Milyen érzés a Szilvesztert egy integrál táborban tölteni? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem szeptemberben, amikor szembetalálkoztam azzal a lehetőséggel, hogy egy ilyen táborban töltsem a 2014-es év utolsó napjait. Körülbelül 16 éves koromig mindig otthon töltöttem a Szilvesztert és az összes ez után következő Szilvesztert meg a legközelebbi barátaimmal. De azon a szeptemberi napon “belém bújt az ördög” és úgy éreztem, hogy én a táborban akarok lenni, amikor éjfélt üt az óra… Hála ennek a döntésemnek most már tudom a választ a kérdésemre, hogy milyen Bence táborában tölteni a Szilvesztert. …. lelket felemelő, lelket simogató….

Öt teljes napig “kastélylakó” voltam, ugyanis ebben az évben a tábor Bölcskén került megrendezésre, a Szent András kastélyban. A mi kis csoportunknak jutott az a megtiszteltetés, hogy a felújított kastély első lakói lehettünk. Persze az odavezető utam már megint nem volt teljesen zökkenőmentes. Úgy látszik, hogy a GPS-emben elfelejtettem kikapcsolni a “szívatás” funkciót, ezért a szántó földeken keresztül vezetett a kastélyhoz. Kilométerekre tőlem semmi, csak földek és egy őz, ami riadtan szaladt át 2 méterre az autóm előtt, majd úgy látszik meggondolta magát és átrohant még egyszer az ellenkező irányból is előttem. Kalandos utam végén fűcsomók lógtak az autóm alvázáról, amikor leparkoltam a kastély előtt, de a látvány mindenért kárpótolt. A téli időben békésen pihenő hatalmas birtok vett engem körül, aminek a közepéből az egyszerű fehérségében tündöklő kastély emelkedett ki. Balra tőlem egy varázslatos kis kápolnát láttam meg, előttem erdő terült el, amibe egy kis hídon át vezetett az út. A kastélyba egy nagy fekete vasajtón jutottam be, ami mögött hihetetlenül elegáns formák és méltóságteljes hangulat fogadott, na meg persze Harkai Szilvi 🙂

Minden napunknak egy pontosan meghatározott menete volt. Öt napig integrál életmódot folytattunk, amiben megtalálhatóak voltak azok az elemek, amik segítenek kisimítani a szamszára hullámait. Naponta kétszer meditáltunk, naponta háromszor ettünk incsi-fincsi vegetáriánus ételeket, minden nap sétáltunk egyet a friss téli időben, reggelente Józsi jóga óráján találtak ránk a felkelő nap sugarai és naponta hat órát töltöttünk aktívan a lelkünkben felmerülő folyamatokkal. Voltak közös megosztások, egyéni folyamatok, lélekmozgás, könnyek, nevetés, harag, tanítás, sok ölelés… A közösen eltöltött időnkbe belefért egy esti éneklés, egy wellness délután Pakson és a hajnalig tartó szilveszteri buli is. Először azt gondoltam, hogy a wellness látogatása egy anti-spirituális élmény lesz. Amolyan lazulás, de egy integrál táborban, még a wellnessezés is spirituális élménnyé tud “fajulni”. Békésen ücsörögtem a szaunában, folyt rólam a víz és egyszer csak egy mély torokhangú hosszú “OM”-ot hallottam. Belenéztem a szemben velem ücsörgő nagy barna szemekbe és csak annyit mondtam “Ez Bence.” Pár másodpercen belül hallottuk, hogy már nem egy hang van, hanem több is csatlakozott hozzá. Elhagytuk a szauna csendes terét, mert a hang magához vonzott. A többiek a vadul buborékoló jakuzziban voltak, kezeiken egy személyt tartottak és a hangjukban fürösztötték őt. A jakuzzi egy kupolás helységben volt, olyan volt, mintha egy kis kápolnában lettünk volna és iszonyatosan jó akusztikája volt a helynek. Voltak pillanatok, amikor azt éreztem, hogy a hangjaink megsokszorozódnak, mintha egy egész égi kórus énekelt volna velünk együtt. Egy kis idő után már nem csak az “om” hallatszott. Voltak, akik ezt a fonalat vitték, de emellett elkezdtek fokozatosan más énekek is hallatszani, egy-egy hang kiemelkedett majd megint belesüllyedt a közös énekbe, megjelent Bence kántálása is a térben, majd egy női hang, ami olyan volt, mint a Szirének éneke. Az ének fonala egy pillanatra sem szakadt meg, folyamatosan jelen volt. Hihetetlen élmény volt számomra, mert egy ponton azt éreztem, hogy már nem én éneklek, hanem az ének rajtam keresztül jön a világba. Olyan volt a hangom, amilyennek még soha nem hallottam és nem kellett gondolkoznom azon, hogy egy oktávval lejjebb vagy feljebb éneklejek, nem kellett gondolkodnom azon, hogy milyen betűt rezegtessek a torkomban. Minden jött magától én csak kinyitottam a számat és a hang megérkezett a legtökéletesebb formájában. Varázslatos hely ez a Paksi wellness jakuzzi. Igazi spirituális élményeket életre hívó hely….

Nagyon pozitívan éltem meg a reggeli jóga órákat is. Haladni a lélek mozgásával nem könnyű, hoz magával magaslatokat, de nagyon nagy mélységeket is. A reggeli egy óra Józsival kisimította bennem mindig az előző nap hullámzását és lelkileg felkészített az adott napra. Egy óráig nem figyeltem semmi másra, csak a mozdulataimra, figyeltem hogyan mozdul a gerincem, hogyan feszülnek vagy éppen lazulnak az izmaim, majd a végén belemerülhettem a test teljes ellazításába. Józsinak volt egy kifejezése, ami nagyon megtetszett nekem. Azt szokta mondani hogy “puhán nyisd a szemed”. Ez egy annyira szép kifejezés! Nem olyan, mint amikor az embert erővel felébresztik, amikor elvakítja a fény, amikor fájdalmas felébredni. A jógából puha volt az ébredés, puha volt a megérkezés, puha volt az átmenet.

A meditációkat Bence vezette. A csoporttagok meditációs tapasztalatainak nagyon nagy volt a szórása, ahogy észrevettem. Voltak, akik már évek óta meditáltak, voltak, akik még soha, voltak, akik csak néha. Voltak, akik feleslegesnek tartották, voltak, akik szentül hittek a meditáció erejében. Bence nagyon szép hidat épített a meditáció világába. Fokozatosan vezetett be bennünket ebbe a világba, lassan emelte az időt, nem ugortunk bele egyből a 60 perces néma ücsörgésbe. Az első napokban meditáció közben mondta az instrukciókat, hogy mire és hogyan figyeljünk, ami nagyon sokszor kizökkentett engem, de a végére rájöttem, hogy a meditáció csendes pillanataiban voltunk a legbefogadóbbak az érkező információra, valószínűleg azért választotta ezt az átadási módszert. Az első napokban még viszonylag könnyű volt számomra meditálni, könnyen lecsendesítettem magamat és tartózkodtam az insztázis tartományban, de ahogy teltek a napok, egyre több lett a nap közbeni intenzív megélésem a foglalkozások során és erőteljesen elmozdultam az eksztázis irányába. Olyan kirobbanó öröm, életteliség és szeretet-“rohamokat” éltem meg, hogy iszonyatosan nehezemre esett lecsendesedni meditálás közben és csak belülről figyelni ezt az örömöt, amikor én táncolni akartam! De a meditáció pont erről szól, tudni lecsendesedni attól függetlenül, hogy a szinuszgörbém éppen melyik részén tartózkodom. Megfigyelni, csendes tanúja lenni a történéseknek. Nekem a legnagyobb meditációs élményem a tábor során az volt, amikor azt a technikát gyakoroltatta velünk Bence, amiben számolni kellett. Minden kilégzés után 1-től 8-ig, majd visszafelé. Kilégzés… egy…kilégzés.. kettő… kilégzés… három. Nem mantraszerűen, hanem nagyon is éberen és teljes jelenlétben. Volt egy pillanat, amikor azt vettem észre, hogy “Úristen… valaki lélegzik!” Teljesen elkülönült egymástól a légzésem, amit éreztem, hogy a testem csinál, a számolásom, mert az meg az elméből jött és volt még valami, ami figyelte mind a kettőt. De az ijedtségem, hogy ezeket külön láttam azonnal visszarántottak. Bence egyik előadásán hallottam, hogy az elme és a test teljesen össze vannak fonódva. És tényleg! Amikor éreztem az elmémben az ijedtséget, akkor a testem is megijedt és megváltozott a légzésem, és amikor meg a légzésem és a testem szinte kővé dermedtek a meditációban és egy millimétert sem mozdultak hosszú perceken keresztül, az elme is elcsendesedett. Nagyon érdekfeszítő ezeket figyelni!

Számomra a tábor legmélyebb megélései közé tartoztak a lélekmozgásos gyakorlatok – a Flow body work, ahogy Bence elnevezte ezt a módszerét. Ezt megélni nekem olyan volt, mint hazatalálni, mint megtalálni azt a szót, ami pontosan kifejezi a lelkemet. Isteni volt csukott szemmel kapcsolódni emberekhez, amikor a látásból érkező ingerek nem zavartak meg engem, amikor nem voltak előítéleteim és mintáim, amik megtévesztették volna az érzékelésemet. Csak én voltam és a mező… csak a bennem lezajló érzések, amik kifejeződhettek a térben, csak az érzékelés volt, amivel kapcsolódni tudtam ahhoz a másik energiához, akivel szembetalálkoztam a teremben. Ez a másik energia is szabadon kifejezte magát, ő is szabadon mozgott és közben hangolódtunk egymásra. Aztán amikor kimerítettük a találkozás energiáját, akkor tovább haladtunk, új találkozásokat megtapasztalni. Minden énállapotot kifejezhettem egy mozdulatban és nem kellett beleragadni egyikbe sem. Szabad volt az áramlás, amitől valahol mélyen bennem is felszabadult egy áramlás. Voltam kísérő is, amikor egy másik ember mozdulatait követtem és támogattam, de egy idő után valahogy elvesztek ezek a “fókusz személy” és “kísérő” szerepek és csak a közös mozgás maradt. Bence elmondta ezeknek a folyamatoknak az elméleti hátterét is. A tudatunk nem a bőrünk felszínénél ér véget, nem addig terjed, hanem kiterjed a térbe. A térben érzékeljük egymást és teljesen össze vagyunk kapcsolva egymással.

Megtapasztaltam, hogy a test egy gyönyörű eszköz. Mindent tud és mindent érez. Ki tudom fejezni vele a lelkemben zajló folyamatokat és azzal, hogy kifejezem, láthatóvá válnak számomra és a világ számára. Így tud létrejönni a kapcsolódás, a haladás, a fejlődés, a kinyílás, a megtapasztalás. Kifejeződik a fájdalom, a bezárás, a félelem és ezek utat nyitnak az örömnek, a szeretetnek, a határtalanságnak. A határtalan kifejezés lehetőségét számomra még a teremben lévő padló is elősegítette, ami sötét faborítású volt és nagyon jól csúszott. 🙂 Szerintem nem is kellett volna a helységben öt napig takarítani, annyit csúsztunk – másztunk. Nagyon élveztem!

Kiemelkedően szép élmény volt számomra maga a Szilveszter estéje is, amiben helyet kapott egy dobolós, gitározós közös éneklés is. De nem ám akármilyen éneklés! A csoportterem szomszédságában volt egy kisebb helység, amiben nem volt berendezés, ezért nagyon jól visszhangzott. Bence kitalálta, hogy ebben a helységben is éneklünk egy kicsit. A helységnek nem voltak ablakai, ezért miután becsuktuk az ajtót és elfújtuk a gyertyát teljes sötétség lett a teremben. Még csak az emberek körvonalai sem látszódtak. Semmi… Hangszernek ott volt Bence gitárja, Józsi sámán dobja, pár csörgő és a hangjaink. Megint a már ismerős “Om” zengésével kezdtük, ami összehangolt minket. Szünet nélkül rezegtettük, kinek hogyan jött ki a lélegzetvétele. Aztán fokozatosan “lejöttünk” az omozásról és átmentünk éneklésbe. Megint hallottam Bencét kántálni, ami számomra azért egy fantasztikus élmény, mert fogalmam sincs, hogy mit jelentenek azok a szavak, amiket énekel, mégis egy annyira mély érzés húzódik meg bennük, hogy igazából nem is érdekel a szavak jelentése, mert az érzet, amiből íródtak, átjön.

Bezengtük az egész helységet, a lelkemben világos lett annak ellenére, hogy teljesen sötét volt és a jógaszőnyeg, amin ültem varázsszőnyeggé változott át, ami nagyon messzi tájakra repített. Az egység és összetartozás élményén kívül nem éreztem semmi mást. Csak a ritmust, a zenét, a lélegzetvételeket, a hangokat. Ez az éneklés átvezetett minket éjfél küszöbére, amikor is mindannyian összegyűltünk a gyertyafényben tündöklő étkezőben és együtt visszaszámoltuk a 2014-es év utolsó másodperceit. Merőben új élmény volt számomra azoktól az emberektől hallani a “boldog új évet”, akik az elmúlt napokban látták a küszködéseimet, a haragomat, akik hallották az ordításomat, akiket szeretetből öleltem, akiknek hallottam a saját vallomásait, akikkel együtt mozogtam a térben, akiknek ismertem az érintését. Voltak pillanatok, amikben azt gondoltam, hogy nem vagyok teljesen normális, hogy számomra idegen emberekkel akarom tölteni a szilvesztert, egy csoportban, távol a családomtól és a barátaimtól, de az igazat megvallva ennél jobb helyet keresve sem találtam volna. Az elején idegenek voltak és ismeretlenek, de mire elérkeztünk az újév küszöbéhez, már egy csapat voltunk és olyasmiket is láttak belőlem, ami a “normál életemben” nem nagyon nyilvánul meg.

A tábor legszentebb pillanatai közé tartozott számomra az oltártól való elbúcsúzás. Az oltár ott volt velünk a helységben öt napig és gyakran néztem a rajta pislákoló gyertyalángokat. Megnyugtató volt a jelenléte, mert nem kívánt tőlem semmit, nem várta, hogy leboruljak előtte, vagy térden állva imádkozzak. Egyszerűen csak “megszentesítette” a közös teret, kifejezte és láthatóvá tette a közös szellemet, ami mindenkiben és mindenhol ott van. Nem egy vallásos szimbólum volt, hanem egy spirituális emlékeztető. 🙂 Minden pillanatban emlékeztetett minket arra, hogy a testünk nem a bőrünk felszínén ér véget, hogy minden össze van kapcsolva mindennel, hogy szent helyről érkeztünk, szent helyre térünk vissza és szent az a hely is, ahol éppen most vagyunk, hogy az álmaink meghaladnak minket, hogy van határtalan szeretet…

Egyesével léptünk oda az oltárhoz és mindenki úgy búcsúzott el, ahogy belül érezte. Bence csak egy irányelvet adott “Engedd el az elmédet és a gondolkodásodat és egyszerűen csak fejezd ki, ami benned van.”

Már amikor az első ember odalépett az oltárhoz éreztem, hogy ez egy szent pillanat, mert mindenkinek a legmélyebb bensőjét szemléltem éppen, ahogy az oltár előtt áll. A testem rövid idő után teljesen bemerevedett, meg sem bírtam mozdulni, annyira benne voltam a pillanatban. Csak ültem, mint egy szikla, ami már évezredek óta létezik és még évezredekig itt lesz. Valaki csak álldogált, valaki letérdelt, valaki keresztet vetett, valaki leborult, valaki füstölőt gyújtott. Aztán levehettünk az oltárról egy gyümölcsöt és egy virágot és hazavihettük magunkkal. Egy darabot az oltárból mindenki hazavitt, ami számomra egy annyira gyönyörű gesztus, hogy azt le sem bírom írni. Egész eddigi életemben meg voltam győződve arról, hogy az oltár építés és az oltár felszentelése, megtöltése szellemmel a vallási vezetők kiváltsága. Az oltár templomokba való, szent helyekre. Bence tanított meg arra és mutatta meg, hogy ez egyáltalán nem így van. Az oltárban rejlő szentség sokkalta közelebb van és sokkalta megfoghatóbb, mint ahogy én azt gondoltam, amint le van erről az egészről véve a vallásos dogmatizmus. Mindenki épít oltárt, csak valaki tudatosan teszi, valaki meg nem.

Hát ilyen egy integrál tábor. A végén meg kellett fogalmazni, hogy mit viszünk haza, mi volt a csúcsélmény, mi volt kiemelkedően fontos. Annyira jól sikerült a szilveszteri éneklés és bulizás, hogy nekem sikerült hazavinnem egy nagyon szexi, repedt fazék hangot is, de különösebb módon ez nem zavart, mert legalább emlékeztetett arra, hogy milyen jó volt a táborban. 🙂 Ezen kívül egy iszonyatos nagy tudásvágyat is hazavittem, hogy még többet megtudjak azokról a dolgokról, amikről Bence beszélt nekünk (a wilberi szintek, a spiráldinamika, a lélekmozgás, a tudat kiterjedése a térbe), még többet szeretnék kísérletezni a flow body work-el, amibe belekóstoltam és halál biztos, hogy ott szeretnék lenni a nyári táborban is. :)))