Másfél éve végeztem az IntegrálAkadémián.  Az iskolát munka mellett végeztem, s aztán munka mellett kezdtem klienseket támogatni útjukon. Az iskola harmadik évében éreztem az erősödő vágyat, hogy elhagyjam az addigi munkámat és átálljak segítői tevékenységre.

Egy belső önállósodási folyamat kezdődött, ami érzéseim szerint még nem fejeződött be, viszont a külső történések azt mutatják, hogy hatása mégis volt: Idén nyáron a munkahelyemen az osztályunkat átszervezték, a pozíciómat kivitték Romániába (“költséghatékony ország”) és én 15 év után közös megállapodással eljöttem a cégtől. Úgy élem meg, mintha most válnék igazán felnőtté.

Érzelmileg elengedem a biztonságos Nagyot. Persze egy multicég esetében ez eléggé illuzórikus biztonság, mégis nagyon valóságos tud lenni az érzés.

A sors érdekessége, hogy most, hogy felszabadult sok időm és energiám, a klienseim száma éppen csökkent. Mintha azt mondanák nekem: “Most pihenj! Használd a lehetőséget arra, hogy tényleg magadra figyelsz!”

Nem is olyan egyszerű ez. Pihenni. És nem csinálni semmit. Szabad ezt? Szabad olyat, hogy egy nap nem csinálok semmi fontosat? De tulajdonképpen mi is az, amit szeretnék csinálni? Mi az, amit szeretek csinálni? Mihez lenne éppen most kedvem? Olvasni, kötni? Főzni? Vagy csak ülni és lenni?
Eddig mindent úgy éltem meg, hogy “kell” és “muszáj”. Csinálni kell valamit. Pénzt kell keresnem. Le kell mennem a boltba. Mosnom kell. Indulnom kell, hogy találkozzam a barátnőmmel. Stb, stb.

Szép önismereti lehetőség, ha az embernek egyszercsak ideje van magára. A mélyből előkerül mindaz, amit a munka eddig eltakart. “Milyen egyedül vagyok!” “Ki vagyok, ha nem vagyok manager egy multicégnél?” “Biztos, hogy elég, ha csak én vagyok?” S a rádöbbenés, hogy eddig mindig valaki megmondta, vagy valahogy adott volt, hogy mit is kell csinálnom. Most ki fogja megmondani? Kihez igazodjak?
Egyet tudok csinálni, aminek értelmét látom: figyelni saját magamat. A belsőmből jövő vágyakat, érzéseket. Most megpróbálom a legapróbbakat is elcsípni. Megérezni, megfejteni és aztán követni és megtenni azt, amire sarkallnak. Filmet nézek, elmegyek sétálni, kajálok, elszívok egy cigit, elintézek ezt-azt, meditálok, következő kézimunkámon gondolkodom és nekiállok, találkozom valakivel.  De néha van, hogy csak otthon ülök és nézek ki a fejemből. Ugyanígy a társas kommunikációban is. Mondjam, ne mondjam? Biztos, hogy fontos nekem, hogy kimondjam?

Őszintén szólva izgalmas és érdekes időszak ez. Felszabadító. Kezdem érezni, hogy most tényleg önmagam vagyok. Most tényleg a saját életemet élem. Megtalálom magamban, hogy én mit akarok és aztán azt meg is élem, kifejezem. Végre megtanulom felvállalni saját magamért a felelősséget.

Persze mindeközben az elmém néha elkezd aggódni, mondja: “Ha nem csinálsz semmit, hogyan fogsz megélni? Hogyan lesz munkád? Hogyan fogsz klienseket találni?” Egy görcs indul el és terjed szét a testemben. Ezt próbálom minél hamarabb észrevenni, s megérezni a tanultak segítségével, hogy ezt a félelmet az elmém generálja. De mi van mögötte? Mi van valójában bennem mélyen? Nézzük csak, mit is érzek a mellkasomban a szívem tájékán? Itt nyugalom van, béke. Ezt suttogja: “Jól van minden, ahogyan van. Bizalom!”
Hát igen. Bizalom! Ezt nem tudom elégszer mondani magamnak. Bízni akarok az életben, magamban és a képességeimben. Bízni a Teremtőben, hogy gondoskodik rólam és hogy elhagyhatom a “kell”-t, a “muszáj”-t és a görcsölést a mindennapokban. Hiszem, hogy az ember boldogan is tud tevékenykedni, azt csinálni, amit tényleg magának érez. Szeretném a belső szabad vágyamból végezni a segítői tevékenységet. Így tudok teljesen ottlenni a másikkal, figyelni rá és megnyitni magamat a térben, hogy a szeretetemet adhassam. Akkor vagyok boldog, ha ez sikerül. Ha szívtől szívig tudok kapcsolódni valakivel, igazán együtt lenni vele, érezni őt, a lényét. Hiszem, hogy ekkor történik gyógyulás.

Szóval, a semmittevés. Sokszor több, mint aminek látszik.