Jó volt, hogy nem volt unalmas, nem volt fárasztó, hogy fenn tudott maradni a csend és a figyelem, annak ellenére is, hogy a nap folyamán hetvenhét ember bemutatkozását hallgattuk végig. Sokan küzdöttek meg azzal, hogy nem szeretnek vagy nem tudnak mások előtt nyíltan felszólalni. Akkor és ott valahogy mégis mindannyiunknak sikerült kitölteni a hosszúnak tűnő három perceket, sőt olyan is akadt, aki még tovább tudta volna mondani. Meghallgattunk sok nehéz és kevésbé nehéz történetet, átéltük az együtt nevetés pillanatait, osztoztunk a megélt fájdalmak terhein. Megmutatkozott egy közös motívum, mely végigvonult a különböző történeteken. Eszerint sokunk élete az elmúlt egy-két hónapban fordulóponthoz érkezett és a képzéstől egy új korszak megalapozását várjuk. Meglepődve vettem tudomásul, hogy ez az intenzív érzés, melyet addig sajátomként tartottam számon, a csoport többségében is él. Úgy gondoltam, ez lehet az első pont, ahol mi, egymás mellett ülő „idegenek” kapcsolódunk egymáshoz, hogy megértünk a változásra.

Hazafelé a metrón Bence egyik előző napi mondata járt a fejemben: „Majd meglátjátok, hogy megnyitlak benneteket!”. Hát, gondoltam, valamilyen szinten mindannyian megnyíltunk, de mi köze a mai napnak a személyiség átalakulásához? Hiszen a saját három percünkön kívül igazából hallgattunk egész nap. Mindenesetre kellemes érzésekkel nyugtáztam az eseményeket és hazaérkezve lefekvéshez készülődtem. Megakadt a szemem egy fényképen, mely egy két évvel ezelőtti gyász érzéseit idézte fel bennem. Azt hittem, ezen már túl vagyok, hogy kitisztult, elengedtem, nincs már több könnycsepp. Be kellett látnom, hogy tévedtem. Az érzések mindent elsöprő erővel törtek fel, képtelen voltam kordában tartani őket és értetlenül álltam leplezetlen sebeim előtt. A másnap hasonló lelki állapotban telt, képtelenség volt még az ágyból is kikelni. Vajon mi történhetett? Mitől volt ekkora ereje egy sor bemutatkozásnak? A következő képzési napokon a csoporttársakkal beszélgetve kiderült, hogy többen is átéltünk hasonló élményeket. Valójában nem tudtunk magyarázatot adni a történtekre, bár próbáltuk a bemutatkozásokat övező fókuszált figyelem számlájára írni a „megnyitó” hatásokat. Reméljük, a harmadik év végére már nem csak találgatni fogunk, de pontosan tudjuk majd, hogy mi, miért és hogyan játszódik le ekkor az ember lelkében. Végtére is, ezért vagyunk most itt.