Az írás első részét ITT olvashatod el!
Az emberi léleknek megvan az a védekező képessége, hogy amikor egy helyzet túlságosan fájdalmas és/vagy félelmetes számára, akkor egyszerűen kilép belőle. Ez az esemény nem marad meg az egyén tudatában, olyan, mintha meg se történt volna. A tudatalattiban azonban minden egyes pillanat elraktározódik és anélkül, hogy az illetőnek tudomása lenne róla, a háttérből folyamatos hatást gyakorol az életére, a viselkedésére, a döntéseire. Van az a trauma, amit csak így képes elviselni az ember. A spirituális krízisek hátterében általában ilyen traumák állnak. Amikor szembesültem azzal, hogy vannak olyan részei az életemnek, melyekről egyáltalán nincsenek emlékeim, megértettem, hogy miért éreztem egész életemben egyszerre két világban magam. Gyerekkoromban minden olyan alkalommal, amikor erős trauma ért, egyszerűen kiléptem, átléptem valahová máshová. Ezt a tevékenységet később életvitelszerűen űztem a spirituális gyakorlataim során, ami még inkább növelte a szakadékot a bennem levő két világ között. Most viszont találkozhattam azzal a részemmel, akit gyerekkoromban élve eltemettem magamban, akinek létezéséről mindeddig nem volt tudomásom. Ez a mély lelki találkozás elkezdte feltölteni bennem a szakadék okozta űrt és ugyanakkor utat nyitott annak a rengeteg dühnek, amit egész addigi életemben elnyomtam magamban. Elnyomtam, mert azt tanultam meg, hogy nem szabad dühösnek lennem. És elnyomtam, mert még nem voltak megfelelő eszközeim ennek az intenzív, mindent elöntő és átható energiának a kezelésére. Az Integrál Akadémián és az egyéni önismereti folyamataim során azonban megkaptam a megfelelő eszközöket.
Két évig kellett erősítenem a személyiségem alapjait ahhoz, hogy elbírjam a bennem levő dühvel való találkozást. Megértettem, hogy nem maga a trauma ténye volt az, amitől megbetegedtem és szenvedtem. Én voltam az, aki a dühöm visszafojtásával és konzerválásával előidéztem ezt az állapotot. Mivel azt tanultam meg, hogy nem rakhatom ki a dühömet, elkezdtem ezt az energiát önmagam ellen fordítani. A lelkem egyik része állandóan dühöngött és kinevezte egy másik részemet a düh okának. Ezt a „játékot” mindennap lefolytattam magammal. Felfigyeltem arra a belső monológra, amit nap, mint nap önmagam ellen szónokoltam, folyamatosan azt bizonygatva magamnak: semmit sem érek. Ezzel nem tettem mást, mint állandósítottam a traumában elszenvedett érzelmeket az életemben. Önmagában nem a trauma ténye volt az, ami megbetegített, hanem az, hogy ilyen módon éveken át előidéztem és fenntartottam azt magamban. Én váltam a trauma okozójává saját magam számára. Amikor ezt megértettem, az is világossá vált, hogy miért beteg a testem. Ahogy a lelkemben önmagam ellen fordultam, ugyanúgy a testem is önmaga ellen fordult. A szervezetem autoimmun folyamatokat indított el, amelyben a saját egészséges sejtjeim támadták meg más egészséges sejtjeimet. Mindvégig önmagam ellen vívtam élet-halál harcot.
Ez a küzdelem ennek felismerésekor fordult át az élet irányába. Kezdetben mindenféle engem ért külső bántalmazásra és bántalmazóra elkezdtem „nem”-et mondani. Felfigyeltem arra, hogy én hogyan bántok másokat anélkül, hogy ezt észrevenném. Majd „nem”-et mondtam arra a bántalmazásra is, amit nap, mint nap önmagam ellen követtem el. Ez mély testi-lelki gyógyulási folyamatokat indított el bennem, ami a mai napig tart. Mindezek következtében megtörtént az a csoda, amit az Integrál Akadémián eltöltött három év legnagyobb ajándékaként tartok számon: elkezdtem szeretni önmagam. Ez egy olyan új létezési módja az életnek, ami még nagyon ismeretlen számomra. Soha nem gondoltam volna, de ma már tudom, hogy ez az egyetlen dolog, ami igazán számít az életben. Nem csak azért, mert másokat is annyira vagyok képes szeretni, amennyire önmagamat. Nem csak azért, mert az önszeretet és az ezzel szorosan összefüggő önbizalom nélkül nem lehet előrejutni sem egy sikeres karrier, sem egy szeretetteljes otthon kialakítása, sem egy jó párkapcsolat, sem az önmegvalósítás felé. Nem csak ezért. Amit még ennél is fontosabbnak érzek, az az, hogy valami olyanra találtam rá, amiben már bármikor menedéket vehetek. Hogy bántom-e még magam? Hát persze, előfordul. Az az idő azonban, amit ebben az állapotban töltök, elkezdett lerövidülni. Régen hetekre, hónapokra beleragadtam az önutálat posványába, ma pedig pár nap elég ahhoz, hogy rájöjjek: bármikor megbocsáthatok magamnak és elfogadhatom magam olyannak, amilyen itt és most vagyok. Minden ez irányú döntés után eláraszt az önszeretet kegyelme, és talán ez az, amiről azt mondják: feltétel nélküli. Egész életemben azt vártam, hogy valaki végre így szeressen. Oly sok csalódás után megértettem, hogy mindvégig önmagamra vártam. Én tudom csak megadni magamnak ezt a szeretetet és hiába olvastam már ezer és egy könyvet erről, most értem csak meg igazán, amikor átélem. Ez még akkor is elég lenne a boldogságomhoz, ha kívülről nem jönne más, csak bántás. De tudod, mi van? Minél jobban szeretem magam, a világ is annál inkább szeret engem. Ez az élet igazi fintora.
Az a semmi, ami a két világ szakadéka volt bennem és, ami az eddigi életem bemerevedett mintáinak elengedésével meg tudott mutatkozni, most elkezdett feltöltődni mindazzal, ami én vagyok. Ahogy ennek hitet és bizalmat szavazok magamban, ahogy kitartok emellett a belső hit mellett, úgy nyilvánulnak meg az életemben azok a lehetőségek, amelyekkel megvalósíthatom azt, aki vagyok. A hit és a kitartás szintén az elmúlt három éves út során nőtt ki bennem. Ez sem valami eleve adott képességünk, ahogy az önszeretet sem az. Tanulással és gyakorlással tudjuk elsajátítani. Ez a három, az önszeretet, a hit és a kitartás együttese adja bennem azt a bizalmat, amivel egyre inkább bele tudok állni abba, ami van és egyre inkább merek tenni önmagamért. Hogy biztos vagyok-e a sikerben? Egyáltalán nem. Abban vagyok biztos, hogy kudarc esetén is megyek tovább. Abban vagyok biztos, hogy sokkal kevésbé bántom már magam, ha valami nem sikerül. Abban vagyok biztos, hogy bármi történjék is, itt vagyok már magamnak, mindig.
Amikor mostanában megkérdezik tőlem, hogy mit adott nekem az Integrál Akadémia, csak annyit mondok: az Életet. Azt az Életet, ami túlmutat a fizikai létezés határán és, ami pont ez miatt felbecsülhetetlen értékű. Mert nem az számít, miken mentem keresztül közben, hogy milyen fájdalmas vagy örömteli élményeim voltak, még csak nem is az számít, hogy ennek köszönhetően mit fogok, vagy nem fogok majd tenni az életben. Hogy miért nem számít? Mert mindezt itt hagyom. Amikor majd elenyészik a testem, elenyészik az elmém, feloszlik a személyiségem, akkor minden, aminek itt és most hiszem magam, minden evilági élettapasztalatom, gondolatom és emlékem semmivé lesz. Mert ez mind nem én vagyok. Mi az, ami mégis megmarad? Úgy hiszem az, amit mindezekből útközben leszűrök magamnak. Az, amivel ebben az életben, mint megélt életigazsággal azonosulni tudok. Ez a belsővé tett Igazság az, ami vagyok. Ez az, amit majd tovább viszek magammal, legyen az gyűlölet- vagy szeretet alapú azonosulás. Ez az energia leszek (vagyok) én és ennek függvényében lesz a haldoklásom, a halálom, a létezésem a köztes létben és a következő testet öltésem olyan, amilyen. Azt gondolom, az, hogy szembenéztem a belső démonaimmal és egy düh alapú belső Igazságot szeretet alapú Igazsággá tudtam átalakítani magamban, sokkal többet jelent egy ez életbeli boldogság reményénél. Ez az, amit én az Önmegváltás Útjának nevezek. Úgy hiszem, ez az az út, ami elvezet ahhoz a kikötőhöz, ahová mindannyian igyekszünk. Erre az útra segített rá az Integrál Akadémia.
Őszinte szívvel tudom azt mondani Neked, aki talán még az út elején vagy és azon gondolkodsz, elindulj-e, hogy: merj beleállni! Merd elkezdeni azt a nagy kalandot, ahol az anyagi világ kincsein túlmutató kincseket is gyűjthetsz magadnak! Merj elindulni, ha gyógyulásra van szükséged vagy Önmagadat keresed! Tedd bele minden hitedet, kitartásodat és önszeretetedet, amivel itt és most rendelkezel és hagyd, hogy az út során ezek megsokszorozódjanak benned! Kívánom, hogy válj igazi alkimistává, aki már életében minden élettapasztalatát összegyűjti, hevíti, préseli, transzformálja, hogy a temérdek mennyiségű matériából végül pár csepp felbecsülhetetlen értékű elixírhez jusson! Legkésőbb halálunkkor mindannyian átpréselődünk ezen az alkímiai folyamaton. Kezünkben a döntés, hogy az a pár csepp Igazság, amivé leszünk a végén, mit hordoz majd magában.
Hozzászólások