A mai közgondolkodásban az alkímiát egy mágikus, babonás áltudománynak tekintjük, amelynek célja valamikor a felvilágosodás előtt az aranycsinálás, vagy a fiatalságot és örök életet biztosító bölcsek kövének előállítása volt. Írásomban bemutatom, hogy az alkimisták által leírt folyamat nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan Fritz Perls és Joseph Zinker definiálták a Gestalt ciklust, ahogyan Don E. Beck és Christopher C. Cowan vázolták a spiráldinamika fejlődési modelljét és ahogyan Ken Wilber leírta a holarchikus megőrizve meghaladást. Megemlékezem Carl Gustav Jungról, aki elsőként figyelt fel az ilyen jellegű analógiákra.
Az alkímia művelői már az első században megegyeztek abban, hogy e folyamatnak négy fázisa van. Az első lépés a nigredo (feketedés), amelynek során az alapanyagot elássák, rothasztják, hevítik, bomlasztják, hogy szétessen összetevőire. A második lépés, az albedo (fehéredés) alatt megtisztítják a szennyeződésektől és különválasztják az összetevőit. A harmadik lépés a citrinitas (sárgítás), amikor a belőle veszendőbe ment szellemet (spirituszt) visszapótolják azzal, hogy „lacta philosopha”-t (filozofikus tejet) adnak hozzá. Ha ezt otthon kipróbáljuk, tudjunk róla, hogy ez a művelet nem mindig sikerül – ilyenkor megjelenik a sokszínű „cauda pavonis”, azaz a „pávafarok” – ám ha igen, akkor megtörténik a transzmutáció, az arannyá változás! A negyedik, lezáró fázis, a rubedo (vörösödés) során az anyag vörös színe jelzi, hogy a folyamat sikerült és szilárdulni kezd. Ehhez a fázishoz a „filozofikus tűz” hője szükséges. A 15. századot követően egyes szerzők összevonták a két utolsó fázist, de a továbbiakban látni fogjuk, hogy ez miért volt téves.
Joseph Leopold Ratincky – Az alkimista
A huszadik században Carl Gustav Jung figyelt fel az alkímia és a mélylélektan analógiáira és óriási mennyiségű alkimista irodalmat gyűjtött össze, amit azután rendezett és publikált. Azt vette észre a pácienseinél, hogy az individuáció fázisai nagyon hasonlítanak a fentiekre. A nigredo a lélek sötét éjszakája, amikor a személy rákényszerül, hogy szembenézzen a benne lévő árnyékkal. Az albedo során megszabadul a projekcióitól úgy, hogy tudatosítja a korábban elnyomott ellenkező nemű tudattalan részét (animusz, illetve anima). A citrinitas során találkozik a „bölcs öreg” archetípusával és magáévá teszi annak bölcsességét és józan ítélőképességét. A rubedo során pedig egyetlen egységgé olvad össze az ego és a mélylélek (Szelf), egy új én-minőséget eredményezve.
Jungot nem foglalkoztatta különösebben, hogy az individuáció során mik azok a dinamikus tényezők, impulzusok, amelyek a folyamatot elindítják és „fűtik”. A válaszra nem kellett sokáig várni, mert 1942-ben Fritz Perls előállt az Ego, éhség és agresszió (Ego, hunger and aggression) című könyvével, amelyben egy eredeti, új fogalmat vázol fel: a Gestalt ciklust. Perls szerint az individuum, folyamatos egyensúlyt igyekszik fenntartani belső és külső környezetének változásaival szemben, fenntartván teljességét. Ezt Perls a szervezet és környezet kölcsönhatási ciklusának (cycle of the interdependency of organism and environment) nevezte. Rámutatott arra, hogy az emberi ösztönösség aláveti magát a morális tudatosságnak, ezért egyes ciklusok rövidre záródnak, befejezetlenek maradnak, és ha ezek felgyülemlenek, létrejön a fixált Gestalt (fixed Gestalt). Ez vezet aztán az önmagunkkal, másokkal vagy a tágabb környezetünkkel való konfliktushoz, ám a sikeresen vett akadály nyugalmat és kielégülést hoz. A kezdetben tudatosulás-ingereltség-interakció (awareness-excitement-contact) ciklusnak nevezett folyamatot, de a 70-es években többen továbbfejlesztették, végül Joseph Zinker munkássága nyomán tisztultak le a fázisai:
1. benyomások, érzések (senzations)
2. tudatosulás (awereness)
3. az energia mozgósítása (mobilization of energy)
4. cselekvés (action)
5. kölcsönhatás (contact)
5. visszavonulás vagy kielégülés (withdrawal or satisfaction)
Könnyű belátni az analógiákat: a tudatosulás a nigredo, az energia mozgósítása és a cselekvés az albedo, a kölcsönhatás a citrinitas fázis megfelelői. Sikertelen kimenetel esetén a visszavonulás, a „cauda pavonis”, míg kielégülés esetén a rubedo állapota áll elő.
A Gestalt ciklussal Don E. Beck és Christopher C. Cowan is foglalkoztak a spiráldinamika elméletének kidolgozása során, hiszen meg kellett magyarázniuk, hogy mi adja a spirálfejlődés dinamikáját. Így jutottak a Spiráldinamika fejlődési modelljéhez, ami az alábbi ábrán látható:
A Spiráldinamika fejlődési modellje
Beck és Cowan mindenekelőtt arra mutatnak rá, hogy szükséges egy érzékelhető disszonancia, egy zavar, egy „lélek sötét éjszakája” amely kibillenti az individuumot az Alfa állapotból a Bétába (nigredo). Ha rendelkezésre állnak adekvát válaszok, működőképes a rendelkezésre álló paradigma rendszer, egyszerűen áttéphet egy Új Alfa állapotba. Ez nem fejlődés, nincs benne transzmutáció, csupán egy korábbihoz hasonló egyensúlyi állapot. Ha integrál szemmel közelítünk, akkor ez ugyan az a holarchia szint.
Ha a szituációra nincsenek válaszok, szükséges egy minőségi ugrás, egy paradigmaváltás vagy, ahogy Beck és Cowan mondják, egy „upshift”. Ha a „bölcsessége” lehetővé teszi, átjuthat a Delta állapotba (citrinitas), ahonnan egyenes út vezet az új egyensúlyi állapotba (rubedo). Ám előfordulhat az is, hogy fájdalmas, mély megtisztulási, átalakulási fázison kell keresztül menjen, ami a Gamma (albedo) és csak ezt követően léphet a Delta állapotba. Erre mondjuk integrál szaknyelven, hogy a rendszer egy új holarchia szintre lépett. Persze, az is előfordulhat, hogy a folyamat végkimenetele az összeomlás, a csőd, a „cauda pavonis”.
Az alábbi táblázat foglalja össze az egyes elméletalkotók által leírt fázisokat, kiegészítve Ken Wilber identifikáció-differenciáció-integráció fázisaival, valamint egy korábbi cikkemben már bemutatott Wiliam Strauss és Neil Howe féle generációs elmélet fázisaival:
Az egyes elméletalkotók által leírt fázisok
Az elmúlt évtizedek kutatásai bebizonyították, hogy a folyamat ugyan úgy fut le egyén, csoport, vagy akár nagyobb szervezetek szintjén. Úgy tűnik, az alkimisták már az első században megragadtak egy nagyon fontos természeti törvényt, ami minden élő rendszerben működik. A dolog iróniája, hogy arra nem volt alkalmas, amire ők használni akarták. Bár, az is lehet, hogy az anyagot nem sikerült átalakítaniuk, de saját lelküket talán igen. Mennyire paradox az is, hogy majd két évezrednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a modern szociopszichológia újra felfedezze ezeket az elveket…
Irodalom:
Hozzászólások