Kezdő vagyok a segítői szakmában. 2013-ban végeztem az Akadémián és abban az évben kezdtem segítőként munkálkodni. Ha őszinte vagyok, az első kliensemnél még fölényes hozzáállásom volt, persze nem mutattam nyíltan, de valami ilyesmiket gondoltam: “Tanultam pszichológiát, fogom tudni, hogy mi segít neki. Biztosan azt várja tőlem, hogy megmondjam, hogy mit csináljon.”
Pár ülés után kezdtem sejteni, hogy ez nem teljesen így megy. A megoldandó problémahalmaz mögött kezdtem meglátni az embert és megértettem, hogy ebben a szakmában a legfontosabb az, hogy nyitott legyek a másik emberre és úgy fogadjam el őt, ahogyan van. Ne akarjam megváltoztatni.

Az új hozzállásommal a kapcsolatom a kliensemmel mélyült és egy sokkal bizalmasabb, nyitottabb légkör alakult ki. Kezdtem meglátni, hogy ha elfogadó figyelmmel vagyok jelen, akkor ez nemcsak őneki segít, hanem én is sokmindent kapok őtőle. Attól az embertől, aki segítségért fordult hozzám.

Mit is ad nekem egy kliens?
Az első, ami eszembe jut: megismerem a helyzetét, az állapotát. Egyetértek a humanisztikusokkal. Carl Rogers nevéhez fűződő kliensközpontú terápia azon a feltevésen nyugszik, hogy a kliens önmaga legjobb ismerője és az ember általában képes a saját problémái megoldására. A terapeuta segíti ezt a folyamatot. (A humanisztikus pszichológia elméletei és pszichoterápisá gyakolratai, Integrál Akadémia jegyzet, Gánti Bence, 2007).

Én is így gondolom. Az az ember, aki benne van, ő tudja a legjobban, hogy milyen is az az adott helyzet. Ő ismeri legjobban saját magát, a működését, a múltját, a tapasztalatait és azt, hogy hogyan került abba a helyzetbe, s miért marad benne. Lehet, hogy ezek egy része, vagy akár nagy része tudattalan, de ettől még ott van. A figyelmem terében mindezt felszínre tudja hozni, meg tudja osztani velem, s én követve őt át tudom érezni vele az életéből kiragadott élményeket. Így közelről megélem azt, amiről lehet, hogy addig csak a pszichológiai könyvekben olvastam. Milyen testi-lelki tünetekkel jár, ezt hogyan éli meg és hogyan próbál vele megküzdeni. Hogyan próbálja ezekkel együtt a mindennapjait élni, ebben a társadalomban boldogulni.

Hogyan is jöhetek én ahhoz, hogy mindezt minősítsem? Vagy megmondjam, hogy mit kellene tennie? Nem ismerek minden helyzetet személyesen. Én nem éltem át pont ugyanazt, pont ugyanúgy, pont ugyanolyan múlttal a hátam mögött. Ez nem lehetséges.

De akkor felvetődik a kérdés: mégis, hogyan tudok én segíteni? Én, aki azt az adott eseményt nem éltem meg?!? … Ez a kérdés sokat járt bennem, főleg, mikor az első klienseimet vártam ülésre.
Egy dolog adott akkor önbizalmat: az Akadémián, terápiás kommunikáció órán tanult “terápiás hármas”. A hozzá tartozó ábra szépen szemlélteti, hogy a segítő személyisége az a meder, ami az egész terápiás légkört körbefogja, megtartja. Talán ez az egyik legfontosabb tényező a terápiában.

Forrás: A lelki segítés elmélete 2, Integrál Akadémia jegyzet, Gánti Bence, 2011

Igaz, nem éltem át pont ugyanazokat a történéseket, amikről a kliensek mesélnek, viszont a történésekhez tartozó érzelmeket ismerem. A félelmet, a fájdalmat, a dühöt, a szomorúságot, a szégyent, stb. Ezeket én is megéltem, megvannak az ezekhez tartozó kis történeteim. Van nekem is egy lelki birodalmam, ahol tárolom az érzelmeimet és ahol megismertem egy-egy érzelem működését, megláttam, hogy hogyan uralnak engem és hogyan tudom megszelidíteni őket, akár megbarátkozni velük. Valójában ezek az érzelmek, vagyis a lelki történés a lényeges az ember szempontjából, a többi úgymond a köret, ami ezerféle lehet.

A saját lelkemben tett utazások alatt szerzett tapasztalatokkal tudok egy másik embert elkísérni az ő lelki birodalmába. Együtt lemegyünk a ‘pincéjébe’, ahol régen elfeledett tárgyakat raktároz. Együtt ránézünk egyikre-másikra, leporoljuk és megnézzük, hogy szükség van-e még rá, s ha igen, hol a megfelelő helye. Néha fáj egy-egy ilyen emlékre újra ránézni, kézbe venni és letisztogatni. Egyedül lehet, hogy nem menne.

A terápián a tapasztalatomon kívül a bizalmamat és a hitemet adom. Tudom, hogy a másik ember képes megküzdeni a problémájával. Ez is humanisztikusokra jellemző hozzáállás, amiben egyetértek. Ez arra épít, hogy mindenki megfelelő motivációval és képességgel bír a változásra és maga az egyén a legalkalmasabb arra, hogy eldöntse, a változás mely iránya a legmegfelelőbb a számára. (A humanisztikus pszichológia elméletei és pszichoterápisá gyakolratai, Integrál Akadémia jegyzet, Gánti Bence, 2007).

Ha egy terapeuta mondaná meg a kliensnek, hogy mit és hogyan csináljon… hát… nem biztos, hogy azt a kliens tényleg el tudná fogadni, másrészt meg a kliens ezzel pont azt tanulná meg, hogy ő egyedül nem tudja élni az életét és kell valaki, aki megmondja, hogy mit csináljon.

Azt gondolom, hogy egy embernek, aki problémával küzd, az ad erőt, ha valaki más bízik benne, tudja, hogy meg fog birkózni a helyzetével. Egy ilyen ember társaságában előbb-utóbb ő maga is el fogja ezt hinni.
Korábban mindig segíteni akartam az embereknek, megmondani nekik, megcsinálni helyettük. Most meg azt tanulom a klienseimtől, hogy bízhatom bennük. Meg tudják oldani, sőt egyedül ők tudják úgy megoldani a problémáikat, hogy az nekik elfogadható és jó legyen. Segítőként az én feladatom csupán az, hogy teret adjak nekik és adott technikákkal segítsem, hogy átgondolhassák, átérezhessék és megérthessék a helyzetüket és közben felfedezhessék, hogy ők maguk valójában mit is akarnak.

Van még egy harmadik fontos dolog, a megnyílás és a bizalom mellett, amit kapok vagy tanulok a klienseim által. A hozott témáik gyakran engem is elgondolkodtatnak, hogy én hogyan is vagyok az életemnek azon területével. Bevallom, én sem vagyok még ‘kész’. Nem is tudom, hogy valaha lesz-e olyan, hogy ‘kész’ vagyok. Mindig van egy következő feladat vagy egy még mélyebben rejlő emlék.

Járom a magam önismereti útját. Van egy tanítóm, aki vezet, így én is ‘dolgozom magamon’. S azt tapasztalom, hogy ebben sokat segítenek nekem a klienseim a hozott témáikkal, problémáikkal, a személyiségükkel. Egy-egy ülés után hagyok időt, hogy elcsendesedjek és átjárjon a téma, a kliens helyzete, minden, amit mesél egy-egy ülés alatt. Elidőzöm az ő világában és közben figyelem magamat. Ilyenkor jönnek értékes felismerések, megértések a kliens helyzetével és magammal kapcsolatban. S ha érzelmileg mélyen megérint egy téma, akkor megfogom a saját kezemet és elkísérem magamat a saját pincémbe, hogy ott megkeressek és leporoljak egy-egy rég eltemetett emléket.

Ram Dass-Paul Gorman ‘Hogyan segítsek?’ könyvében találóan fogalmazzák meg: “Azért dolgozunk önmagunkon, hogy másokat segítsünk és mások segítése a módszer, amellyel önmagunkon munkálkodunk.” Szépen bezárul a kör.

Köszönöm a klienseimnek mindezt.