Vannak pillanatok, amikor legszívesebben a város összes ajtaján bekopogtatnék, hogy hírül vigyem az önismeret lehetőségét. Áldásként érkezett az életembe és biztos vagyok benne, hogy másoknak is valódi segítséget nyújthat. Persze tudom, hogy ez végképp nem az a történet, amit erőltetni lehetne. Ez nem egy gyorstalpaló tanfolyam, ahol passzív részvevőként kapsz egy elméleti tudást, amit később hasznosíthatsz. Az önismeret egy világokat felforgató, nagyon is élő, aktív részvételt kívánó gyakorlati munka önmagunkon és gondolkodási mintáinkon. Képes gyökerestől felforgatni belső világunkat, hogy aztán a létezés egy teljesen új szintje bontakozhasson ki bennünk. Az önismeret egy áldás.

Vannak pillanatok, amikor nagyon nincs kedvem az emberekhez és az ajtón se szívesen teszem ki a lábam, ha nem feltétlen muszáj. Dühös vagyok, szomorú, fáj és nyom egyszerre és nem látom a megoldást. Csak várom, hogy legyen már vége. Irigykedek azokra, akik vígan élik az életüket, nem törődve belső világukkal és mégis boldogok. Hogy csinálják?! A tudatlanság áldás, az önismeret átok. Ilyenkor elegem van az egészből és ki akarok szállni. Amikor a legerősebb az ellenállásomból fakadó szenvedés, megérkezek „Ez van” szigetre, ahol elkezdem lógatni a lábam. Hagyom, hogy fájjon, hagyom, hogy nyomjon, elfogadom magam úgy is, ha dühös vagyok és úgy is, ha erőtlenül szomorú. Ilyenkor valami mindig történik. Valami átfordul bennem. Kinyugszom, beleolvadok abba, ami van, és egyszer csak megérkezik hozzám a „megoldás” felismerése. Ezt mindig ugyanaz a végkövetkeztetés kíséri, hogy ez már megint értem történt…

Ott, ahol most vagy, legyen az egy felemelő, boldog vagy egy mély, szomorú lelkiállapot, az az egy biztos, hogy a világ a saját szemüveged általi színezetét kapja éppen. Ha innen, ahol most vagy, visszanézel a múltba, mit látsz? Ha borongós hangulatban vagy, valószínűleg hasonló érzések jönnek elő belőled a múltaddal kapcsolatban is. Például ilyesmik: „nekem soha semmi nem sikerül” vagy „sose voltam rá képes” vagy „csődtömeg vagyok, mindig is az voltam”. Ilyenkor az elménk olyan emlékeket társít az érzéseinkhez, amelyek alátámasztják aktuális énállapotunkat. Amennyiben vidám hangulatban vagyunk, hasonló emlékek ugranak be a múltból is, amikor minden sikerült és minden jól ment. Ilyenkor a jövőbe is valahogy így tekintünk: „bármire képes vagyok”, „menni fog, megcsinálom”, „mindig is jó voltam ebben és egyre jobb leszek”.

Az emberi psziché hullámzó. Hol fenntart, hol levág a mélybe, mi pedig úgy ugrálunk, ahogy ő fütyül. Az önismeret ezt a folyamatot általában gerjeszti. Egy idő után úgy érezzük, a legdurvább hullámvasutat vállaltuk be, és már azt sem tudjuk, van-e stabil pont, amiben megkapaszkodhatunk. Aztán szépen lassan elkezd minden kisimulni. Továbbra is hullámvasúton ülünk, mert ez az élet, de nem mindegy, hogy milyen jegyet vettünk rá. Az önismerettel megválthatjuk a nagyon mély és élesen magas pályákat egy viszonylag kis amplitúdójú kilengéssel. Elkezdhetünk közeledni a semleges zónához, határaink átjárhatóvá válnak és egyre kevésbé leszünk kiszolgáltatva aktuális énállapotainknak. Mind az önismeret, mind a meditáció által megtalálhatjuk és kiművelhetjük magunkban a stabil középpontban létezés állapotát.

Az önismeret áldás vagy átok? Meg vagyok róla győződve, hogy az élet nagy ajándéka. Akkor is tudom ezt, amikor épp egy mély gödörben vagyok, csak persze, ekkor nehezen hiszem el. De ki lehet bírni a gödröket, ha megengedjük magunknak, hogy ott is körbenézzünk. Ha megtanultuk a „leckét”, előbb-utóbb leér hozzánk az a bizonyos kötél is. Fentről rálátva pedig megértjük, hogy miként is szolgált minket ez a tapasztalás. Mert mindig minden értünk történik. Egy idő után feltűnik, hogy nincs külön fekete és fehér, a dolgok színes gyökere és teteje végül összeér. A jó és rossz az elménk játéka csupán. Ha pedig nincs már kedved ilyenformán játszani, az önismeret útja számodra is nyitva áll.