Szellemi tanítóm azt mondja, hogy ne foglalkozzak az érzelmeimmel, a félelmemmel, a fájdalmammal. Az érzelmek állandóan változnak, múlandóak, s ha sok figyelmet szentelek nekik, akkor azok csak erősödnek, és maguk alá gyűrnek. Igen, ismerem azt, mikor nagyon belemerülök pl. a szomorúságomba. Akkor semmi mást nem látok meg, csak a szomorú dolgokat.
Ezt érzékelteti a tanmese is a jó és a gonosz farkasról, amelyek bennünk küzdenek. Az nyer, amelyiket tápláljuk.

A másik oldalon viszont azt is megtapasztaltam, hogy az érzelmek megélésével gyógyul a lelkem. Például egy jó síráskor, nyom valami, s mikor elindulnak a könnyek és átadom magam a sírásnak, akkor utána valahogy könnyebb. Terápiában is az érzelmekre figyelünk és tapasztaltam, hogy egy-egy erőteljes élmény újbóli átélése után megkönnyebbül a lelkem. Szerintem igenis fontosak az érzelmek, hozzánk tartoznak, nem lehet letagadni őket.

Most akkor mit csináljak? Megéljem az érzelmeimet vagy ne? Ha megélem, akkor ragaszkodom hozzájuk és ezáltal csak erősítem őket? És ha nem élem meg őket, akkor nem csak letagadom őket?

A szellemi tanítások és a pszichológia itt úgy tűnik, ellentmond egymásnak. Igaz, a szándék és a cél is más e két területen: a terápiában a személyiséget dolgozzuk meg, az egot szelidítjük, a szellemi úton pedig megpróbálunk ezen túljutni és azt a valamit megtalálni magunkban, ami nem változik, ami állandó. Az ellentmondás ellenére mégis azt tapasztalom és az Akadémián is azt tanultuk, hogy a terápia segíti a szellemi gyakorlást és fordítva, a szellemi gyakorlatok segítik a terápiát. A kettőt párhuzamosan használva könnyebben tudunk haladni a gyógyulás, fejlődés útján.

Na, akkor hogy is van ez? Hogyan jön össze a terápia és a szellemi gyakorlás az érzelmek kezelése terén? Mi az összefüggés?

A szellemi tanítóknak általában nincs jó véleménye a pszichológiáról. Azt mondják, hogy a pszichológia az egot erősíti, vagy manipulál, olyan személyiségeket “teremt”, akik az éppen aktuális társadalmi rendszernek megfelelnek.
Megértem a negatív vélekedésüket. Ha megnézem a TV műsorokat, a reklámokat, a híreket, az újságokban a cikkeket, egy választási kampányt, mind-mind mögött pszichológia van. S ezek tényleg befolyásolják az emberek vélekedését, gondolkodását és az életét.

Az biztos, hogy a pszichológia egy erőteljes eszköz, amit a szándékunk szerint többféleképpen lehet használni. Mint a mágia, ami lehet fekete vagy fehér, vagy mint egy gyógyító, aki tudományával gyógyítja az embereket, viszont ha akarná, ugyanezzel a tudománnyal meg is betegíthetné őket.

Én a pszichológiával személyesen terápiában találkoztam. Terápiás keretek között arról van szó, hogy segítsen közelebb kerülni önmagamhoz. Megéreznem, hogy a neveltetés, a társadalmi elvárások és a felépített falaim mögött ki is vagyok valójában, mit akarok és ezt hogyan tudom képviselni ebben a világban, amiben élek.

Segít megtalálni az elakadásaimat, azokat az emlékeimet, amelyeket nem tudtam teljesen megélni anno, mivel túl erőteljesek voltak, nem bírtam volna el az érzelmi töltetüket. Akkor a túlélés miatt egy lehetőségem volt: védekezni ezen hatalmas érzelmi energiák ellen. Ilyen védekezés pl. a tagadás, elfojtás, racionalizálás, regresszió, a helyzetből való kilépés (acting out), humor, és még rengeteg más. Az ego, ha a saját védelméről van szó, akkor határtalanul kreatív. Ez a védekezés segít abban, hogy az adott helyzetben felmerülő erőteljesen szorongató, kellemetlen érzelmet ne kelljen megélnem. Megakadályozom, hogy azok energiája teljes egészében elöntsön.

Az érdekes az, hogy mivel védekezünk az adott érzelmek ellen, nem éljük meg őket, pont ezért akadnak be. Ezért válnak lelki terhekké, amelyeket akár egész életünkben cipelünk. Éppen az ellenkezőjét érjük el, mint amit szeretnénk. Igaz, hogy abban a pillanatban nem kell őket átélnünk, viszont magas árat fizetünk ezért: egész életünkben kísértenek. Ami az adott életkorban védekezés, az idővel, ahogyan felnövünk, elavulttá válik és védelem helyett visszahúz bennünket.

Elakadásokká válnak, amelyek már nem szolgálnak bennünket, hanem gátolják a további fejlődésünket. Meg nem élt és fel nem dolgozott emlékek, amelyek érzelmi energiáitól még mindig védjük magunkat. Rengeteg energiánkat lefoglalják és meggátolnak abban, hogy adott helyzetben a valóságot teljes egészében megéljük, hiszen az erős érzelmi töltést nem akarjuk. Ez lesz aztán a megszokott működésünk, ami legtöbbször automatikus és teljesen öntudatlan.

Olyan helyzetekben lehet felismerni az elakadásainkat, amelyek erősen megérintenek és/vagy nem oda illő válaszreakciót adunk. Túlreagáljuk, teljesen másképpen viselkedünk, mint “normálisan” vagy fordítva, hidegen hagy egy amúgy megérintő helyzet. Pl. mikor nem értjük, hogy a másik miért kezd el ordibálni, mikor csak azt kérdeztük, hogy hány óra van.

Ezt a megszokott működésünket használjuk az élet minden területén, így a szellemi úton is. A gyakorlatok, elvonulás, szertartások alatt is ez az öntudatlan működésünk él a maga elhárításaival, amik megakadályozzák, hogy a teljes valóságot megéljük. Mindig a berögzült program fut le. Mindent a magunk szemüvegén át értelmezünk és ha olyan érzelmi töltet merül fel a mélyből, amit nem bírunk el, akkor beindul a védekezés, ellenállás, amit lehet, hogy észre sem veszünk.

A szellemi úton haladva, ahogyan nyílik a tudatunk, érzékenyebbé válunk és egyre erősebben nyomhatnak az elfojtott lelki tartalmak. Mi viszont lehet, hogy egyre erősebben védekezünk ellenük.
Mint egy megáradt folyó, ahol a gátakat meg kell erősíteni, meg kell emelni, hogy ne szabaduljon és pusztítson el mindent a víz. Állandóan őrködni kell és ekkor jelentkezhetnek tünetek, pl nyugtalanság, az elme zakatolása, nem tudunk pihenni, szorongás, félelem, izzadás. Valami nyom és nem hagy békén.

A szellemi tanító valószínű, hogy arra buzdít, hogy többet gyakoroljunk. Ez lehet, hogy segít, mivel annyira erősödhet a nyomás, hogy egyszercsak megadjuk magunkat. Viszont, ha valaki elhagy egy szellemi utat, akkor az lehet, hogy azért van, mert nem sikerül ráéreznie erre.

Igazából ebben a pontban tud segíteni a pszichológia. Terápiában az ilyen tünetekkel lehet jól dolgozni, azokat visszafűzni a gyökeréig és kioldani azt az emléket, ahol az érzelmi energia elkezdett felgyűlni, ahol a gátat el kezdtük építeni. Óvatosan megnyitjuk a gátat, hogy a hatalmas érzelmi energia a beszorított helyéről felszabadulhasson, elöntse a tesünket, lelkünket, teljesen átérezhessük és aztán elengedhessük. Tényleg, mint egy gáttörés, ami előszőr hatalmas energia, de amint ki tud törni a beszorult víz, szépen lecsendesedik és megnyugszik minden.

A terápiában ezt a kulcsot lehet megtalálni. Megérezhetjük, hogy minek állunk ellen, hogyan állunk ellen és hogyan engedjük el ezt az ellenállást, hogyan adjuk meg magunkat, hogy az élet újra szabadon áramolhasson.
Nekem a félelmemet volt nehéz megengednem. Tényleg attól féltem, hogy el fog pusztítani. Hatalmas erő, ami amíg bennem van beszorítva, engemet emészt fel. Szükségem volt rá jó párszor, hogy megéljem a rettegést teljes egészében ahhoz, hogy megértsem, hogy maga a félelem érzés nem tud elpusztítani. Megengedhetem, hogy legyen, túl fogom élni.

A pszichológiában ezért foglalkozunk az érzelmekkel, az emlékekkel, hogy azok érzelmi energiáit felszabadítsuk. Hatalmas energiák, amiket ha nem engedünk meg és nem élünk meg, akkor nem tudunk megedződni. Akkor mindig az érzelmek fognak győzni, kontrollálatlanul, akár pusztítóan elárasztanak, s mi tehetetlenül vergődünk. Legyen szó fájdalomról, félelemről, dühről, stb. Ilyenkor ez az érzés teljesen kitölti a tudatunkat, semmi más nem létezik.

Jó párszor meg kell engednünk ezeket az érzelmeket ahhoz, hogy megedződjünk, hogy elbírjuk őket. Idővel aztán eljön az, amikor már nem félünk az érzelmeket szabadon megélni, nem védekezünk ellenük. Ekkor jöhet a következő lépcső, amit a szellemi tanítások is mondanak: “Csak hagyjad, hogy az érzelmek áramoljanak, jöjjenek-menjenek, te ne reagálj rájuk, csak figyeld őket.”

Mint egy stabilan levert cölöp egy folyóban, olyanokká válunk, stabilan állunk, figyelünk, bármi is áramlik körülöttünk, nem dönt ki bennünket a helyünkről. Így teszünk egy lépést afelé, hogy megtaláljuk magunkban az érzelmek mögött azt, ami nem változik, sosem keletkezett és sosem múlik el. Ami van. Ez a szellemi út célja.

Még egy gondolat: sokan pont azért kezdenek el szellemi gyakorlatokkal foglalkozni, hogy elmeneküljenek a szorongató, kellemetlen mindennapi helyzetektől. Jó menekülőpálya a szellemi út, mivel itt nem kell az érzelmekkel, a saját múltunkkal foglalkozni. Viszont, ha a lelkünk nem teljesen egészséges, akkor szellemi utunk sem lesz egyenes. Ahogyan az egészséges élethez egészséges testre, úgy az egészséges szellemi gyakorláshoz egészséges lélekre van szükség.