A hétvégén újabb fő pszichológiai irányzatokat néztünk meg közelebbről. Ez volt az első alkalom, hogy már nem a Ménesi úton voltunk, nem a harmadik emeletről csodáltuk a kilátást Pestre, hanem a Közgáz épületével ismerkedtünk, a Duna másik oldalán. Ismét Böbe (Vizinger Erzsébet) adott elő nekünk és ezúttal a humanisztikus, a transzperszonális és az integrál pszichológia kerültek terítékre. Már a neveikben is benne van minden, amit ezek az irányzatok képviselnek: a humanisztikus pszichológia emberközpontú (nem betegből akar normális embert faragni, hanem a normálisból kiteljesedettet), a transzperszonális azt jelenti: a “személyesen túl”, tehát ez az irányzat nyitott az egón túli tartományokra is és végül az integrál pszichológia integrál, egyesít.

Mindegyik pszichológiai irányzatnak van egy sajátos emberképe és a felbukkanásuk és fejlődésük hűen tükrözi az emberi tudat fejlődését. A pszichoanalízis (az első tudományos jellegű pszichoterápia és irányzat) “ösztönlénynek” látja az embert, akinek a pszichéjét az ösztönök irányítják és befolyásolják. Egy későbbi időszakban alakult ki a behaviorizmus (behavior = viselkedés), ami egy gépnek látta az embert, amibe az egyik oldalon beküldünk egy ingert és megnézzük, hogy ő erre milyen válaszreakciót ad (input – output). Ezután jelent meg a kognitív pszichológia, amelyik az ember lényegét az információ feldolgozásában látta és az intellektust magasztalta. Ezeknek a pszichológiai irányzatoknak az volt a közös nevezője, hogy az embert meg akarták “javítani”. A kicsit szűken értelmezett emberkép viszont nem azt jelenti, hogy a korai pszichológiai irányzatok rosszak voltak. Mindegyiknek igaza van, mindegyik megalapozott és a mai napig léteznek. Amit jó tudatosítani az az, hogy egyik sem képviseli az abszolút igazságot, mindegyik az emberi psziché egy részét írja le és ezek az irányzatok egymásra rétegeződnek. A következő irányzat mindig meghaladja ÉS magába foglalja az előzőt és ez így megy a mai napig.

Humanisztikus pszichológia

Az 1960-as évek környékén, a nagy hippi korszak idejében, jelent meg a humanisztikus pszichológia. A legnagyobb nevek ezen irányzaton belül Rogers, Maslow és Rollo May. Ez az irányzat már nem arra törekszik, hogy betegből normálissá tegyen valakit, hanem arra, hogy normálisból a kiteljesedett felé segítse az embert. Ebben a megvilágításban az emberkép is teljesen más. A humanisztikus pszichológia az embert alapvetően jónak látja, pozitívnak és egészségesnek, aki az önmegvalósítás felé halad, a szabadság, kreativitás és egyre nagyobb hitelesség felé. Jelentős elmozdulás történt a fogalmak terén is. Egy humanisztikus szemléletű szakember számára a hozzá érkező ember nem beteg, hanem kliens, ő saját maga facilitátor és nem terapeuta, és a folyamat nem terápia, hanem konzultáció. Ez így teljesen más érzés, nem?

A cél, hogy az ember olyanná tudjon válni, amilyenné képes válni. Ha egy ember biztonságban érzi magát, akkor gyorsan fejlődik. Ha békén hagyják őt és nem nyaggatják, akkor saját magától is fejlődik teljesen természetes módon. Nekem a humanisztikus irányzat olyan képileg, mint a termőföld. Nem akar mássá tenni, csak talajt biztosít ahhoz, hogy fejlődni tudjak a saját belső képem szerint.

A Rogersi terápiás hármas a

• feltétel nélküli elfogadás

• hitelesség

• empátia

Szerintem kétség nem fér ahhoz, hogy balzsamként hatnak és gyógyító hatásuk van az emberi lélekre. És még egy fontos tudnivaló a tanulás és fejlődés kapcsán. Azt már talán hallottad, hogy a tanulás nem a komfort zónában történik, onnan először ki kell mozdulni, hogy valami változzon az életünkben. Viszont nagyon fontos figyelni arra, hogy ne menjünk túl messzire, mert a tanulási zóna határán kívül már a pánik zóna van, ahol azért nem tudunk tanulni, mert túl nagy a stressz és ez gátolja a tanulási folyamatot. Szóval érdemes egyensúlyozni a két zóna között és figyelni a határokra, mert a komfort zónából kimozdulás ténye, nem feltétlenül jelenti a tanulást és fejlődést.

A félelem és az azzal való konfrontáció kapcsán néztük meg az alábbi videót. Szerintem nagyon szép:

Transzperszonális pszichológia

A humanisztikus pszichológia az önmegvalósítást tűzte ki célul és addig haladt, viszont az 1970-es években megjelent egy irányzat, ami azt vizsgálta, mi van az önmegvalósítás után. Ennek az irányzatnak a felbukkanása megint egy tudatfejlődési szintet képezett az emberi gondolkodásban. A transzperszonális pszichológia bevett a fogalmai közé egy újabb szintet, mégpedig az ember spirituális oldalát és annak fejlődését. A transzperszonális pszichológia szemléletében nem emberi lények vagyunk spirituális élményekkel, hanem spirituális lények emberi tapasztalatokkal. Maga a transzperszonális szó is azt jelenti: “túl a személyes énen, túl az egón”. A legnagyobb zavar ekörül szerintem ott keletkezik, hogy a köznyelvben egyenlőség jel van a spirituális és a vallásos között, pedig ez nem így van. A “spirituális” (aminek tudományos megnevezése a “transzperszonális”) egy közös megnevezés a vallási-, misztikus- vagy meditatív élményekre.

Egy transzperszonális szemléletű pszichológus kezében ott van az összes eszköz, ami a korábbi irányzatokban megjelent és ehhez jönnek a kifejezetten transzperszonális ismeretek – pl. módosult tudatállapotokkal és módosult tudatállapotokban való munka, amelyeket képes elősegíteni. Képes megtartani a klienst, miközben ő ezekben “utazik” és ami még ennél is fontosabb, képes segíteni feldolgozni és befogadni mindazt, ami ezekben a régiókban történik (tehát segíti az élmény integrálását a mindennapi életbe).

A transzperszonális terapeuták legnagyobb értékét én személyesen nem annyira abban látom, hogy képesek előidézni módosult tudatállapotokat (pl. transzot vagy mély meditatív vagy relaxált állapotokat), hanem abban, hogy képesek felismerni és elkülöníteni a transzcendens, azaz meditatív, misztikus állapotokat az elmebaj állapotaitól (pszichopatológia), melyeket korábban gyakran összekeverték akár az elmebaj javára (amikor a pszichiáterek minden misztikus élményt mentális rendellenességnek vettek), akár a spiritualitás javára (amikor a new ages-ek közül egyesek azt gondolják, hogy mindenki az elmeosztályon tulajdonképpen félreértett spirituális élményű ember).

“A spirituális krízis az a jelenség, amikor spirituális élményeket él át egy személy, de azokat nem tudja rendesen feldolgozni, s integrálni az életébe.” (Transzperszonális pszichológia jegyzet, Gánti Bence, 2009). Az órán kaptunk egy rövid útmutatót, mit is kell tenni spirituális krízis esetében.

• fogadd el, hogy valami történik a bensődben,
• részletesen írd le, vagy rajzold le az élményt,
• légy biztonságos helyen (jó, ha valaki veled tud lenni),
• beszéld meg a “guruddal” (ha van ilyened),
• fordulj transzperszonális pszichológushoz,
• földeld magadat: étel, ital, fény, mozgás, ruházat – tehát tegyed az ellentétét annak, amit a spirituális élmény előidézése érdekében tettél.

A transzperszonális pszichológia nagy nevei: Grof, Wilber, Vaughan, Tart és még mások. Innen emelkedett ki Ken Wilber, akinek munkássága 2000 óta önálló irányzattá vált, az integrál pszichológiává.

Integrál pszichológia

Ken Wilber

Az integrál pszichológia az integrál szemléletből indul ki, amit Wilber alkotott meg. Jelenleg ez a legmodernebb és legkorszerűbb pszichológiai irányzat, amely meghaladja és magában foglalja az összes előzőt. Az eddigi irányzatok közül az integrál pszichológia alkotta meg az egyik legkomplexebb emberképet. Magába integrálta kelet spiritualitását és bölcsességét és a nyugat tudományát. Wilber rendszerezett nagyon sok ismeretet, amit az emberiség felhalmozott a történelme során, és átlátható rendszereket alkotott belőlük. Egy integrál tanácsadó figyelembe veszi a valóság négy arcát (a 4 kvadráns elmélet), a tudat fejlődésének szintjeit (wilberi létra), a tudatfejlődési vonalakat, a tudat különböző állapotait (éber, álom, transz…) és a tudat típusait (amivel például az Eneagram tana foglalkozik).

A wilberi munkamódnál nem a technika az elsődleges, ami a nagy újdonság benne, hanem a gondolkodásmód, a szemlélet, amivel az egyes technikákat használja. Gánti Bence ezt egy nagyon kifejező képben jelenítette meg:

“Lehet a kezedben egy csavarhúzó akkor is, ha bicikli van előtted, vagy ha repülőgép. Azt, hogy mit csinálj ugyanazzal a csavarhúzóval, azt onnan fogod tudni, hogy biciklihez értesz vagy repülőhöz, vagy mindkettőhöz. De hiába van csavarhúzó a kezedben, ha nem tanítottak meg repülőt szerelni, csak biciklit. Pedig ugyanúgy kell tekerni jobbra és balra ugyanazt az eszközt.”

Ebben az esetben a csavarhúzó a használt technika, a repülőgép vagy a bicikli a terápiával megcélzott téma és a szemlélet, amivel a csavarhúzóra nézek, az integrál szemlélet. Ebből a szemszögből van egy globális áttekintésem az eszközről és érzékelem, ismerem az “esszenciáját”. Másodrészt van egy tere és érzete annak, akik meditálnak és terápiáznak is. Ők bizonyos szempontból más emberek, mint aki csak egyiket csinálja, vagy egyiket sem. És annak is van egy érzete, hogy egy integrál tanácsadó az összes főbb spirituális irányzatot ismeri és a szívében ezek egységének és a pszichológiai irányzatok összefüggésének a szeretete áll. Tehát a tudás és ez az érzés, viszonyulás az, mi leginkább megkülönbözteti az integrál pszichológiát a többi irányzattól.

Érdekes kontraszt volt, hogy mire a tananyagban elérkeztünk a spirituális régiókig, addig a külső környezetünk az abszolút racionalitást és materializmust tükrözte a szuper – modern közgáz épülete képében. Remélem, leszünk majd még magasabb emeleteken is, hogy ismét tudjak írni a nap végén aranyvörös színben lemenő napról 🙂