Röviden már olvashattatok a Stan és Christina Grof által kidolgozott önismereti és terápiás módszerről, a holotróp légzésről. A születési mátrixok révén, egy ízelítő erejéig, a holotróp állapotok élményvilágába is bepillanthattatok. Most egy kicsit más megvilágításban szeretnék beszélni a légzésről, amely azon túl, hogy egy alapvető élettani funkció, fontos egészségpszichológiai vonatkozásokkal is rendelkezik. Megfigyeltétek már például, hogy amikor sírtok, vagy nevettek, dühöngtök, vagy izgultok, a légzésetek alapvetően megváltozik? A most következő kutatási eredményekből megtudhatjátok, hogy hogyan függ össze a légzés minősége a pszichológiai és fiziológiai egészséggel. Akkor most beszív, bent tart, kifúj, és lapoz. 

A légzés már ősidőktől fogva szerves részét képezi az emberiség kozmológiájának, mitológiájának és filozófiájának. A történelem során, szinte minden nagyobb pszichospirituális rendszer úgy tekintett rá, mint egyfajta kapocsra a test, az elme és a szellem között. Ezt remekül tükrözi a különböző kultúrák vonatkozó nyelvezete is:
 
“Az ősi indiai irodalomban a prána szó nemcsak a fizikai lélegzetet és levegőt jelentette, hanem az élet szent lényegét is. A hagyományos kínai orvoslásban a csi szó egyaránt utal a kozmosz lényegére és az életenergiára, de egyúttal arra a levegőre is, amit a tüdőnkbe szívunk. A japán nyelvben ennek ki a megfelelője. Az ókori Görögországban a pneuma szó egyaránt jelentett levegőt vagy lélegzetet és szellemet vagy az élet eszenciáját. Az ősi héber hagyományban ugyanaz a szó – rauch – jelentette a lélegzetet és a teremtő szellemet; felfogásuk szerint a kettő ugyanaz. Latinul ugyanazt a szót használták a lélegzetre és a szellemre: ez a szó a spiritus volt (Grof, Jövő pszichológiája, 241-242.).” 

A légzés tudatos felhasználása az ősi kultúrákban meglehetősen sokrétű volt, a drasztikus beavatkozásoktól egészen a könnyed spirituális gyakorlatokig terjedt. Példaként megemlíthetjük az esszénusok által gyakorolt eredeti keresztelést – amely során a víz alá nyomták a beavatandó fejét, az ősi indiai pránajámát, a jóga-bhasztrikát, a buddhista tűzlégzést, a szúfi kántálást, a balinéz majomtáncot, és az inuit torok éneklést is. Az iparosodás előtti kultúrák, a keleti kultúrákhoz hasonlóan, nagy becsben tartották ezeket a technikákat és az általuk kiváltott holotróp állapotokat. A modern társadalmakban a légzés mára elvesztette szakrális jellegét, és csupán egy fontos élettani funkcióra redukálódott. A nyugati orvoslás a normálistól eltérő légzésmanővereket ma kivétel nélkül patológiásnak minősíti. 

Dr. Robert Fried (1993), a légzés tudományos irodalmát egyik legtöbbet gazdagító szerző, klinikai megfigyeléseire alapozva azt állítja, hogy klienseinek csupán egy százalékára jellemző egészséges légzésmintázat. Az egyik leggyakoribb rendellenesség az ún. hiperventilláció, azaz a légzési alkalózis. Fried a vonatkozó kutatások áttekintését követően drámai következtetésre jut: úgy véli, a pszichoszomatikus és stresszel kapcsolatos problémák ugyanazon fiziológiás okokra vezethetőek vissza, az elsődleges, vagy másodlagos légzési károsodásra. Bell, Davidson és Scarborough (1968) kimutatták, hogy a légzés hatást gyakorol a kardiovaszkuláris rendszerre. Nixon (1989) arról számolt be, hogy a hiperventiláció kísérte izgalmi állapot gyakori okozója olyan betegségeknek, mint a miokardiális ischaemia (a szívizom vérellátási zavara), valamint az angina pectoris (szívtáji fájdalom). Nixon szerint a hiperventiláció egyéb kardiovaszkuláris problémákkal is összefüggésbe hozható, úgymint mellkasi fájdalommal valamint különböző érbetegségekkel (pl. Raynaud-féle betegség).
     A felszínes gyors légzés, azaz a hiperventiláció, a szén-dioxid koncentráció jelentős csökkenését idézi elő. Ez az állapot a hipocapnia. A szervezet, hogy helyreállítsa a felborult kémiai egyensúlyt, csökkenti a vér oxigén koncentrációját. Ez a hipoxia. Siesjo, Berntman és Rehncrona (1979) kimutatták, hogy már az oxigén ellátásban bekövetkező kis mértékű csökkenés is komoly hatást gyakorol az idegrendszerre. Példának okáért, Meyer és Gotoh (1960) összefüggésbe hozta a krónikus hipoxiát a különböző neurofiziológiai rendellenességekkel, úgymint az epilepsziával; Katz (1982) pedig kapcsolatot vélt felfedezni közte és a depresszió, valamint egyéb affektív zavarok között.
     A fiziológiás hatásokon túl számos kutatás rávilágított már a légzés és az aktuális érzelmi állapot közötti összefüggésre is. Dudley, Martin, Masuda, Ripley és Holmes (1969) kimutatták, hogy az érzelmi állapot változásakor megváltozik a légzés mintázat is: szorongásos epizód alatt az emberek többet sóhajtanak, feszült állapotban csökken a légzésritmus, ill. a düh elfojtásakor a légzés szabálytalanná válik. Erről a különös kapcsolatról más szerzők is beszámoltak (Suess, Alexander, Smith, Sweeney és Marion, 1980; Tobin és mtsai., 1983). Úgy tűnik, a légzés annak függvényében változik, hogy az érzelem cselekmény orientált-e, mint a düh esetén, avagy nem cselekmény orientált, mint a depresszió esetén (Dudley és Pitts-Poarch, 1980).
   Holt és Andrews (1989) kimutatták, hogy a csökkent szén-dioxid koncentráció, azaz a hipocapnia, szoros kapcsolatban áll a pánikzavarral, a szociális fóbiával, és egyéb általános szorongásos tünetcsoportokkal. Fried (1993) hasonló megállapításra jut, úgy véli a krónikus hiperventiláció hajlamosít a szorongásra, valamint az egyéb magas arousal szint esetén megjelenő szomatikus és pszichológiai zavarokra. Salkovskis, Warwick, Clark és Wessel (1986) megdöbbentő hasonlóságot fedeztek fel a pánikroham és a hiperventiláció kísérte testérzetek között.
     A légzési zavarok a szociális fóbián túl az agorafóbiával is összefüggnek. Lum (1981) azt állítja, hogy az általa hiperventilációval kezelt betegek csaknem egynegyede mutatott fóbiás tüneteket. Lum megfigyeléseit Bonn, Readhead és Timmons (1984) is megerősítik, és támogatják azt az elképzelést, miszerint a hiperventiláció döntő szerepet játszik az agorafóbia kialakulásában. Az általuk vezetett kutatás kimutatta, hogy a légzéstréningen is résztvevő agorafóbiások, a kontroll csoport tagjaival ellentétben, szignifikáns javulást értek el a szorongásos- és pánik tünetek terén.

A fenti kutatási eredményeket összefoglalva elmondhatjuk, hogy a légzés komoly hatást gyakorol az idegrendszerre, a keringési rendszerre, valamint a metabolizmusra, ezáltal számos organikus és pszichológiai zavar okozója lehet; ugyanakkor, mivel ilyen drámai módon képes befolyásolja az egész szervezetet, kiválóan alkalmas lehet az említett problémák hatékony kezelésére is. Az elmúlt években a nyugati orvosok, felismerve a fenti összefüggést, különböző technikákat dolgoztak ki a légzésben rejlő gyógyító erők, és heurisztikus lehetőségek kamatoztatására. Ezek nagy része a jógából, és a különböző meditációs gyakorlatokból származik (Fried, 1993).

   Példának okáért, számos kutató bizonyította már, hogy a transzcendentális meditáció, jótékony pszichofiziológiai hatásokkal bír, így kiemelkedően hatékony módszer a különböző pszichoszomatikus problémák kezelésére (Badawi, Wallace, Orme-Johnson és Rouzere, 1984; Fried, 1993). Benson, Beary és Carol (1974) a keleti spirituális gyakorlatok számos elemét ötvözve kifejlesztettek egy hatékony relaxációs technikát; ez a Relaxációs Válasz. Fried (1993), a fentiekhez hasonlóan szintén kifejlesztett egy speciális tréning eljárást, amely hatékonyan kezeli a különböző szomatikus és affektív eredetű légzészavarokat. A módszer lényege, hogy a kliensek megtanuljanak helyesen, rekeszizomból lélegezni, megfelelően relaxálni, és elsajátítsák a szükséges légzés manővereket.
   A légzés jelentőségét nem csak a nyugati orvoslásban, hanem a modern pszichoterápiában is felismerték. Stan és Christina Grof mellett mindenképpen érdemes megemlítenünk Wilhelm Reich, Alexander Lowen, Leonard Orr és Gay Hendricks nevét is. 

Szabó András