Mindig is szerettél volna tiszta vizet önteni a pohárba a pszichológiai elméletekkel és irányzatokkal kapcsolatban? Mi most megtettük helyetted: összeszedtük a főbb pszichológiai iskolákat a kezdetektől napjainkig.

1. Pszichoanalízis és pszichoterápia

Az első nagy irányzat a pszichoanalízis, amit Sigmund Freud alkotott meg az 1900-as években, Bécsben. Emellett a mélylélektani iskolákhoz soroljuk Jung analitikus pszichológiáját és Adler individuál-pszichológiáját is. Jung és Adler Freud tanítványai voltak, akik a pszichoanalízis elveit továbbfejlesztették és saját iskolákat alapítottak.

E három mélylélektani irányzat szemléletében közös az a kiindulási pont, hogy a pszichénk jó része nem hozzáférhető a tudatos tudatunk számára és valójában ez a tudatalatti világ az, ami irányít bennünket. A pszichoterápiák ennek megfelelően a tudatalatti mozgatórugóinak feltárására, megismerésére és kielemzésére irányulnak.

A freudi pszichoanalízisben a cél a tudatalattiban levő gyermekkori emlékek, érzelmek, a felnőttkort is átható kapcsolati, reagálási minták feltárása, amik leginkább az elfojtott szexuális és agresszív vágyakra épülnek. A jungi analízisben ezt kiegészítik a személyes élettörténetnél mélyebb, kollektív tudattalan tartalmak, az archetípusok feltárásával, melyek szintén uralhatják az erről mit sem sejtő felnőtt tudatát. Adler a felsőbbrendűségi érzéseket és a kisebbségi komplexusokat tekintette az ember vezérlőelvének, és ezeket elemezte, továbbá kitért a testvérsorrend lélektani hatásaira is.

2. Behaviorizmus és viselkedésterápia

A második nagy pszichológiai szemléletmód az 1930-as években jelent meg az Egyesült Államokban. A behaviourizmus (ejtsd: bihéviorizmus), más néven viselkedéslélektan a tanulás elméletekre épül, és abból indul ki, hogy minden megfigyelhető viselkedés (cselekvés, beszéd, érzelmi reakció) valamilyen tanulás eredményeként jön létre.

Ennek megfelelően a fő elméletalkotók tanuláskutatók voltak: Pavlov, Watson, Thorndike, Skinner. Céljuk a tiszta empíricizmus megvalósítása volt a pszichológiában, vagyis minden olyan tényező mellőzése, ami szubjektív. Így figyelmen kívül hagyták a tudatalatti késztetéseket, és csak olyan tényezőknek tulajdonítottak jelentőséget, amik a tudós számára megfigyelhetőek és kísérletekbe vonhatóak. Így lett kutatásuk tárgya a viselkedés, gyógyító eljárásuk pedig a viselkedésterápia, amit ma már gyakran a kognitív terápiával összekötve végeznek kognitív-viselkedésterápia néven.

3. Kognitív pszichológia és kognitív pszichoterápia

A harmadik nagy pszichológiai irányzat az 1950-es évektől bukkant fel az Egyesült Államokban. Az ember intellektuális-gondolkodási világát vizsgálja, és úgy véli, az ember lényege ez az információfeldolgozási tevékenység. Ebből magyarázza a lelki problémákat is, amik kognitív szemmel nem mások, mint gondolkodási és hiedelembeli hibák, amelyek a kognitív pszichoterápiával korrigálhatóak. Ez a terápiás vonal a ’70-es években alakult ki Beck és Ellis nyomán. A kognitív pszichológia kutatásai gyakran összefonódnak a nyelvészettel, informatikával és az idegtudományokkal, melyeket ez esetben együttesen kognitív tudományoknak neveznek.

4. Humanisztikus pszichológia és személyközpontú pszichoterápia

Az 1960-as években jött létre a humanisztikus pszichológia az Egyesült Államokban. A humanisztikus szó emberközpontút, emberit, emberségest jelent. A hatvanas évek hippi forradalma a lélek és a kultúra felszabadulását sugallta, ahol az emberek szabadon, egyenlőségben élhetnek, szerethetik egymást, és megvalósíthatják magasabb emberi képességeiket.

Ezen a szemléleti alapon jött létre a humanisztikus pszichológia, melynek alapítói, (a képen látható) Maslow és Rogers úgy vélték, hogy a pszichológia – főleg a pszichoterápia – korábban elsősorban az ember elakadásaira, problémáira fókuszált és mellőzte az olyan pozitív értékek kifejlesztését, mint az egészség, egység, szeretet, kreativitás és a harmónia.

A humanisztikus pszichológia szerint az ember egy önmegvalósító lény, s ezt a kiteljesedési folyamatot érdemes segíteni benne a lelki munka során, amit itt személyközpontú pszichoterápiának neveznek.

5. Transzperszonális pszichológia

Az ötödik nagy irányzat a humanisztikus pszichológiából nőtte ki magát a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején az Egyesült Államokban. A transzperszonális szóból a „transz” jelentése: „túl”, a „perszonális” pedig „személyes”-t jelent. A szóösszetétel tehát a személyes egon túli, spirituális élményekre utal.

Ezzel az irányzattal a pszichológia világában is megszületett az ember spiritualitását vallásoktól függetlenül tanulmányozó és támogató elméleti és terápiás vonal. A transzperszonális pszichológia az ember spirituális természetével és élményeivel foglalkozik. A szakmai irányzatot maga Maslow alapította Sutichcsal, s e körhöz tartozott Grof, Walsch, Vaughan és Tart is.

6. Integrál pszichológia

A transzperszonális pszichológia berkeiben jelent meg először az integrál pszichológia szemlélete, amit (a képen látható) Ken Wilber írt le először az 1970-es években. Önálló pszichológiai irányzatként 2000 óta bontakozik, saját szakmai folyóirattal, kutatásokkal és konferenciákkal. Az integrál szemlélet az embert alapvetően spirituális lénynek tekinti, ugyanakkor a spirituális én előterében megjelenő egoval is dolgozik, ami felnőtt létünk stabil alapját jelenti.

Az integrál szemlélet szakértői módon integrálja a nyugati pszichológia eddig megalkotott ismereteit az ego kialakulásáról, működéséről, terápiájáról és fejlesztésének lehetőségeiről a spirituális világhagyományok ismereteivel (az ego meghaladása, a spirituális én újrafelfedezése). Ennek köszönhetően egy teljes spektrumú emberképhez vagy globális pszichológiához jutunk a XXI. századi globalizáció korában. A kultúráknak ezáltal lehetősége nyílik nem csak gazdaságilag, hanem pszichológiailag is szóba állni egymással és egy közös nevező alatt közös lélektant alkotni.