Transzperszonális gyorstalpaló:Második rész

2012 07 27 The Parish, 08 04 Frank, 08 17 Rootwire FestivalA pszichiátriai szakirodalomban számos olyan cikket és könyvet találunk, melyek azt tárgyalják, melyik klinikai diagnózis illene a leginkább a spirituális történelem kimagasló alakjaira. Szent Antalt például skizofrénnek nyilvánították, Keresztelő Szent Jánosról úgy vélik “öröklött degenerációban” szenvedett, Avilai Szent Terézt súlyosan hisztérikus elmebetegnek bélyegezték, Mohamed misztikus látomásait pedig az epilepszia tüneteinek tulajdonítják. Vajon meddig terjed a pszichiátria és hol kezdődik a transzperszonális pszichológia hatásköre? Folytatódjon hát a negyedik erő rövid története, melynek első részét itt olvashatjátok:

 

A transzperszonális pszichológia rövid története

(második rész)

A transzperszonális pszichológia, azaz a Negyedik Erő, tisztázta a spiritualitás és vallás terén a hagyományos pszichológia és pszichiátria egyes komoly félreértéseit. Emellett azokra a tudatkutatás és egyéb területekről származó megfigyelésekre is reagált, amelyekre az uralkodó tudományos paradigma képtelen volt megfelelő magyarázatot adni. Michael Harner, a kitűnő akadémiai háttérrel rendelkező amerikai antropológus, aki amazonaszi kutatómunkája során maga is átesett egy erőteljes sámánbeavatáson, A sámán útja (Harner 1980) című könyvének előszavában rendkívül tömören összefoglalja az amerikai pszichológia hiányosságait. Véleménye szerint az iparosodott társadalom emberi pszichéről alkotott képe két szempontból is komolyan elfogult: egyrészt etnocentrikus, másrészt kognicentrikus (a pragmacentrikus kifejezés talán pontosabb lenne).
     Etnocentrikus abban az értelemben, hogy olyan nyugati materialista tudósoktól származik, akik egyedül saját nézetüket tartják helyesnek, amely minden más elképzelés felett áll. Véleményük szerint az anyag az elsődleges, az élet, a tudatosság és az intelligencia csupán annak véletlenszerű melléktermékei. A spiritualitás, minden szinten és formában, a tudományos tények figyelmen kívül hagyását, babonás hiedelmeket, gyermeki naivitást, önbecsapást, és primitív mágikus gondolkodást tükröz. A kollektív tudattalant, vagy archetípusos alakokat és birodalmakat felölelő közvetlen spirituális élményeket az agy patológiás termékének tekintik. A modern főáramba tartozó pszichiáterek komoly mentális betegségek megnyilvánulásainak tartják a nagy vallásalapítók, szentek és próféták látomásos élményeit, noha álláspontjukat nem tudják orvosilag megfelelően megmagyarázni, sem laboratóriumi adatokkal alátámasztani. Miközben megvetően elutasítják a rituális és spirituális életet, nem tesznek különbséget a primitív néphiedelmek, vagy a fundamentalisták által szó szerint értelmezett szentírások és kifinomult misztikus tradíciók, valamint a psziché szisztematikus introspektív feltárásán alapuló, több évszázados múltra visszatekintő keleti spirituális filozófiák között.
     A pszichiátriai szakirodalomban számos olyan cikket és könyvet találunk, melyek azt tárgyalják, melyik klinikai diagnózis illene a leginkább a spirituális történelem kimagasló alakjaira. Szent Antalt például skizofrénnek nyilvánították, Keresztelő Szent Jánosról úgy vélik “öröklött degenerációban” szenvedett, Avilai Szent Terézt súlyosan hisztérikus elmebetegnek bélyegezték, Mohamed misztikus látomásait pedig az epilepszia tüneteinek tulajdonítják. Látomásos élményeik és “téveszméik” miatt sok más vallási és spirituális személyiségről, például Buddháról, Jézusról, Rámakrisnáról és Srí Ramana Maharsiról is azt feltételezik, hogy pszichózisban szenvedett. Hasonlóképp, egyes hagyományos képzésben részesült kultúrantropológusok is arról vitáztak, hogy a sámánokat vajon skizofrénként, ambuláns kezelést igénylő pszichotikusként, epilepsziásként vagy hisztérikusként érdemes-e diagnosztizálni. Franz Alexander, a híres pszichoanalitikus, akit a pszichoszomatikus orvoslás egyik alapítójaként ismerünk, írt egy tanulmányt, melyben még a buddhista meditációt is pszichopatológiai szakkifejezésekkel jellemezte, és “mesterséges katatóniaként” utalt rá (Alexander 1931).
     Míg a nyugati pszichológia és pszichiátria patológiásnak bélyegzi az ősi bennszülött kultúrák rituális és spirituális életét, addig az ipari társadalom túláradó mértéktelensége, amely az egész bolygó létét veszélyezteti, már oly mértékben részévé vált életünknek, hogy alig-alig kelti fel a klinikusok és kutatók figyelmét, és még csak patológiás minősítést sem kap. Nap mint nap szembesülünk a csillapíthatatlan mohóság és a rosszindulatú agresszió megnyilvánulásaival – kizsákmányoljuk és beszennyezzük nem megújuló energiaforrásainkat; radioaktív sugárzással, mérgező vegyszerekkel és hatalmas olajfoltokkal mocskoljuk be a természetet, mely túlélésünk záloga; a fizika, kémia és biológia terén elért tudományos felfedezéseinket arra használjuk, hogy tömegpusztító fegyvereket építsünk; idegen országokat szállunk meg, ahol lemészároljuk a civileket és kiirtjuk a lakosságot; olyan katonai műveleteket tervezünk, melyek ha egyszer működésbe lépnek, emberek millióit küldik majd a halálba.
     Az ilyen pusztító haditervek és ítéletnapi forgatókönyvek megtervezői és főszereplői nem csak hogy szabadon járnak-kelnek, de gazdag, híres és köztiszteletben álló emberek, akik befolyásos társadalomi pozíciókat töltenek be. Ezzel egy időben azok, akik egész életüket átformáló misztikus állapotokat, a pszichospirituális halál és újjászületés epizódjait, vagy előző életekből származó élményeket élnek át, végül a pszichiátriai osztályra kerülnek, ahol stigmatizáló diagnózist és kényszergyógykezelést kapnak. Erre gondolt Michael Harner az etnocentrikus torzítás alatt, hogy mit tekintünk normális működésnek, és mit patológiásnak.  
    Harner szerint a nyugati pszichiátriára és pszichológiára emellett egy erős kognicentrikus elfogultság is jellemző. Ez azt jelenti, hogy az említett tudományágak kizárólag a hétköznapi tudatállapotokból származó élményekre és megfigyelésekre alapozták elméleteiket, és szisztematikusan elutasították, vagy félremagyarázták a nem-szokványos tudatállapotok kutatásából származó bizonyítékokat, gondoljunk csak a pszichedelikus és az intenzív élményalapú terápiákra, a pszichospirituális krízist átélő személyekkel való munkára, a meditációs és kultúrantropológiai terepkutatásokra, vagy a tanatológiára. Az említett területekről származó forradalmi eredményeket szisztematikusan figyelmen kívül hagyták, lebecsülték, vagy félremagyarázták, mivel azok távolról sem illeszkedtek az uralkodó tudományos paradigmába.
    A fenti szövegben a nem-szokványos tudatállapotok kifejezést használtam. Mielőtt továbblépnénk, fontosnak tartom, hogy tisztázzuk az említett fogalmat. A nem-szokványos tudatállapotok kifejezést jellemzően azok a kutatók használják, akik ezeket az állapotokat vizsgálják és felismerik azok jelentőségét. A főáramba tartozó pszichiáterek inkább a módosult tudatállapotok kifejezést kedvelik, amely tükrözi azon meggyőződésüket, hogy egyedül a hétköznapi tudatállapot a normális, és minden, ami attól eltér – kivétel nélkül – a valóság megfelelő érzékelésének patológiás torzulása, amelynek semmilyen pozitív hozadéka nincsen. Ugyanakkor még a nem-szokványos tudatállapotok kifejezés is túlságosan tág ahhoz, amiről most beszélni szeretnék. A transzperszonális pszichológiát leginkább ezeknek az állapotoknak egy fontos alcsoportja érdekli, amely heurisztikus, gyógyító, transzformatív és evolúciós lehetőségeket hordoz magában. Ilyen élményeket élnek át a sámánok és klienseik, a bennszülött átmeneti rítusok, illetve a halál és újjászületés ősi misztériumainak beavatottjai, a spirituális gyakorlók és misztikusok, valamint a spirituális krízisben (“spirituális válság”) lévő személyek is (Grof és Grof 1989, 1990).
     Kutatói pályafutásom kezdetén meglepetten tapasztaltam, hogy a főáramba tartozó pszichiátria nem különíti el a nem szokványos tudatállapotok e rendkívül fontos alcsoportját, ehelyett egyszerűen “módosult tudatállapotokként” hivatkozik valamennyire. Határozottan úgy éreztem, hogy érdemes őket megkülönböztetni és külön kategóriába sorolni, így elkezdtem őket holotrópnak nevezni (Grof 1992). Ez szó szerint azt jelenti, hogy “teljességre törekvő” vagy “a teljesség felé tartó” (maga a szóösszetétel görög eredetű, holos = teljes, trepein = valami felé haladni). A kifejezés arra utal, hogy a hétköznapi tudatállapotunkban csupán töredékével azonosítjuk magunkat annak, akik valójában vagyunk. A holotróp állapotokban meghaladhatjuk a testünkbe zárt énünk szűk határait, és a transzperszonális élmények széles spektrumát megtapasztalva visszaszerezhetjük teljes önazonosságunkat. Máshol már ismertettem a holotróp állapotok alapvető jellemzőit és azt, miben különböznek azoktól az állapotoktól, melyeket méltán nevezünk módosultnak (Grof 2000). Már jó ideje használom a holotróp kifejezést az említett állapotokkal kapcsolatban, és örömmel jelenthetem, hogy egyre elfogadottabb.

(Részlet Stanislav Grof Healing our Deepest Wounds című könyvéből.)

Szabó András

Hozzászólások