December elején voltam egy kb 30 fős baráti társaságban.  Nekem a legtöbb ember ismeretlen volt, 4 barátommal mentem, ez az ő baráti társaságuk volt. Együtt töltöttünk 2 napot, éjszaka fennmaradtunk, tűz körül beszélgettünk.

Második nap reggelén volt lehetőség bármit kifejezni a társaság előtt, ami bennünk volt. Jobbról is balról is, mindketten, akik mellettem ültek, odahajoltak hozzám: “Na, mondj valamit!” Mind a kétszer a reakcióm: “Én?! Nem! Én szégyenlős vagyok.”

Ez az eset elgonolkodtatott a szégyenlősség, azaz a szégyen témán.

Mennyi olyan helyzet van, amiben szorongunk, nem merünk lépni, mert szégyenlősek vagyunk?! Mind olyan, amiben valahogy meg kellene mutatni magunkat. Vagy a fizikai testünket, pl egy ruha felpróbálásakor, vagy a belsőnket, amikor több ember előtt szeretnénk valamit elmondani.
Vajon egy-egy ilyen helyzetben mit szégyellünk? A kinézetünket? Azt, ahogyan beszélünk? A hangunkat? A gondolatainkat? Az érzéseinket? Vagy mindezt egyben? … Még ha csak az egyiket vagy a másikat, akkor is valójában nem azt szégyelljük, akik vagyunk? Szégyelljük saját magunkat?

Ez messzire visz.
Kognitív pszichológiából tanult alapsémákat juttatja eszembe. “Az alapsémák a kognitív struktúra mélyén helyezkednek el, és a személynek önmagáról, másokról , a világról, a jövőről kialakított legalapvetőbb viszonyulásait tartalmazza. … Beck szerint az alapsémák két alapvető kategóriába sorolhatók: szerethetőség és tehetetlenség.” (Berczik Krisztina, A kognitív- és viselkedésterápiák, 2007, Integrál Akadémia). Egészségtelen, torz alapséma esetén “én nem vagyok szerethető” és “nem tudok változtatni” mély hiedelmeink vannak a lelkünk legmélyén.
A szégyen szerintem mindkét kategóriába levezethető. Az, aki szégyelli magát, önmagát nem fogadja el teljesen, el akarja dugni egy énrészét. Azt hiheti, hogy az a rész nem elfogadható, nem szerethető. Így nem tud teljesen megnyílni és a felé kifejezett szeretetet teljes mértékben befogadni.
A tehetetlenséghez azért lehet köze, mivel a szégyen szorongással jár, ami megbéníthat és ilyenkor azt érezhetjük, hogy nem tudunk másképpen cselekedni vagy nem tudunk egy helyzeten változtatni; tehetetlenek vagyunk.

Vajon ez a mély szégyen hogyan alakul ki?
Erik Erikson a kisgyermekkorra, 2-3 éves kor körülre tette a szégyen kialakulását, ezt az életszakaszt nevezi az ‘Autonómia vagy szégyen’ szakasznak. “A gyermek ennyi idősen el tud már távolodni az anyától, és az igénye is megjelenik erre. Ha a környezet az önálló cselekvésekre és felfedezésekre, az anyától való eltávolodásra kritikával, büntetéssel reagál, vagy túlzott féltésből kifolyólag korlátozza a gyermeket, akkor az önállóság és autonómia érzése helyett kétség és szégyen érezése lesz uralkodó.” (Vizinger Erzsébet, Pszichoanalízis jegyzet, 2011, Integrál Akadémia).

Ez egybeesik Freud anális szakaszával, ekkor történik a bilire szoktatás. Szégyen akkor alakulhat ki, amikor például a gyereket túlzottan leszidják amikor nem a megfelelő időben a megfelelő helyre intézi el kisebb-nagyobb folyó ügyeit.

A családi környezet a bal alsó kvadránsba (közös belső) tartozik. Itt érdemes megemlíteni még egy fontos kultúrális tényezőt, a nyelvhasználatunkat. “Szégyelld magad!” – Milyen gyakran halljuk ezt így, szerintem helytelenül. Lélektanilag ezzel azt mondjuk, hogy a cselekedete helyett saját magát szégyellje. Ezzel könnyen elültetünk mély szégyenérzetet a gyerekekben. Helyesebb volna “Szégyelld azt, amit tettél!” formában használnunk. Emberek vagyunk, követhetünk el hibát. Tehetünk, mondhatunk olyasmit, amit mások előtt szégyellünk.

Véleményem szerint a kultúrális okok mellett van egy fontos társadalmi (jobb alsó kvadráns) ok is: az iskolarendszerünk. A tudás felmérésekor a cél jelenleg nem az, hogy a tanárok feltárják, hogy a gyerek mit tud, hanem az, hogy megtalálják, hogy mit nem tud. S ez gyakran az egész osztály előtt történik. Ha valaki kisgyerekkorban a családi környezetben megérezte a szégyent, akkor az iskolában ez könnyen erősödhet.

Érdekes gondolat jutott itt eszembe, miközben kerestem egyéni belső (bal felső) vagy egyéni külső (jobb felső) kvadránsban okokat. Szerintem nincsenek egyéni okok, mivel a szégyent nem akkor érezzük, mikor egyedül vagyunk, hanem mindig mások jelenlétében, mások előtt szégyellünk valamit, ezért a szégyen csak a közös kvadránsokból származik. Amikor egyedül vagyok, nézhetek ki akárhogyan, csinálhatok bármit, szégyent csak akkor fogok érezni, ha ezt valaki meglátja vagy megtudja. Amíg egyedül vagyok, max dühöt, gyűlöletet, bűntudatot, izgalmat vagy örömöt érzek.

Vajon kelll-e szégyellni azt, aki vagyok?
Vegyünk egy példát. Pl Piroska és a farkas meséből a farkas. Őneki szégyellnie kellene magát azért mert ő farkas? Pusztán a létezése miatt?! … Nem.
Mit csinál ő a mesében? Megeszi a nagymamát. Na, ezt már szégyellheti!  🙂

Ugyanígy van ez velünk is. Mi is az élet részei vagyunk, úgy, ahogyan vagyunk. Nem tehetünk arról, hogy embernek születtünk, arról, hogy hogyan nézünk ki, hogyan mozgunk, vagy milyen készségeink vannak vagy éppen nincsenek. Persze sokminden múlik rajtunk. Viszont ha a lelkiismeretünk és a szándékaink tiszták, akkor nincs miért szégyenkeznünk.