Néha nem értünk szót egymással. Van, hogy furcsán viselkedik a másik, folyton témát vált, nem lehet vele érzelmekről beszélni. Amikor ezt megemlítjük, vita lesz belőle. Úgy érzi, hogy támadjuk és bántani akarjuk a valóság kimondásával. Tulajdonképpen nem véletlenül reagál így, hiszen ő ekkor a saját énképe életben tartásáért küzd.

Elhárítok, tehát vagyok

Mindannyian használunk tudattalan, automatikus pszichés önvédelmi fogásokat, amiket a lélektanban elhárító mechanizmusoknak nevezünk. Ezek nem felelnek meg a realitásnak, általuk a valóságot meghamisítva érzékeljük, aminek célja, hogy csökkentse a bennünk levő szorongást. Énünk integritását és identitásunk védelmét mindenáron igyekszünk fenntartani. Jóllehet, gyerekkorunkban nagy szükségünk volt ezekre a tudattalan pszichés eszközökre a túlélésünk érdekében, később azonban elkerülhetetlenül bekorlátozhatják és veszélyeztethetik felnőtt életünket.

A védekezés egy része társas közegben nyer értelmet, azaz éppannyira szociális és szociokibernetikai jelenség, mint amennyire személyes, egyéni vonatkozású, ahogy azt a pszichológiai hagyomány tartja. Ezt könnyen megérthetjük, ha elképzeljük, mit szólna környezetünk, ha például egy tárgyaláson hangot adnánk érzelmeinknek és elkezdenénk ordítozni, fájdalmasan sírni vagy kacagni az örömtől.

Környezetünk számára ez egy kínos pillanat lenne, mert arra lettünk szocializálva, hogy a hétköznapi életben ne mutassuk ki az érzelmeinket. Nem lehet akárhol dühöngeni vagy hahotázni illetve, ha megszegjük a társadalmi norma ezen szabályait, kiközösítenek és nem normálisnak bélyegeznek minket. Van tehát egy kimondatlan és öntudatlan társadalmi szerződésünk arról, hogy mennyire lehetünk boldogak vagy boldogtalanok, és mikor, milyen, mennyi érzést engedhetünk meg magunknak. Aki ettől eltér, azt neurotikusnak, patológiásnak, problémásnak, spirituálisnak, stb. címkézzük.

Védekezek, hogy elfogadj

A közmegegyezéses valóság iránti megfelelni akarásunkból következik, hogy szépen lassan befalazzuk érzelmeinket, vágyainkat és gondolatainkat. Ahhoz, hogy a fal stabilan maradjon, a támadások (feltörni akaró érzelmek és a hozzájuk köthető ingerek) ellen elhárító mechanizmusokat alkalmazunk. Olyan ez, mint egy belső háború, amit társas érintkezéseink színhelyén vívunk meg újra és újra.

Valós, érvényes és természetes emberi állapotainkat tehát kiszorítjuk a tudatunkból és tudatalattink mélyére száműzzük. A klasszikus, pszichoanalitikus nézet úgy fogalmaz, hogy „védekezünk az ösztönkésztetéseink ellen”, „kiszorítjuk és elhárítjuk a tudatból a kellemetlen impulzusokat”. Vajon miért kell védekeznünk ösztönkésztetéseink ellen? Talán az ellenségeink? Nem, a részeink. Mégis, mivel egy közmegegyezésen alapuló társas közegben élünk, ahol kijelöltük a normalitás határát, a vonalon belül akarunk maradni.

Azért „kellemetlen” egy emlék, mert átélésekor elöntenek minket az érzelmek. Azért kell „kiszorítani” egy késztetést, mert attól félünk, hogy megélésével elutasítana minket a többi ember. Sok esetben tehát ezért védekezünk saját érzelmeink ellen, nem csak egy adott emlék önmagában való kellemetlensége miatt.

Ilyen elhárító mechanizmusokat használunk

A pszichológusok több mint ötven elhárító mechanizmust jegyeztek fel eddig. Talán még ennél is több van, ha figyelembe vesszük, hogy sokunk természetes emberi reakciónak ítélt viselkedése mögött is elhárítás állhat (pl. témaváltás). Az elhárító mechanizmusokat Freud vezette be, majd lánya Anna Freud továbbfejtette, s később más pszichológusok folytatták a sort. Az alábbiakban ezekből mutatunk be néhányat a teljesség igénye nélkül.

1. Identifikáció – azonosulás-azonosítás: csatlakozás egy olyan agresszorhoz, akit nem tudunk legyőzni. Inkább azonos véleményen leszünk vele, az ő nézeteit valljuk, őt utánozzuk. Ez az énvédő mechanizmus mindannyiunkra jellemző

2. Izoláció – elszigetelés: leválasztjuk a gondolatot, a történést a kínos érzésről. Az élmény visszatérhet, foglalkozhatunk vele, de már indulatok nélkül. Ez a módszer nagy csapda lehet, mert azt hihetjük, hogy a helyzetet már megoldottuk. Például valakire dühösek leszünk, mert számunkra bántó dolgot tett vagy mondott. Legszívesebben „megfojtanánk” az illetőt, ehelyett érzelmek nélkül rendszeresen visszatérően elképzeljük, hogy a sírját látogatjuk.

3. Meg nem történtté tevés: egy olyan eseményt, melyben részt vettünk, vagy amelyet előidéztünk, törlünk emlékezetünkből, mert egyáltalán nem tudjuk elfogadni. Ekkor tényleg úgy érezzük, hogy az adott dolgot soha nem követtük el.

4. Projekció kivetítés: az általunk elutasított érzést, gondolatot, szándékot kivetítjük a másikra, őt hibáztatjuk, az érzelmeink okát a külvilágban keressük. Attól idegenkedünk a másikban, amit magunkban nem tudunk elfogadni.

5. Reakcióképzés: az elfojtott vággyal ellentétes cselekedeteket hajtunk végre, vagy azzal ellentétes nézeteket hangoztatunk. Túlzott prüdéria mögött gyakran például elfojtott exhibicionizmus húzódik meg. Aki például a vegetáriánus táplálkozás ellen lázad, titkon talán arra vágyik, hogy kipróbálja ezt az étkezési formát.

6. Regresszió – visszaesés: átmeneti visszaesés egy korábbi életszakaszba, melyben még nem várható el tőlünk, hogy éretten és felelősségteljesen viselkedjünk. Stressz hatására gyakori ez a reakció. Például tekintélyszemély jelenlétében felvesszük a gyerekszerepet, kivetítjük rá az apa- vagy anyaképünket, így kiszolgáltatottá, védtelenné vagy lázadóvá válunk.

7. Tünetképzés: az elfojtott szorongást önmagunk ellen fordítjuk, pl. betegségeket és baleseteket idézünk elő vagy viselkedési zavarokat gyártunk. Gyakori tünetek: izzadási rohamok, fejfájás, szúró érzet a szívtájékon, ingerlékenység, nyugtalanság.

A korlátoktól a teljesség felé

Az elhárítás és védekezés az emberi lét természetes része, mindannyian ezt tesszük, ezért nem tekintjük önmagában patológiának, azaz lelki problémának. Az elhárító mechanizmusok sokkal inkább a lélek „élettanának” természetes megnyilvánulásai. A lelki zavarokra jellemző, hogy adott elhárítást használnak, így a személyiség érettségéről árulkodik, hogy ki milyen elhárító mechanizmust használ.

Belső védekezésünket tudattalanul, vagyis gyorsan, észrevétlenül, automatikusan végezzük, miközben nem szeretnénk észrevenni, hogy ezt tesszük. Csak akkor akarunk átlépni saját önámításunk biztosítékain, amikor fellángol bennünk az önismeret tüze. Ekkor a jó terapeuta szelíden rávezet minket, hogy vegyük észre saját védekező mechanizmusainkat. Elhárításaink tehát tudatosíthatók, így a gyerekkorban még hálás szerepet betöltő önvédelmi reakcióinkat felnőttként önkorlátozásunk helyett kiteljesedésünk szolgálatába állíthatjuk.

Forrás: Gánti Bence, Az ember védekező és elhárító mechanizmusai, 2008, Budapest – Integrál Akadémia Jegyzet

Ismerkedj meg közelebbről az elhárító mechanizmusokkal december 7-ei, mindenki számára nyitott előadásunkon!

Részletek: http://www.integralakademia.hu/december2019