Az egyik ok, amiért pályaválasztáskor a szociológia irányába fordultam az volt, hogy össze tudjam rakni magamban ennek az életnek nevezett, néha túlontúl fájdalmas játéknak a kirakós darabjait. Kerestem a „miérteket” és azt hittem, ebben segít majd a szociológia. Tény, hogy nagyon sokat megtanultam az egyetemen a társadalom kollektív működésmódjáról, hierarchikus és strukturális szerveződéséről, a mögöttes folyamatok organikus és mesterséges marionett szálairól. Azt éreztem azonban végig, hogy nem jutok elég mélyre a különböző elméletek és gyakorlatok tanulmányozásával. Nem kaptam meg a válaszokat és egy idő után úgy éreztem magam, mint a szárazföldön pattogó hal, aki kétségbeesve keresi a mélység vizei felé vezető átjárót a földben. Aztán később, ahogy hónapról hónapra egyre többet értettem meg és illesztettem be saját világképembe az integrál szemléletből, úgy éreztem, nem egy átjárót, de magát a tengert találtam meg.
Volt kiskorodban olyan kaleidoszkóp játékod, amibe ha belenéztél, megláttad a leggyönyörűbb egységben összekapaszkodó részecskéket? Pontosan ilyen élmény volt nekem az Integrál Akadémián tanulni. Minden korábbi rész-tudásom egy egésszé kapcsolódott össze bennem, ahol lettek mélységek és magasságok, szélességek és hosszúságok, terek és tér nélküli valóságok. Olyan volt ez, mint amikor egy korábban már meghajtogatott, majd összegyűrt origami papír lassan újra felveszi eredeti virág alakját. Valami elkezdett kinyílni bennem.
Megértettem, hogy miért nem elégített ki önmagában a szociológia tudományának elsajátítása. Ken Wilber, A Működő Szellem rövid története című könyvében egy olyan zseniális világképet ír le, melyben minden ismeretünk pontosan a neki megfelelő helyen landol. Eszerint a világmindenség középpontjában a Szellem vagy Tiszta Tudat vagy Isten áll, nevezze ki-ki saját hite szerint. Wilber Szellemnek nevezi, és azt mondja, hogy ez négyféle arcában, minőségében mutatkozik meg az általunk ismert világban. Az erről alkotott AQAL-modelljét ennek megfelelően négy részre, négy kvadránsra osztotta.
Van a jelenségeknek egy belső nézőpontja, amikor befelé tekintünk és van egy külső nézőpontja, amikor kifelé. Előbbire jó példa, hogy amikor meditálunk vagy pszichológusnál járunk, akkor a belső világunkat szemléljük, illetve arról beszélünk, amit átélünk. A külső nézőpont akkor kerül előtérbe, ha belenézünk a tükörbe vagy testi tüneteinket elpanaszoljuk az orvosnak, tehát amikor megfigyeljük és leírjuk a dolgokat. Ugyanígy a kollektív, közös jelenségeket is tekinthetjük külső, illetve belső nézőpontból. Amikor a társadalom szerkezetéről, működéséről vagy politikáról beszélünk, akkor a kollektív jelenségek külső viselkedését figyeljük meg. Amennyiben a kultúra termékeit, a művészeti irányzatokat, a szociálpszichológiát vesszük alapul a világ értelmezéséhez, akkor a kollektívum belsejét szemléljük éppen. Az összes jelenséget be lehet tenni ebbe a négy kvadránsba, saját magunkat is beleértve. Ha összeírnánk a jövőre vonatkozó céljainkat és elkezdenénk mindegyiket hozzárendelni egy kvadránshoz, észrevennénk, hogy nincs olyan, amit ne tudnánk a Szellem egy-egy aspektusának megfeleltetni. Például, ha a következő céljaink lennének a jövőre vonatkozóan, akkor az így lenne elhelyezhető: legyünk boldogok (Egyéni Belső), egészségesek (Egyéni Külső), szeretetteljes környezetben nevelhessük fel gyermekeinket (Közös Belső) egy stabil, jól működő, fejlődő országban (Közös Külső).
Ez Wilber egyik zseniális megfigyelése, ami az integrál szemlélet alapját képezi. Ennek megértésekor nem volt nehéz rájönnöm, hogy miért nem elégített ki a szociológia. Az egyetemi képzés alatt ugyan átcsúsztunk néha a bal alsó kvadráns, a Közös Belső vizsgálatába, de alapvetően a jobb alsó kvadránssal, a Közös Külső tanulmányozásával foglalatoskodtunk. Wilber azt a jelenséget, amikor csak egy kvadránson keresztül szemléljük a dolgokat, illetve csak azt az egyet fogadjuk el a világ leírására jogosult egyedüli igazságként: kvadránsredukciónak nevezi. Nem nehéz ebből rájönni, hogy csak a testtől, csak a lélektől, csak a kultúrától, történelemtől vagy csak a politikától várni a változást bizony nem a legcélravezetőbb. Egyszerre kell önmagunkat és környezetünket művelnünk mind a négy kvadránsban ahhoz, hogy valamiféle harmóniára tegyünk szert.
Ez már önmagában elkezdte a helyükre tenni bennem a dolgokat. A modell akkor mélyült be, amikor kiderült, hogy minden egyes kvadránsban minden egyes jelenség elhelyezhető egy neki megfelelő lineáris fejlődésvonal adott pontján. Wilber ezt úgy hívja: Szellem a létrán. Tulajdonképpen erről a létráról szól a három éves képzés magja. Wilber ezen keresztül szemlélteti a tudat fejlődésének stációit: honnan indulunk és hová tartunk? Szerinte, amikor a Szellem, azaz a minden mögött létező láthatatlan valóság elkezdett manifesztálódni és megnyilvánulni a látható világban: megkezdődött az evolúció.
Wilber integrált elmélete szerint az evolúció a Kozmosz megjelenésével, a bioszféra kialakulásával, jelenleg pedig az emberi tudat fejlődésével megy végbe. A három éves Integrál Pszichológia képzésen a tudat spektrumát térképezzük fel (bal felső, Egyéni Belső kvadráns). Onnan tehát, ahol a Szellem a bioszférát megőrizve és meghaladva átlép az emberi tudatba egészen addig, ahol onnan is továbbhalad még finomabb transzperszonális megnyilvánulásai felé. A nyugati pszichológia eddig a pontig tudja elkísérni az embert. A transzperszonális és integrál pszichológia jól egyensúlyoz a pszichológiai és spirituális szintek határvonalán. Amennyiben innen is továbbhalad az emberi tudatként lépkedő Szellem, úgy jellemzően valamilyen spirituális hagyomány gyakorlásában bontakozik tovább. Ekkor pszichológus már nem, csak egy guru, jógi, megvilágosodott mester kísérheti tovább az embert.
Ahogy mindezt a tudást magamévá tettem – aminek fentebb még csak halovány részletét mutattam be – ráébredtem, hogy olyan vagyok, mint egy palack, aki fogva tartja saját Szellemét. Mert minden egyes sérülésnél, traumánál, amit átélünk, ebből a Szellemből leszakad egy darab és ott marad a létra alsóbb fokán. Ha ezekről a feldolgozatlan pszichés maradványokról nem veszünk tudomást és nem nézünk szembe velük, miközben tovább nyújtózkodunk felfelé, akkor amellett, hogy nem fogunk tudni előrébb lépni, a húrok is szépen lassan elpattannak. Minden visszatérő álmod és vágyad azt mutatja, hogy van egy felsőbb létrafok, ami elérhető számodra. Ahhoz, hogy oda eljuss, először magad mögé kell tekintened és, ha szükséges, vissza kell menned lehasadt lélekrészeidért. Amennyiben ezeket a részeidet meggyógyítod és újra integrálod magadban, nem lesz már, mi visszahúzzon. Megállíthatatlanul lépsz egyet felfelé a létrán, miközben egyre mélyebben tárul eléd saját belső és külső világod valósága. E lépés megtételére hív és ad mögé támogatást az Integrál Akadémia három éves képzése. A legtöbbünkben, akik ezt végigcsináltuk, megindult egy transzformáció, egy magasabb szinten való újrarendeződése az életnek. Ez olyan akkumulációs erővel bír, mely sokáig visz még tovább felfedezésre váró vizek és partok felé. Bárki észreveheti, hogy az agyonismételt problémák és biztonságosnak hitt körvonalak mentén evickélés messze áll attól az élettől, ami palackba zárt világunk falain túl várna ránk. Ha egyszer majd ki merjük húzni a dugót az üvegből, visszatarthatatlanul beáramlik hozzánk a friss levegő és végre fellélegezhetünk. Ebből új erőt és bátorságot meríthetünk a továbblépéshez. Ehhez megfelelő elméletet és gyakorlatot, valamint igazi támogató közösséget nyújt az Integrál Akadémia, ahol már sokan megtapasztalták, milyen semmihez sem fogható felszabadító élményt nyújt Testnek és Léleknek, amikor végre ki merjük engedni a Szellemet a palackból…
Felhasznált irodalom:
Wilber, Ken: A Működő Szellem rövid története, Ursus Libris, 2009
Ha bővebben érdekel a téma, ITT utánajárhatsz!
Ha Téged is hív külső-belső világod megismerése, csatlakozz a szeptemberben induló új évfolyamhoz!
Hozzászólások