Idén nyáron átválogattam a könyveimet, külön polcra tettem azokat, amiket még nem olvastam. Így került kezembe Váradi Tibortól a ‘Szellemtudomány, az ember és a létezés titkai’ című könyv. Régen, kb 8 éve vettem, megfogott a címe, mégis még váratott magára az olvasása. Ahogyan újra a kezembe akadt, beleolvastam… és nem tudtam letenni. Több téma is megfogott a könyvből, most az egyiket szeretném kiemelni, az élő gondolkodást. Ezt írja: “Élő, organikus gondolkodásra van szükség, amely nem eltávolít, hanem közelebb visz a szellemhez.”

Meglepő kijelentés. Gondolkodás, ami közelebb visz a Teremtőhöz?! Eddig a szellemi gyakorlataim során azzal találkoztam, hogy ne gondolkozzak, engedjem el a gondolatokat, ürítsem ki az elmémet. A gondolat csak újabb és újabb gondolatot szül, ami pont, hogy eltávolít a Szellemtől. Ez rossz irány. A jó irány, ha csak figyelem a gondolataimat, ezzel eltávolodom tőlük, így egy idő után ritkulnak és megtalálhatom a gondolatok közötti csendet, ahol a Teremtő lakozik.

Összefogom röviden saját szavaimmal, saját megértésemben, hogy mit ír erről a témáról a könyv. Idézőjelbe teszem azt, amit pontosan idézek.

Jelenleg a Földön kétféleképpen állnak a gondolkodáshoz: alulértékelik vagy túlértékelik azt.
A szellemi gyakorlatokban az elme kiüresítése a gondolkodás alulértékelése. Elvetjük a gondolkodást, mint a szellemi út értékes eszközét. Ez a hozzáállás jön Keletről.
A másik oldalon itt van a nyugati hozzáállás, ahol a gondolkodást túlértékelik: “Gondolkodom, tehát vagyok.” Itt a gondolkodás az ember legfontosabb tevékenysége, ez különböztet meg minket az állatoktól és azt vélhetjük, hogy csak ami logikusan és értelmesen elgondolható, az értékes igazán.

A Kelet elveti, a Nyugat céllá változtatja; a Kelet alulértékeli, a Nyugat túlértékeli a gondolkodást.

A szellemtudomány szerint jelen korunk lehetősége és feladata a gondolkodáshoz való helyes hozzáállás megtalálása: “A gondolatok (ideák) végső forrása a szellem.”  Így “a gondolat a szellem tükörképe”. Viszont mint minden tükörkép, a gondolat is már csak egy kép, egy halott dolog, ami nem egyenlő a forrásával. Ezért “minden egyes gondolat, amely a fizikai agy segítségével keletkezik: holttest csupán. Ilyen gondolatholttestekkel van tele a fejünk. “ Ezzel érthető, hogy miért mondják Keleten, hogy ürítsük ki az elménket. Ezek a gondolatholttestek csak sokasodnak és ilyen formában nem vezetnek el a forrásukhoz.

A helyes hozzáállás mégsem a gondolatok teljes elvetése. A könyv ezt írja: “a mai korban a halott gondolatoknak nem a megsemmisítése, hanem azok megelevenítése a cél. Élő, organikus gondolkodásra van szükség, amely nem eltávolít, hanem közelebb visz a szellemhez. A halott gondolatokat ki kell szabadítani a fej rabságából és szabaddá kell tenni számukra a szívhez vezető utat. A gondolatok a fejben meghalnak, de a szívben képesek feltámadni.”

Összecseng belsőmmel ez az elmélet. Talán nem vagyok teljesen reménytelen eset azzal a szükségletemmel, hogy a szellemi úton haladva gondolkodjak és ne fogadjak el bármit csak azért, mert egy mester mondja.

A gondolatholttestekről a Wilberi ‘flatland’ jut eszembe. A lapos világ, ami az integrál kvadránsokból csak a jobb oldalt, vagyis csak a külsőt veszi figyelembe. Mintha csak az létezne, ami látható, ami kívülről megfigyelhető. Hiányzik ebből a látásmódból az emberi belső világ; a lélek, az érzések, érzelmek, a tudat, a belső értékek, stb. Egyszóval hiányzik a mélység.

Lapos világ látásmódja van pl. a mai tudományos világnak. “Csak objektív valóság van, a szubjektívet az “az”-okra redukálja. A bal oldalt elnyeli a jobb, beáll a “lapos világ”.” (Gánti Bence, A négy kvadráns és a tudatfejlődési szintek, Az Integrál Akadémia jegyzete)

Megvan ennek a működésmódnak is a létjogosultsága, szükség van rá, hiszen az objektív valóság is a világ része. A veszélye azonban egyrészt az, hogy nem a teljes képet vizsgálja, másrészt, hogy egy gondolat könnyen újabb és újabb gondolatot szül. Szinte gondolatgyárrá változik a fejünk és annyira magával ragadja a figyelmünket, hogy a testünk többi részéről meg is feledkezünk. Az elme egyre jobban belendül és elveszünk a gondolatok sűrűjében.  Nem csoda, ha egy idő után elfárad és a kimerültségtől elkezd fájni a fejünk.

Na, de térjünk vissza az élő gondolkodáshoz. Szépen megfogalmazza a könyv, hogy a gondolatoknak utat kell engedni a szívhez. Kifejező, szimbolikus kép ez. De vajon hogyan kell ezt csinálni? Mit jelent ez a gyakorlatban?
Erről sajnos a könyv nem ír, így helye van a szabad elmélkedésnek 🙂

A könyv olvasása óta ez a téma folyamatosan jár bennem. Nemcsak az agyamban, az elmémben, hanem bennem, az egész lényemben. Átjár. Most tudatosodik, hogy igazából az utóbbi időben én így “gondolkodom”. Az egész testemet, lelkemet figyelem, miközben járnak a gondolatok a fejemben. Úgy hívom, hogy járatom magamban a témát.
Lehet, hogy valami ilyesmi az élő gondolkodás? Megosztom a figyelmemet a fejem és a szívem között. Egyszerre figyelem a fejemben járó gondolatokat és a testemben megjelenő érzéseket. Tulajdonképpen így a tudatomon keresztül találnak utat egymáshoz, vagy inkább úgy mondanám, hogy a tudatomban találkoznak. A kettőt egyszerre figyelem és összefüggésükben értelmezem őket. Olyan érzés, mintha az egész lényem gondolkodna és ettől az egész valahogyan élővé válik.

Itt a szív számomra a testet jelenti, vagyis a testemben megjelenő érzeteket, érzéseket és akár érzelmeket. Bár a tapasztalatom az, ha már érzelmek jelennek meg, akkor személyesen érintődöm, bevónodom, olyan téma aktiválódik bennem, ami rólam és a múltamról szól. Tisztább akkor a gondolkodás, amikor csak testi érzetek és érzések merülnek fel.

Családállítás játékban szereplőként éreztem meg előszőr, hogy milyen az, mikor figyelem a játékot, a többi résztvevő mozgását, cselekedetét és közben figyelem a belsőmben megjelenő késztetéseket. Közelíteni akarok a többi szereplőhöz? Vagy éppen távolodni? Mit érzek én, milyen érzéssel vannak felém? Ez hogyan hat rám? Én mit érzek feléjük? Ők mozognak? Én mozduljak? Ha igen, akkor hogyan mozduljak? Egyáltalán képes vagyok rá, vagy van valami, akár külső, akár belső dolog, ami megakadályoz? Stb,stb. Sorolhatnám a kérdéseket, amiket ilyenkor figyelek. A lényeg: megosztom a figyelmemet külső és belső között. Látom, hogy mi történik kívül és közben figyelem, hogy mindez hogyan hat rám, mit vált ki belőlem.
A gondolkodásnál ugyanezt csinálom, figyelem, hogy a különböző gondolatok mit váltanak ki belőlem, milyen érzéseket hoznak elő bennem.

Ráérezni erre a működésre a módosult tudatállapotot használó terápiás módszerek segítségével is lehet, pl. KIP, Thetahealing, fókuszolás, belső utazás. Ekkor a terapeuta segít, hogy belemerüljünk egy képbe, egy testi érzésbe és a kérdései segítségével a válaszokat ebben az alámerült állapotban keressük és találjuk meg magunkban. Ezek a válaszok nem az elméből jönnek, lehet, hogy nem is logikusak az elme számára, mégis érezzük, hogy mély igazságot hordoznak.

Nem tudom ennyiben hagyni. Továbbgondolja magát a gondolat bennem. Meditácó során tapasztalom, hogy amikor sikerül a gondolatok közötti csendet megélnem, akkor a következő gondolat csak úgy megjelenik a fejemben. Mintha a gondolatot sem én “szülném”, hanem valahonnan jön. Tulajdonképpen a testérzetek is hasonlóan csak megjelennek, én csak figyelem, hogy mikor mi jelenik meg.
Itt jön a kérdés: ha én csak figyelem, hogy mi jelenik meg bennem, akkor valójában honnan jönnek a gondolatok? Valójában ki gondolkodik? A testem mintha csak egy vevőkészülék lenne; befogja a jeleket és az én dolgom dekódolni, megérteni ezeket. Lehet, hogy így tudunk eljutni a gondolatok forrásához, amiről a szellemtudomány ír?

Jó gondolkodást! 🙂